Kortárs tánc

Vadkelet felé

Komjáthy Zsuzsanna kritikája a BartóKodályról

lead badoraSaját felszámolását hajtja végre a koreográfia, akár egy kegyetlen, megalkuvást nem ismerő hóhér. Az emelésekből kúszások lesznek, ahogyan a zenéből zaj, a hangsorokból pedig kusza, kaotikus hanghatások.

Komjáthy Zsuzsanna kritikája a BartóKodályról

Saját felszámolását hajtja végre a koreográfia, akár egy kegyetlen, megalkuvást nem ismerő hóhér. Az emelésekből kúszások lesznek, ahogyan a zenéből zaj, a hangsorokból pedig kusza, kaotikus hanghatások.

Nehéz Kun Attila és Barta Dóra koreográfiájáról a nélkül írni, hogy álnok, alattomos politikusság ne keveredne a reflexióba. Bárhogy tiltakozna ellene a szerző, és bármily hevesen is tüntetne a klaviatúra, előbb-utóbb megtörne az ellenállás. Hogy miért, annak összetett oka van, és az előadás alapvető tulajdonságából fakad, hogy tudniillik maró dezillúziókra épít. Roncsolt, csonkított arc torzóját rajzolja, olyat, melyen büszkeség helyett az ítélet csörömpöl. Az egykor-volt vonások pedig a ráncokba gyűrve csak alig felismerhetők.

Ezt az anomáliát szimbolizálja minden bizonnyal maga a cím is: BartóKodály. Az elharapott hang, lespórolt betű a deformációra, a hiányra és értékvesztésre utal, céloz ugyanakkor a koreográfia muzikális és szerkezeti szintézisére is. Eszerint az előadás Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjére két, egymástól élesen elválasztható koreográfiából áll, melynek első felét Kun Attila, második részét Barta Dóra rendezte. A táncok egymásba érnek, mégis elkülönülnek, közös pontjuk pedig a Konfliktus, melyet ki-ki a maga módján fejez ki.

badora 02
fotók: Dusa Gábor

Ez a konfliktus a megrázkódtatásokban, kulturális és egyéni sokkokban gyökeredzik. Az illúzióvesztésben, melyről az alkotók többször nyilatkoztak, és melyben a provincializmus, a „Vadkelet" vádja is benne foglaltatik. Annak idején Kodály és Bartók kortársa, Ady Endre ostorozta hasonlókkal publikációiban és verseiben a magyarságot: „Megöl itt bennünket a betű" – a Konfliktus iniciálénak hazudott kezdőbetűje. Ennek visszfényében a BartóKodály sem kárpótolja a közönséget az elszenvedett vagy éppen meg nem élt mentális és materiális élményekért, nem szolgáltat illúziókat, éppen ellenkezőleg. Azokat minduntalan lerombolja, vagy hamis, illékony káprázatot vetít elénk, hogy más-más köntösben ugyanaz a délibáb integessen. Ezt hasonló, mégis más névvel illeti Kun, és mással Barta a maga előadásszakaszában.

Kun koreográfiája elegáns sejtelemnek tetszik. Olyan látomásnak, melyet a szomjazó tudat kreál, ha oázist álmodik magának. Érintené, és szertefoszlik, utolérné, és az ismét a látóhatárra szökik. Kun erőteljes képpel indítja az előadást: Feledi János meztelen teste látható, majd a sűrített, fel-felvillanó fénysugárban emberek csoportos portréi különböző aspektusokban, szituációkban. Talán emlékek itt maradt tanúi. Talán nyomok, melyek a régmúlt szétszórt jelenvalóságában saját név után kiáltanak. Ha így is van, nehéz dolguk lesz.

badora 07

A táncosok egytől egyig szürke-fekete jelmezt viselnek, olybá tűnik, mintha a komponisták zenéjét követő hangjegyek lennének. E hangjegyek kis foltok a kottában, képlékeny jelképek a vonalak ötös rendszerében, az összhang intranzigens emlékképei. Kun koreográfiájának egyik alappillére ugyanis az archaikus és jelenvaló szimultaneitása, ezzel párhuzamosan pedig a múlt és jelen ellentéte, a szépség egységének és az egység megbomlásának, szétesésének kontrasztja. A tánc – mint megannyi előző Kun-előadásban – fragmentumok lánca, foszlányok egymás utáni sorozata. E sorozat elemei mélyen összekapcsolódnak és mégis egymás kioltására törnek, arra, hogy felfalják, megsemmisítsék a másikat. A Bartók zenéjére komponált harmonikus és klasszikus mozgássort minduntalan a sikító zajzene destruktív táncsora követi, mely szándéka szerint az előző benyomást eliminálja. Így tulajdonképpen saját felszámolását hajtja végre a koreográfia, akár egy kegyetlen, megalkuvást nem ismerő hóhér. Az emelésekből kúszások lesznek, ahogyan a zenéből zaj, a hangsorokból pedig kusza, kaotikus hanghatások.

