Kortárs tánc

Dimenzióbontó antitánc

Varga Sándor Márton kritikája a Csendkoordinátákról

lead csendA Csendkoordinátákat négyen táncolják el háromnegyed óra alatt egy fehér alapú, fekete hát- és oldalterű színpadon. Ez a szikár tény. Szedjük ízekre a mondatot, hogy definiálhassuk az előadást.

Varga Sándor Márton kritikája a Csendkoordinátákról

A Csendkoordinátákat négyen táncolják el háromnegyed óra alatt egy fehér alapú, fekete hát- és oldalterű színpadon. Ez a szikár tény. Szedjük ízekre a mondatot, hogy definiálhassuk az előadást.

Csendkoordináták

Az alkotók Aldous Huxley-ra és Hamvas Bélára hivatkoznak.

Előbbi a Szép új világ szerzője: a regény csont pesszimista utópia, és alapvetően azt állítja, hogy fél évezred múlva lesz ugyan még a világegyetemben Föld nevű bolygó, élnek is rajta emberek, akiknek lelkében nem dúlnak konfliktusok, viszont érdemes érzelmek sem. Nevezzük a jelenséget a meghittség, esetünkben a csend eltűnésének.

Utóbbi hivatkozási pont – brit-amerikai kollégájával ellentétben – tősgyökeres magyar író és gondolkodó, aki a félmúlttól megkerülhetetlenné kezd válni azoknak, akik törik még bármin a fejüket. A Karnevál szerzője egyfajta verbális kartográfiával foglalkozik, hogy utólag meghatározhassa az ember helyét a világegyetemben.

Két ízig-vérig huszadik századi kísértet, akik viszonylag populáris szövegszinten tűnődtek el alapkérdéseken, velük rokonítva tehát Virág Melinda és a Közép-Európa Táncszínház Csendkoordináták című műve alapvetően filozófiai mű, hiába a ravaszdiság, hogy mindezt a Bethlen Téri Színházban balettestnek álcázzák.

 DSC5114

Négyen

Mármint négyen vannak a színpadon, két nő és két férfi: olyanok, mint egy filozófiai műben a szavak, amelyek „csak" hordozzák a gondolatot, azaz a gondolat mögött meghúzódó valóság és képzelet elegyét. Holmi töprengő alkatok szeretik ugyan leplezni érzelmeiket, de az ember elsődleges reakciója általában mégis érzelmi, csak aztán gondolati, s majd csupán a harmadik lépésben igyekszik mindazt kommunikálni, esetleg akár a tánc nyelvén.

Ily módon a négy táncos a felszín: az előadás valódi alapemberei a láthatatlan háttéremberek. A filozófusok, a koreográfus, a zene- és zörejszerző/-összeállító, a jelmeztervező, a világosító. Szembetűnően a sor végén említett: Fogarasi Zoltán. Mert a produkció címe ugyan Csendkoordináták, de bátran lehetne Fénykoordináták is. A balettest fogalmát is le kell hát cserélnünk globális transzművészeti kulturális termékre, ahol a termék szó azért jogos, mert a mű – miközben 21. századi közérzetet, közgondolatot fejez ki – valós mivoltában azértszínházi árucikk. Minőségi ugyan, de mégis.

400 DSC4885

fotók: Kővágó Nagy Imre

Eltáncolják

Nézzük csupán a darab nyitányát és zárlatát: az első tételben tánc lényegében nincs, hiszen a futópadokon gördülő-gyalogló alakoknak egyetlen táncos mozdulatuk sincsen. Egyébiránt különösebb rekreációs erőfeszítést sem tesznek, csupán – szemünk láttára – küzdenek a „túlélésért": részint, hogy le ne sodorja őket a berendezés térdmagasságból, részint, hogy visszatalálva a kb. másfél méter elejére, töredék másodpercnyi pihenőhöz jussanak.

Az utolsó tételben meg, amíg hárman a sötétben semmittesznek, csupán egyetlen szereplőnek akad bárminemű mozgásos feladata: ő bal hátulról a jobb előre vezető nagyátlón négykézlábaz végig öt lámpát tologatva egy egyébként gyönyörű, lassított fölvételhez hasonlatos mozgássorral.

Közben persze befeszül az előadásba többtételnyi klasszikus értelemben vett tánc, szólók, duettek és össztáncok, de összességében azt kell mondanunk, hogy a filozófiai indíttatásnak megfelelően egyfajta antitánchoz van szerencsénk.

Háromnegyed óra alatt

Mindenképpen színpadi bravúr, ahogyan sikerül az időt megállítaniuk! Ha próbáljuk tetten érni a trükköt, elsősorban részint hanghatásokkal érik el: zenék, zajok, zörejek, tárgy- és hangszerhangok, valamint emberi hanghatások, akár ének segítségével, részint fény, árnyék és sötét kiszámolt adagolásával és vegyítésével.

Másodsorban viszont a szándékolt, dramaturgiai monotóniával. Ha eddig a két kruciális ponttal, a darab elejével és végével példálóztunk, folytassuk azokkal: mindkét jelenetet elviszik az unalom lehetséges végső határáig, de olyan vontatottra végtelenített tempóban, hogy táncosnak és közönségnek azon a 2012. április 13-i estén háromnegyed nyolctól fél kilencig egyaránt állni látszott az idő (bár a szekér, valószínűleg, haladt). Ez mindenképpen színházi csúcsteljesítmény.

Határfeszegető és dimenzióbontó darabhoz volt/van szerencsénk.

 DSC5130

Fehér alapú, fekete hát- és oldalterű színpadon

A Peter Brook-i – és a pillanatnyi magyarországi – szegény színház alapvetően kényszerhelyzetbe hozza az alkotókat, de a kényszer olykor célravezető megoldásokat szül: vizuális megoldásokra kötelez avval, hogy fekete és fehér ellentétére építtet (rendben, némi szürke átmenettel), sötét és világos kontrasztjára, takarékos fénymegoldásokra (elemlámpa a fekete kamrában), redukált kellékhasználatra (futópadok, kézilámpák), atomizált jelmezre, minimalizált díszletre (két oszlop, más semmi).

Ha nem tartaná a táncosokat fogságban a gravitáció, kényelmesen módosulhatna tudatunkban a fönt és a lent fogalma, a vízszintesé és a merőlegesé, teléé és üresé, benté és kinté, nyitottságé és zártságé. Ebben a viszonylatban a Csendkoordináták maga a két lábon járó pszichedelikus mozgásszinesztézia: fülünkön, szemünkön, akár egyéb érzékszerveinken át próbál felszínre hozni valamit az emberi túlélés titkaiból.

Nem föltétlenül rajtuk múlik, találnak-e reprezentatív mintát a kutatásukhoz.

 

Csendkoordináták (Közép-Európa Táncszínház)

Jelmez: Lőrincz Kriszta. Fény: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Virág Melinda.
Előadók: Eller Gusztáv, Frigy Ádám, Molnár Zita, Palcsó Nóra.

Bethlen Téri Színház, 2012. április 13.