Keserű kortyok

Turbuly Lilla kritikája a Megnevezhetetlen és a Cherry-brandy előadásáról

A cherry-brandy hamiskás édessége helyett mindkét este a „nincs rendbe’ semmi” kesernyés utóízét hagyja maga után, legyen szó akár férfi-nő viszonyról, akár hatalom és ember viszonyáról, el is fárad bele a néző, mert nem könnyű szembesülni a színpadon megmutatott világgal, mégis úgy megy haza, hogy történt valami fontos ott, aminek a szemtanúja lehetett.

Turbuly Lilla kritikája a Megnevezhetetlen és a Cherry-brandy előadásáról

A Budapesti Őszi Fesztiválból idén Café Budapestté átnevezett Kortárs Művészeti Fesztivál közönsége két koreográfiát is láthatott Nagy Józseftől, a neves, Franciaországban élő magyarkanizsai táncos-koreográfustól.

A Megnevezhetetlent maga az alkotó táncolta Anne-Sophie Lancelinnel. Az előadás szórólapja hangsúlyozza, hogy a koreográfia középpontjában az intimitás áll. Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az intimitás lehetősége, vagy inkább lehetetlensége. Az alaphelyzet egyszerű: a csupasz, szobányi térben egy férfi és egy nő küzd egymásért, egymás ellenében. A nyitójelenetben a férfi csuklyás lepelbe burkolt, arctalan, nyomasztóan nagyra nőtt kísértetként jelenik meg a háttérben, míg a színpad előterében a nő végtelenül lassan mozduló, magát fekvő helyzetéből zsinórok segítségével életre-talpra állító alakját láthatjuk. Talán hosszú, szürke nevelőnő ruhája és a férfi rejtélyes kísértet volta idézte fel azt a képzettársítást, amitől aztán az előadás végéig sem tudtam szabadulni: mintha Jane Eyre és Mr. Rochester kettőse elevenedett volna meg a színpadon. A párhuzam persze már csak azért is sántít, mert a regényben, ha lassan is, de megszületik és tartósnak ígérkezik a két főszereplő közötti összhang. A Megnevezhetetlenben is nagyon lassan, talán a játékidő harmadánál jutnak el oda, hogy egyáltalán egymáshoz érjenek, de akkor is mindig van köztük valami, egy bot vagy egy fémpálca. Hol egyikük, hol másikuk hagyja el ajtón, rövid időre megnyíló ablakon keresztül a közös teret. Mozdulataik önmagukban és egymás felé is görcsösek, végtagjaik csavarodnak-facsarodnak, nincsenek lekerekített gesztusok, csak szögek, többnyire a hegyes fajtából. És a szögek nem csak a mozdulatokban jelennek meg, hanem tárgyi valójukban is: karcolnak, kárpitot lyukasztanak, mágneses haj gyűjti össze őket hajtűvé. Mindezt egy szürke-fekete, félhomályos világban látjuk, amelybe a néha fellángoló gyertyafény nem melegséget hoz, hanem árnyékokat. Amikor pedig végre megszületik annak a bizonyos intimitásnak a lehetősége, a nő egész egyszerűen eltűnik, köddé válik, felszívódik a férfi ölelésében. (Látványnak ez már szinte a varázslat kategóriája.) Ettől a ponttól kezdve az addig is egyenlőtlen erőviszonyok egyértelműen elbillennek. Bádogsisak, kalapács a férfi kezében, szögek nyomán serkedő vércsíkok a nő testén. Hogy kettősük közben hármassággá változhatott, arra az előadást kísérő zörejzene egyik részlete, egy gyermekszoptatás hangjai utalnak.

Óhatatlanul felmerül a gondolat, hogyha ezt az előadást egy nő jegyezné, nehezen kerülhetné el az egyoldalú, feminista megközelítés bélyegét. Pedig dehogy. Nagy József ebben a nézőket sem kímélő, de minden mozzanatában végiggondolt, a maga belső igazságát megteremtő előadásban ugyanarról beszél, amiről a másik darabban, a Cherry-Brandyben. Akkor is, ha ez utóbbinak egészen más a közege, közös bennük, hogy mindkettő hatalomról, kiszolgáltatottságról is szól. És arról, amiről a költőnek emléket állító előadás címét adó Mandelstam-vers beszél:

„Én tenéked nyíltan, végleg
mondhatom:
rendbe' semmi, cherry brandy,
angyalom!”
(Baka István fordítása)

Nagy József a darabról szólva, egyrészről annak közéleti-politikai vonatkozásait, másrészről költőiségét hangsúlyozta, hozzátéve, hogy édeskés, cherry-brandy ízű korunkban ez a megközelítésmód szokatlannak hathat. A közéletiség és a költészet valóban nem feltétlenül kapcsolódó fogalmak, ma inkább nem, mint igen, de ez bármikor változhat. Abban pedig reménykedjünk, hogy költőnek többet nem kell az életével fizetnie verséért, ahogy Oszip Mandelstam (1891 – 1938) fizetett Sztálint bíráló költeményeiért.