Mintha maga a kezdet üvöltene e szavakká össze nem álló, illogikus hangokból, dadogásokból, melyek jellemzően a koreográfia főbb dramaturgiai pontjain kerülnek elő: a felütésben és a tetőponton. Az agresszív, meg nem alkuvó eredet kap itt hangot, az a fajta állatiasság, ami a kívülségből táplálkozik, és ami az őrülettel, a skizofréniával rokon. Az, ami a logika szimbolikus rendszerébe való belépést megelőlegezi, és úgy tűnik, követi. Ha ez az ítélete Kunnak a Vadkelet fölött, az mindent elárul.

badora 05

Más megközelítésben, hasonló tanulsággal zárul Barta Dóra koreográfiája. Ha Kun töredékére azt mondtuk, sejtelem, elegáns látomás, erről azt kell írnunk, vaskos és tömény lázálom. Ady is érvel amellett, hogy „minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás". Barta célja pedig minden kétséget kizáróan e lázadás kifejezése. Ezt a fegyvert a népi hagyományra fogja a koreográfusnő, mintegy kényszerítve azt, hogy prüdériájából alsóneműre vetkőzzön. A konvenció jelképeit ugyanis tartalmuktól fosztottan hasznosítja az előadás: a fűszerpaprika így lesz a nagyzás, a pálinka a mértéktelenség és elnyomás szimbólumává. Kiss Julcsi jelmezei is e rendszer szerves részei. A táncosok ruhái egytől-egyig magyar motívumok adaptált-modernizált felhasználásával készültek, recycling gúnyái ezek bizonyos archetípusoknak. A szereplők a jelmezeket magukra öltve e típusokkal való azonosságukról és különbözőségükről mesélnek. A koreográfia nyelve mindenesetre sűrű, hasonlatoktól terhes, nem is vállalkozhatunk hát minden elemének megfejtésére.

badora 04

A felütés, akárcsak Kun esetében, megelőlegezi a további koncepciót, sőt, a konklúziót is. Ízes magyar mesét hallunk, mely egy szegény, ám eszes legényről és annak szerencséjéről szól: arról, hogyan csalja ki mások vagyonkáját. A fabulát élő installációként a táncosok illusztrálják. Az eseményjelleg innentől végigkíséri az előadást, sokszor azt az érzést keltve, hogy annak célja a tér radikális betöltése: talált mozgások, jól meglelt képek. Történettöredékeket látunk, egy-egy szereplő passióját. Zachár Lóránd például a hatalom elnyomó rendszere ellen küzd, küzdene (melyet Baán György testesít meg és a többi szereplő hajt végre). Horváth Zita és Katonka Zoltán fájdalmas és gyönyörű szerelmi duettjét Balássy Szilvia közbelépése töri meg. A Balássy–Horváth páros tánca talán az előadás tetőpontja. A foszlány egy anya-lánya kapcsolatot ábrázol (melyet személy szerint régóta vágytam táncelőadásban látni), annak minden érzékenységével és ellentmondásosságával együtt. A mély koncentrációt az egymástól való eltávolodás gesztusa követi, hogy aztán a szétválás tapasztalatától terhesen találjanak ismét egymásra. Akárcsak Kun koreográfiájánál, végső soron Barta Dóra előadásában is felszámolódik, ami van, és minden saját radikális ellentéte felé mutat, a megsemmisülés és az üresség felé, afelé, melyben gyilkosok a formák, hóhérok a betűk és hűtlenek a szavak: Vadkelet felé.

 

BartóKodály (Badora Társulat)

Dramaturg: Réczei Tamás. Jelmez: Kiss Julcsi. Koreográfia: Kun Attila, Barta Dóra.

Előadók: Baán György, Balássy Szilvia, Barta Dóra, Feledi János, Horváth Zita, Katonka Zoltán, Zachár Lóránd.

Bethlen Téri Színház, 2012. december 14.