Kortárs tánc, Balett

Három a magyar rapszódia

Vida Virág kritikája a győri Magyar rapszódiákról

lead_magyarA Győri Balett a III. Győri Táncművészeti Biennálé előestéjén mutatta be legújabb, három részből álló programját, a Magyar rapszódiát. A Liszt-év alkalmából, idén a nemzeti öntudat körüli gondolatok és a magyar mentalitásról megfogalmazott alkotói benyomások kerültek a koreográfusok fókuszába. A megközelítések formailag ugyan eltérő képet mutatnak, azonban nagyrészt a jól ismert sztereotípiákra épülnek.

Vida Virág kritikája a győri Magyar rapszódiákról

A Győri Balett a III. Győri Táncművészeti Biennálé előestéjén mutatta be legújabb, három részből álló programját, a Magyar rapszódiát. A Liszt-év alkalmából, idén a nemzeti öntudat körüli gondolatok és a magyar mentalitásról megfogalmazott alkotói benyomások kerültek a koreográfusok fókuszába. A megközelítések formailag ugyan eltérő képet mutatnak, azonban nagyrészt a jól ismert sztereotípiákra épülnek.

Az estet nyitó néhány perces etűd, a Búcsú Raphael Bianco indiai származású koreográfus, az Egribiancodanza fiatal társigazgatójának munkája. A cím által sugallt melankolikus és fájdalmas hangulatot a lassan derülő színpad hátsó falára vetített, és hanghatással is megerősített esőfüggöny fokozza. Igaz, csak néhány pillanatig, mert a mesterséges zajt hamarosan felváltja a Muzsikás együttes áramló dallamvilága. Az esőelem ezután már csak a záró képben jelentkezik újra, hogy színpadias keretet, kissé közhelyes lezárást adjon a búcsújelenetnek. Bár a mozgásanyag esztétikus, leginkább „modern balettként” lehetne meghatározni. Biancótól nem tudunk meg többet a férfi-nő kapcsolat mélységéről, a búcsú fájdalmas pillanatairól és arról sem, hogyan látja egy külföldi alkotó nemzeti sajátosságainkat. Az egyetlen kivehető motívum a nő gyengesége és a férfi tartása. A nő, Sóthy Virág rendre Pátkai Balázs karjaiba omlik, ezek a dőlések, zuhanások azonban nem megszokottak; a koreográfus megtalálja a módját, hogy változatossá tegye az elgyengülés pillanatait. A férfinak és a nőnek azonban nincsen karaktere, hiányoznak személyiségjegyeik, nem ismerjük viszonyukat, a búcsú érzelmi körülményeit, nincs utalás az idáig vezető útra, ezáltal nem is érezhetünk semmiféle szimpátiát irántuk. A koreográfust csupán maga a búcsú megfogalmazása foglalkoztatja, egy ilyen felfokozott érzelmi állapotot azonban nehéz – különösen néhány percben – hitelesen felépíteni. Biancónak most nem is sikerül, így marad számunkra a Győri Balett két Harangozó-díjas táncművészének csodálata.

magy_rapsz
fotók: Jekli Zoltán

 

Hasonló az est második produkciója, az Exit című nagyobb lélegzetvételű kompozíció is, de lényeges különbség, hogy itt a néző elidegenítése – a mai világra reflektáló – szándékolt motívum.

Az előadás cselekménye – a kiútkeresés toposza – egy finoman érzékeltetett dramaturgiai elképzelés szerint lineáris rendben halad. A nyitóképben megjelenő, elveszettnek tűnő, szorongó férfi, aki akár egy mai magyar átlagpolgár is lehetne, a kiutat keresi egy kilátástalannak vélt helyzetből, de e helyett – talán csak belső énjében létező, önmagának állított – csapdába esik, végül mégis megtalálja „a kijáratot”, és határozottan indul el a fény felé, követve a többieket. A happy end azonban mégsem fajsúlyos, mert az előadás egésze a tánc esztétikai funkcióját állítja középpontba, amely mellett a librettó és a történetmesélés mellékessé válik. Az Exitben – arányait tekintve – minden történés csupán másodlagos jelentőségű. A tiszta tánc felé terelt koreográfiában a dramaturgiai váz csak a jelenetek kohézióját hivatott erősíteni. Ebből adódóan a produkció nagy erénye viszont a letisztultság és a kiemelkedően dolgozó, mindennemű szinkronitási elvárásnak megfelelő társulat munkája, ám a formabontó bátorság ezúttal hiányzik Kulcsár Noémi koreográfiájából. Az alkotók – a koreográfus mellett a jelmezt jegyző Győri Gabriella, a fénytervező Hécz Péter és a szcenikáért felelős Vidos Tibor – óvatosan bánnak az eszközökkel, nincsenek felesleges kellékek, fények (ez nem mondható el az est következő produkciójáról), és a szürkés lila, egyszerűségében is mutatós jelmez is jelzésszerű. A legnagyobb hangsúly a táncon és mozgáson van. A mozdulatnyelv kifinomult, tisztességesen meg van komponálva, de itt is jellemző a túlzó óvatosság; a koreográfus biztosra megy, és néhány érdekes kombinációt leszámítva nemigen kíván eltérni a mára már megkövesedni látszó, lázadó szabadságát elveszítő kortárs mozgásvilágtól.

Az előadás témája egyébként beilleszkedik a magyar táncéletben most divatos álomértelmezések közé; a győri előadás az ébrenlét és az álom közti határvonalon balanszíroz, annak elmosódó kontúrjait kutatja. Az ajánló filozofikus sorai is erre utalnak, Emmanuel Lévinas sorait idézve, miszerint a tánc „éber álom”. Ennek egyik jelképe a színpadon a balettpadló teret megosztó fekete és fehér területe, valamint a legnagyobb díszletelem, az üvegkalitka is. Az áttetsző, majd később fel is emelkedő monstrum csapdájába esett férfi zárt világának határain túl homogén embercsoport „éli” mindennapjait – az előadás formanyelvének megfelelően kortárs mozdulattrendek kombinációival kifejezve emberi kapcsolatokat, egymáshoz való viszonyulásokat.