Az előadás során két Mandelstam-vers hangzik el magyarul, az elején a „Dicsőség-harsogó jövendő századok” kezdetű, a végén a már említett „Én tenéked, nyíltan, végleg mondhatom” kezdősorú. (A verseknek nincs külön címük.) A nyitóversben szereplő farkas („ez a farkasölő-eb éra letepert,/ de vérem szerint farkas nem vagyok”) többször megjelenik a színpadon, a záró képben is szerepel, az előadás azonban ezen túlmenően a szövegtől ihletett, de attól merészen elszakadó látomásszínházzá kerekedik. Ha párhuzamot keresünk közelmúltbeli, költői szövegekből kiinduló színpadi előadások közül, Urbán András Tolnai Ottó versére épülő A kisinyovi rózsáját (Kosztolányi Dezső Színház) vagy a Christian Morgenstern-versekből kiinduló Veres András-rendezést, a Bitódalokat (Budapest Bábszínház) említhetjük. Az alaphang a kínlódásé és a szenvedésé, a legkülönbözőbb formákban és fokozatokban. A tizenkét táncos együtt és külön, párban és kisebb csoportokban küzd tárgyakkal, a másikkal és önmagával. Ismétlődő, a másik előadásból is ismerős, facsarodó, tekeredő, feloldódást nem adható, sokszor sziszüphoszi küzdelmet idéző mozdulatokkal. A tizenharmadik szereplő maga a fehér maszkot viselő Nagy József, aki egy kis, külön színpadon betűket rajzol fel képrejtvényszerűen, máskor mintha nem ő lenne, akit a színpadon belüli színpadon a többiek néznek, hanem ő nézné onnan, a vásári olcsóságú jelenből azt a másik, másként kegyetlen korszakot. Ebben az előadásban is használ más koreográfiáiból ismerős szimbólumokat: egyenesek, körök, hasábok jelennek meg kivetítve, vagy éppen hangsúlyossá váló tárgyak alakjában, mint az élve egy koporsóra emlékeztető fekete szekrénybe zárt, nyilván a költőre utaló táncos jelenetében. (Ő az egyetlen, aki élőben is megszólal az előadás során – a verseket ugyanis felvételről halljuk. Franciául beszél, így mindenképpen indokolt lett volna, hogy rövid, de dramaturgiailag valószínűleg hangsúlyos szövegének fordítását a szervezők mellékeljék a szereposztáshoz.) Az egyik legdirektebb jelenetben a színpadon belüli kicsi színpad két vége közé kifeszített fűrész keresztbe fűrészel egy fából készült emberkét. Látunk árnyjátékot, és az előadás fontos része – klasszikusok és kortárs szerzők művei mellett – Alain Mahé zörejekre épülő zenéje, de az is, hogy sokszor hosszabb ideig zene nélkül, csendben mozognak a táncosok. Az orléans-i társulat kiváló összjátékkal valósítja meg Nagy József látomását.

Megnevezhetetlen (Nagy József Regionális Kreatív Műhely)

Jelmez: Aleksandra Pešić. Rendező: Nagy József.
Előadja: Nagy József és Anne-Sophie Lancelin.
Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2011. október 7.

Cherry-brandy (Centre Chorégraphique National d’Orléans)

Zene: Alain Mahé. Zongorán közreműködik: Emmanuelle Tat. Fény: Rémi Nicolas. Fénytervező asszisztense: Lionel Colet. Díszlet, látvány: Clément Dirat, Julien Fleureau.
Jelmez: Francoise Yapo. Smink: Jacqueline Bosson. Koreográfia: Nagy József.
Előadók: Johan Bichot, Ivan Fatjo, Eric Fessenmeyer, Grégory Feurté, Gemza Péter, Anastasia Hvan, Panagiota Kallimani, Anne-Sophie Lancelin, Cécile Loyer, Nagy József.

Nemzeti Színház, Nagyszínpad, 2011. október 9.
Café Budapest – Kortárs Művészeti Fesztivál