Mozgásszínház

Szervezett zűrzavar

Vida Virág kritikája a Bábelről

lead_babelA metronómok két alkalommal szólalnak meg. Először bábeli zűrzavarban össze-vissza vernek, majd az előadás végén, Nagy Csilla szólója után hasonlóan kezdik, de a hosszasan leúszó fényben egyszerre csak átveszik egymás ütemét. A színháztermet megszálló csendben jól hallatszik, ahogyan a sok „nyelvből” egy lesz – éppen fordítva, mint ahogyan a mítoszban.

Vida Virág kritikája a Bábelről

A metronómok két alkalommal szólalnak meg. Először bábeli zűrzavarban össze-vissza vernek, majd az előadás végén, Nagy Csilla szólója után hasonlóan kezdik, de a hosszasan leúszó fényben egyszerre csak átveszik egymás ütemét. A színháztermet megszálló csendben jól hallatszik, ahogyan a sok „nyelvből” egy lesz – éppen fordítva, mint ahogyan a mítoszban.

Az Artus – Goda Gábor Társulata előadásaira azért jó járni, mert mindig látunk valami varázslatot, tanulunk valami újat, az alkotók felkeltik intellektuális érdeklődésünket választott témájuk iránt, és kielégítik kortárs vizuális igényünket is. Mindemellett pedig általában jól szórakozunk.

A Bábel egyike az együttes legjobban sikerült produkcióinak. Goda Gábor rendezőként jegyzi az előadást az amerikai koreográfus Scott Wells mellett, és a tőle megszokott intellektuális megközelítéssel, valamint művészi szabadságával élve, ismét egyfajta „szabad ötletek jegyzékét” készítette el. Lazán koherens jelenetekkel, ezúttal a Bábel-mítoszról.

DSC_1187_copy

fotók: Láng Nóra | foto.szinhaz.hu

Goda feljogosítva érzi magát a történet különböző aspektusból szemlélésére. Fő hivatkozási alapja, hogy a „bábel” szó már az ókorban is mást jelentett babilóniai, és mást héber nyelven. Előbbiben „Isten kapuja”, utóbbiban „összezavar” jelentéssel bírt. A rendező kitágítja az értelmezés lehetőségét, és szó szerint téglákig bontja vissza a bábeli tornyot, hogy megfejtse mai üzenetét. Körülöttünk keresi a zűrzavart; elsősorban a társadalomban, a közvetlen környezetünkben, és leginkább önmagunkban. Ez utóbbira utalnak a remekül elkészített szólók, amelyben különböző nézőpontból láttatja a létezés és meg nem értettség magányát egy szimbolikusan soknyelvű világban.

A nyomtatott ajánló fizikai-tánc-színházként határozza meg az előadást, és a magyar-amerikai koprodukció nem okoz csalódást: a műfaj minden elvárását teljesíti. Az élőzene és az igényesen összerakott prózai betétek jól keverednek az abszurd színházat idéző maszkos jelenetekkel és a táncos betétekkel. A majdnem a teljes játékidő alatt felépülő stilizált Bábel-torony ugyan némi áthallást okoz Horváth Csaba Kalevalájával – amelyben az egész második felvonás alatt hasonló módon készül el egy nagyméretű faállványzat –, de Goda tornya mégis megtartja eredetiségét, és újszerű ötletként hat. Annál is inkább, mert az Artus színpadán Bábel tornya fentről lefelé épül, azaz a transzcendens világból nyúlik le, akár egy létra. Egy artista-építő másfél órányi izzasztóan kimerítő munkával, sokszor fejjel lefelé lógva rakja össze deszkáról deszkára a szokatlan építményt, és jut közelebb az emberekhez, mígnem egy álarc segítségével felfedi: valójában közéjük tartozik. Az eredeti történetben Sineár földjén az egy nyelvet beszélő emberek kívántak égig érő tornyot emelni, de elbizakodottságuk büntetéseként az Isten összezavarta nyelvüket. Nem mindegy tehát, hogy ki kit akar elérni. Az Isten az embert, vagy az ember az Istent. Van, ami nem működik fordítva – így Isten és az ember determinált, alá-fölérendelt viszonya sem.

DSC_1046_copy

Az előadás nagyszerű kombinációja zenének, szövegnek, táncnak és különböző egyéb vizuális látnivalóknak. Nyitányként a szereplők a közönség sorai közt – felkérve egy-egy nézőt – szavakat rögzítenek mobiltelefonon, majd visszatérve a játéktérbe rövid, ritmikára épülő többszólamú, de azonos „nyelvű” (!) versművet adnak elő. A prológot a két – látványként sem utolsó – hárfa játéka követi Philipp György vezényletével, aki énekesként és különleges hangszereken is közreműködik. A hárfák egyébként végig kísérik az előadást, Goda Sára és Szombathy Anna fiatal koruk ellenére remekül helytállnak a profi Philipp mellett. A közönség körében felvett szavaknak körülbelül a játékidő felénél lesz jelentőségük; a sokféle hangszínű, és különböző hangsúllyal, dinamikával, hanglejtéssel kiejtett szavakból összeáll a bibliai történet – egy nyelven, mégis több tucat ajak által.

