Néptánc

Szoboszlai Annamária: Blende-idő

Duna Művészegyüttes: Magyar anzix – KRITIKA

duna anzix leadA lakodalmasban kirajzolódó, ezúttal igen sterilnek ható látszatidillre a második felvonás erős kontúrjai, éles sötétjei és fényei kontráznak. Amilyen beazonosíthatatlanul sokszínű az a néptáncanyag, amivel a táncosok az est első felében dolgoznak, épp annyira heterogén képet mutat mozgás és zene szempontjából az est második fele.

Duna Művészegyüttes: Magyar anzix – KRITIKA

A lakodalmasban kirajzolódó, ezúttal igen sterilnek ható látszatidillre a második felvonás erős kontúrjai, éles sötétjei és fényei kontráznak. Amilyen beazonosíthatatlanul sokszínű az a néptáncanyag, amivel a táncosok az est első felében dolgoznak, épp annyira heterogén képet mutat mozgás és zene szempontjából az est második fele.

 

Bódy Gábor 1975-ös filmjében, az Amerikai anzixban küldött különös képeslapot a nézőnek az 1848-49-es szabadságharc után Amerikába emigráló – s továbbra is a szabadság zászlaja alatti harcra vágyó – magyar katonák kevéssé ismert (lelki) drámájáról. A film azt mutatta meg, miként őrlődik föl az emberben az elpusztíthatatlannak hitt tetterő, másrészt azt is, hogy mégis hogyan tud az egyén alkalmazkodni a megváltozott történelmi/társadalmi körülményekhez. Juhász Zsolt rendező-koreográfus és Mihályi Gábor táncosaival évek óta hasonló kérdéseket feszeget a gondosan világított színpadon. A fényt azért emelem ki, mert az a fajta fénydramaturgia, mely a Tavaszi szélben és az Aranyág-mítoszban tökéletesre csiszolódott, s aztán már mintegy elválaszthatatlanul szervesült a további Juhász-koreográfiákba (Fosszíliák, Metszetek, Barlang) az időbeliség, vagyis a múlt és a majdani jövő nézőpontjainak expresszív kifejezése céljából, ismét varázsos idő-kaleidoszkópon keresztül láttatja a nézővel azt a népi-paraszti kultúrát, mely lényegében maga is egy a tovább gyűrődő, fodrozódó, vagy mélybe süllyedő kulturális kőzetlemezek közül. Lelet, emlék, támpont, alap, de tovább nem élhető forma.

dme anzix 4 szinapszis 

Fotók: Dusa Gábor

Miközben nézem az első felvonást, a most is szép, most is pontosan és ízesen táncoló férfi-nő párokat, ízlelgetem a kémiát és hallgatom az ez egyszer a bőséges népdalkincset kevésbé ismerő fül számára is ismerősen csengő dalokat, nótákat, dallamokat (Szélről legeljetek..., Így tedd rá, úgy tedd rá...), egyrészt a kortárstánc-színpadok nemi neutralizálódásán töprengek, persze szorosan a szabadság-fogalmainkkal való összefüggésben. Másrészt meg azon, hogy vajon mikor jön el az idő, amikor az új és újabb generációk már elvesztik azt az érzéküket, amellyel be tudnának hatolni egy pásztorkesergő világába, és szíven ütné őket, mondjuk, Kádár Ignác fejcsóválása, botjának koppintása a lakodalmas mulatság láttán. Mintha ezúttal minden sokkal fájdalmasabban csengene, még a váltakozó színes fények élénksége, a háttérben félidő tájt földerengő fa is szomorít. A lakodalmasban kirajzolódó, ezúttal igen sterilnek ható látszatidillre a második felvonás erős kontúrjai, éles sötétjei és fényei kontráznak.

duna magyaranzix dusag

Amilyen beazonosíthatatlanul sokszínű az a néptáncanyag, amivel a táncosok az est első felében dolgoznak, épp annyira heterogén képet mutat mozgás és zene szempontjából az est második fele. Hogy másik léthelyzetet, életminőséget látunk, előre jelzi a színpadot uraló, az első felvonásban körbe rendeződő (noha mozaikosan rögzített), a mennyezeten függesztett térelemet váltó, földön gurítható óriás vasszerkezet. Mintha egy fekete-szürke, helyenként vakablakos, konstruktivista módon megálmodott háromdimenziós tablót látnánk folyton cserélődő alakokkal – Napkorong helyett. Az előadás bizonyos pontjain a táncosok elforgatják középtengelye körül a monstrumot, miközben ki-be járnak szabadon hagyott nyílásain. Ha az első felvonást, mint egyetlen, kedves, múltidéző, képeslapszerűen jólfésültre fazonírozott impressziót látjuk, úgy a második egy mobil impresszió, alig-alig felmutatható állóképpel. A fénykép után itt a mozi, s nem is tudok ellenállni, hogy vissza ne kanyarodjam Bódy tiszta filmjéhez, mely úgy nyúlik vissza a mozgókép gyökereihez, mintha közben meg sem született volna az amerikai dramaturgia, a történetmesélős film, mely megfosztotta a filmet esszenciális képzőművészeti kötődésétől. Hasonlóan a koreográfia is – a benne manifesztálódó mozgáskánonokat a látszólagos mozgás-káoszig terelve – bízik a test kifejező erejében, abban, hogy egy diagonális vonal, vagy a függőlegestől negyvenöt fokban hátradőlő törzs, az éles karmozdulatok, vagy akár a latin táncokat karikírozó stílusban előadott páros formáció, a világsikerű írsztepp-mutyi (mert mintha ezt is kilátni vélném), egyes történelmi táncok, valamint a jazztánc (és a musicalek) világát idéző formai megoldások együtt képes beszédet alkotnak a ma folyton formálódó majdani hagyományáról. Az így születő kortárs autentika nem direkt ironizál, noha egyes mozzanatai – pl. a „diszkós-szeletelős", meg a „goás-rángatózó" – megmosolyogató új elemként épülnek a hagyományos bokázó, meg a pásztortánc mellé.
Hova lehet fokozni ezt a kissé karcos, szellemiségében egységes koncentrátumot?

Magyar anzix (Duna Művészegyüttes – Nemzeti Táncszínház)

Zene: Dulai Zoltán, Szokolay Dongó Balázs, Both Miklós. Jelmez-díszlet: Túri Erzsébet. Fény: Lendvai Károly. Táncmesterek: Fejér Erika, Fitos Dezső, Kádár Ignác, Kocsis Enikő, Nagypál Anett, Taba Csaba, Vincze Levente. Asszisztensek: Bonifert Katalin, Vámos László. Koreográfusok: Mihályi Gábor, Juhász Zsolt. Rendező–koreográfus: Juhász Zsolt.
Előadja a Duna Művészegyüttes és a Göncöl zenekar. Közreműködik: Kádár Ignác (ének).

Művészetek Palotája, 2013. május 16.