Az Exit elidegenítő közege olyan jól sikerül, hogy el is idegeníti a közönséget; a kalitka elülső üveglapja, mintha kozmikusan tágulna ki, hogy a nézők és a színpad között vonjon láthatatlan falat. Az előadás mindennek ellenére tiszta formáival, szögletes tereivel és hideg fényeivel a maga sajátos módján hat, és némi rokonszenvet ébreszt az üvegkalitkában vergődő honfitársunk iránt.

magy_rapsz2

Fodor Zoltán nagy fába vágta fejszéjét azzal, hogy Liszt Ferenc jól ismert Magyar rapszódiáit dolgozta át a kortárs tánc színpadára. A vállalkozás nem lehetetlen, rengeteg izgalmas lehetőséget tartogat, de a zeneművek ismertsége és a magyar virtust kereső elvárások miatt hálátlan feladat.

A koreográfus minden tehetségét latba vetve tisztességesen elvégzi ugyan a rábízott feladatot, ám bebizonyosodik, hogy jelenlegi tudását meghaladja Liszt bravúrokkal teli, gazdag formavilága és zenéjének katartikus, hatásteremtő képessége. Mert éppen a bravúrok, a virtuozitás, a merész megközelítés hiányzik Fodor darabjából; a szabadjára engedett játékos fantázia helyett a megszokott kortárs kliséket látjuk, amelyek bármely korunkbeli zenére hasonlóképpen működnének. Vagy talán jobban is, mert nem lenne meg az a hiányérzetünk, hogy az elsöprő erejű futamok vizuálisan üresen maradnak, vagy a késleltető, lassú, majd fokozódó ritmusú zenei mondatok repetitív mozgásanyagokkal vannak kitöltve. Maga a formanyelv egyébként nem marad el a ma kortársként aposztrofált mozgástól, és ettől korszerű az interpretálás. Emellett szép ívű szólókat, összerendezett duetteket, autentikus térformákat használó csoporttáncokat láthatunk, de mindez – Liszthez képest kevés.

A tavaly bemutatott, elavult formanyelvű Bar Micvo/Avatás után Fodor ugyan visszatér egy járhatóbb ösvényre, felfrissíti táncalkotói eszköztárát, azonban nem tud kellő alázattal viszonyulni a XIX. századi zenéhez. Ráadásul egy sztereotípiát hív segítségül, a magyarokra sokat hangoztatott drámaiságot, a „sírva vigadást”, amely talán a külföldi közönségnek nyújt információt rólunk, mi azonban nem bánnánk egy árnyaltabb, érzékenyebb megfogalmazást nemzeti karakterünkről. Szomorú, hogy a koreográfiát leginkább a jelzésszerű csizmák (dzsessz-cipők, hosszú szárral), a záró etap piros-fehér-zölddel megvilágított színpadképe, néhány rövid, vetített kép egy hegedűvonót húzó kézről és egy színpad közepén elcsattanó ostorcsapás teszi magyarrá. Persze mindezt tekinthetnénk a koreográfus fricskájának, iróniájának is a hungarikumokról, a mellkasdöngető „magyarkodásról”, de nyilvánvaló, hogy a koreográfus nem élcnek szánta mindezt, hanem komolyan hisz abban, hogy ezek az eszközök szimbólumként működhetnek. A nyitóképben, a színházi függöny csupán térd magasságig emelkedik fel és hat férficsizma lejt magyar néptánc-lépéseket. Később a csizmák tulajdonosai testet öltenek, és színpadra lépnek a leányok is, érthetetlen módon indiai jellegű fehér nadrágszoknyában, amit némi jóindulattal a magyar „bő gatyához” is rokoníthatunk.

 

Magyar Rapszódia (Győri Balett)

Búcsú

Zene: Muzsikás Együttes. Fény: Raphael Bianco, Hécz Péter. Koreográfus: Raphael Bianco.
Táncolják: Pátkai Balázs, Sóthy Virág.

Exit

Zene: Burkali Theodor. Konzultáns: Hegedűs Sándor. Asszisztens: Fuchs Renáta.
Jelmez: Győri Gabriella. Díszlet: Kulcsár Noémi. Fény: Kulcsár Noémi, Hécz Péter. Szcenika: Vidos Tibor. Koreográfus: Kulcsár Noémi.

Táncolják: Gyurmánczi Diána. Hancz Alexandra, Hardi Beatrix, Katrin Schmidt, Matuza Adrienn, Sóthy Virág, Szalai Judit, Varga Ágnes, Artem Pozdeev, Csősz Kristóf, Alexey Dolbilov, Horváth Krisztián, Jekli Zoltán, Kovács-Nagy László Benedek, Sebestyén Bálint, Yuadi Uematsu.

Magyar Rapszódia

Zene: Liszt Ferenc. 
Asszisztens: Velekei László. Jelmez: Fodor Zoltán, Győri Gabriella. Fény: Fodor Zoltán, Hécz Péter. Szcenika: Vidos Tibor.

Táncolják: Pátkai Balázs, - Gyurmánczi Diána, Sebestyén Bálint - Szalai Judit,
Horváth Krisztián - Hardi Beatrix, Csősz Kristóf – Matuza Adrienn, Alexey Dolbilov – Sóthy Virág, Artem Pozdeev – Varga Ágnes.

Győri Nemzeti Színház, 2011. június 22.