Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Japán tiszavirág

Asagao – KRITIKA

asagao-lead...a Magyarországon már nem ismeretlen japán Ishii Junya butoh-szólója szerintem az évad egyik legnagyobb durranása. A táncosból a szokatlan, de mégis hitelesnek tetsző mozdulatain át valamilyen belső lényeg (egyszerre ősi és kortárs) áradt ki és szét, mindez egy viszonylag egyszerű szerkezetű és mozdulatvilágú előadás csöndes, de annál hatásosabb csúcspontján.

Asagao – KRITIKA

...a Magyarországon már nem ismeretlen japán Ishii Junya butoh-szólója szerintem az évad egyik legnagyobb durranása. A táncosból a szokatlan, de mégis hitelesnek tetsző mozdulatain át valamilyen belső lényeg (egyszerre ősi és kortárs) áradt ki és szét, mindez egy viszonylag egyszerű szerkezetű és mozdulatvilágú előadás csöndes, de annál hatásosabb csúcspontján.

 

Az Asagao megtekintése után végképp zavarban vagyok a tekintetben, hogy mit tekintsek tradicionálisnak és mit újításnak; abban viszont megerősödtem, hogy manapság már a kérdés felvetése is anakronisztikus. Napjainkban valószínűleg az történik, hogy a fejlődést generáló tézis-antitézis periódusok annyira gyorsan váltják egymást, hogy mire valami (megint) elavulna, akad valaki, aki gyorsan újraértelmezi, és a színházi nyelv eredeti megújítójaként tündököl vele, egészen addig, míg ideiglenesen újra ki nem megy a divatból.
A legmerészebbnek számító kortárstánc-kísérletek nyúltak már vissza több ezer éves primitív törzsi hagyományokig vagy egyenesen atavisztikus történelem előtti időkig, de az sem ritkaság, hogy mai koreográfusok – tudományos alapon – a legfrissebb felfedezések eredményeit felhasználva alkotnak. Eme szélsőségeket hajlamosak vagyunk egyaránt kortárs táncnak nevezni, ha szembetűnően nem hasonlít klasszikus balettra vagy néptáncra.

asagao1

Próbafelvételek / fotók: Szőcs Tekla


És akkor itt van még ez a butoh. Világszerte a kortárs táncba számít, pedig ősi kultúrák szele árad belőle, miközben képes megérinteni a ma emberét, ám alig idősebb a rock and rollnál. Az egyre sebesebben, ész nélkül rohanó tézis-antitézis periódusok szerintem mára beleszaladtak egy szűk zsákutcába, ahol – nem tudván abbahagyni a felfokozott pörgést – egymást tapossák-gázolják halálra.
A Gemza Péter nevével (is) fémjelzett produkciókban talán azt kedvelem a legjobban, hogy nem próbálnak meg tülekedni a mindenáron újítás felfokozott káoszában, de közben izgalmas, korszerű színházi nyelven szólalnak meg, érthetően, tartalmasan. Korunkban az üres önismétlés és a felszínes újdonsághajszolás között egyre kevesebb az érett, értékes műalkotás. Talán attól félnek az alkotók, hogy az utóbbi nem számít nagy durranásnak. Tévednek. Az Asagaóban például a Magyarországon már nem ismeretlen japán Ishii Junya butoh-szólója szerintem az évad egyik legnagyobb durranása. A táncosból a szokatlan, de mégis hitelesnek tetsző mozdulatain át valamilyen belső lényeg (egyszerre ősi és kortárs) áradt ki és szét, mindez egy viszonylag egyszerű szerkezetű és mozdulatvilágú előadás csöndes, de annál hatásosabb csúcspontján. Mintha a másik két táncos (Dézsi Kata és Gemza Péter) szólóikkal csupán a harmadik társuk megnyilvánulását készítenék elő. Pedig a darabban mindenki egyenlő: egy-egy asagao. Az a kúszónövény, amelyik hajnalban nyílik, és csak néhány óráig virágzik, majd elhervad. A mulandóság virágszimbóluma, az asagao japánul hajnalkát és reggeli arcot jelent.
A cím ötlete egy XVIII. századi japán költő (Shohi) rövid, haiku formájú halálverséből (japánul: jisei) származik:

Ó, asagao –
az el nem múló után
sóvárgok én is.

asagao3

 

A japán haiku mai, a XX. században több nemzet költészetében elterjedt rövid formája a XVII. században alakult ki (Macuo Basó költészetében), tehát elég öreg ahhoz, hogy napjainkban kortársi legyen. Az előadást három kitűnő muzsikus csellón, mélyhegedűn és hegedűn végig kíséri, a zene, amit játszanak, hangversenypódiumon önállóan is megállná a helyét. Napjaink világzenéjéhez nem hasonlítható, pedig távol-keleti és európai folklórmotívumok is kihallatszanak belőle.
A jó pár perces zenekari bevezetés (mely az előadás mantrájaként funkcionál) után a táncosok lassan, egymás után jelennek meg. Megvilágított, fehér téglalapokon (vagy később belőlük alkotott többdarabos síkidom-kombinációkon) mutatják be mozdulatszekvenciáikat, először mintegy felvezetőként hárman egyszerre, majd újabb helyeken egyenként. Mindegyik asagao más karakter. Dézsi Kata mozgását precíz megbízhatóság jellemzi, dacára annak, hogy felfokozott szenvedély is érezhetően inspirálja. Gemza Péter kar- és felsőtestmunkája finom, lírai; folyamatosan áradó, koordinált mozgását apró ellenpontokkal fragmentálja, kézfeje és ujjai is kifejezőek, szinte külön életet élnek. Ishii Junya szólója közben és után Dézsi és Gemza a japán táncos szertartássegédeivé válnak. Vízbe mártott fejükkel „öntözik" haldokló társukat, de hiába: az elmúlás visszafordíthatatlan. A fényből eltávozó táncosok apró vászonzacskókból maréknyi vörös homokot szednek ki, amit három megvilágított téglalapra szórnak ki. Annyi az emberélet, mint az asagao virágzása.
A keleti bölcseletek arra figyelmeztetnek, hogy arasznyi a lét, a földön eltöltött időnk csak egy rövid látogatás, melynek tárgyi nyoma sem marad. Ebből az aspektusból szemlélve a művészetek történetét, végképp századrangú kérdés, hogy mi számít hagyományosnak vagy mi a megújuló.

Asagao

Tánc: Dézsi Kata, Gemza Péter, Ishii Junya. Zene: Kovács Márton – hegedű, Mezei Szilárd – brácsa, Márkos Albert – cselló. Jelmez: Keszei Borbála. Fény: Payer Ferenc.

Szkéné Színház, 2013. május 22.