A prológ után emberi együttműködésre, szociális áramlásokra asszociáló táncos betétszámok következnek, melyeket meg-megszakítanak a gegekkel tarkított, főként gesztusokból építkező jelenetek, mint például a colostokot az ég felé kihúzó szereplők sora, vagy a botokra helyezett poharakból egymást itató emberek látványa.

Az előadás Scott-féle mozgásanyaga kellően kortárs, néhol improvizatív jammelgetés hatását kelti, de valójában minden pontosan megszerkesztett, és néha a nagyobb volumenű akciók, vetődések bravúrosan kerülik el a színpad állandó kellékeit, a kéményszerű téglarakást és az alacsony állványzatra, egymás mellé felállított tíz metronómot. A társulat homogén, az elvárt szinten dolgozik együtt. Táncos felkészültségében Ferencz Krisztina lóg ki kissé a sorból, mert mozdulatai darabosabbak, feszültebbek, de kárpótol bennünket játéka, amelyet az összezavart (nyelvű) nagymama szerepében nyújt.

Virág Melinda szólója átütő erejű, Martha Graham Siratójának elemi erejét juttatja eszembe. A kombinéra vetkőztetett, és így kiszolgáltatottnak látszó lány a körülbelül fél méter magas téglarakás tetején, főként teste középpontját használva, egyensúlyoz. Minden mozdulatában, izmával összpontosít, hogy lebegő helyzetben fent maradjon a tized négyzetméternyi területen, mozgása mégis folyamatos és átélt marad. Maga alól húzza ki a téglákat, melyet aztán társai helyeznek vissza lábai alá. Talán a közösségért vállalt áldozat allegorikus figurája.

DSC_1242copy

Nagy Csilla idős nőalakja sáros kabátkát felvéve, sárral bélelt táskából készíti fel magát – az örökkévalóságra. Porból lettünk, porrá leszünk. Zavartsága a társadalmi hálón kihulló, meg nem hallgatott idősek szimbóluma is lehet.

A rendező leleménye az irreálisan felnagyított maszkok segítségével ábrázolt „átlag család” szarkasztikus ábrázolása – többször visszatérő motívum. Az anya-apa-kisfiú-kislány-nagymama-kutya (az elhunyt nagypapa fényképével) több humoros jelenetet is életre hív, és végül az is kiderül, hogy a Bábel tornyát, a fentről lefelé kászálódó, a földi életbe visszavágyó nagypapa építi. Valójában mindegyik jelenetnek az az üzenete, hogy a családon belül sem értjük (meg) egymást. A legjobban sikerült családjelenetet a kutya szemszögéből látjuk, kisebb csodaként nyúlnak a menekülni próbáló állat felé a légüres térben meredező colostokok.

A metronómok két alkalommal szólalnak meg. Először bábeli zűrzavarban össze-vissza vernek, majd az előadás végén, Nagy Csilla szólója után hasonlóan kezdik, de a hosszasan leúszó fényben egyszerre csak átveszik egymás ütemét. A színháztermet megszálló csendben jól hallatszik, ahogyan a sok „nyelvből” egy lesz – éppen fordítva, mint ahogyan a mítoszban.

Goda Gábornak – egy korábbi próbálkozóval, Bicskey Lukáccsal ellentétben – sikerült megtalálnia azt, amit ma üzenhet nekünk a Bábel-mítosz. Alternatívákat adott, de a legfontosabb, hogy nem kell Bábelig visszamennünk térben és időben, de még egy idegen nyelvű országba sem ahhoz, hogy ne értsük (meg) egymást. A zűrzavart önmagunkban, szűkebb, majd tágabb környezetünkben kell először megszüntetni.

 

Bábel (Artus – Goda Gábor Társulata)

Alkotó-munkatársak: Bodóczky Antal, Boross Martin, Tucker András. Fénytervező: Kocsis Gábor.Produkciós munkatárs: Rácz Anikó. A koreográfus munkatársa: Rajendra Serber. A rendező munkatársa: Gold Bea. Koreográfus: Scott Wells és a társulat. Rendező: Goda Gábor. Külön köszönet: Kőszegi Lajosnak.

Előadják: Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Ferencz Krisztina, Nagy Csilla, Téri Gáspár, Vass Imre, Virág Melinda. Hárfa: Goda Sára, Szombathy Anna. Ének, zenei vezető: Philipp György.

 

Nemzeti Táncszínház, 2011. szeptember 30.