Kortárs tánc

Petrova Mira: Nem Pusztán egy darab

Szögi Csaba: Puszta – JEGYZET

puszta-leadMikor végre Szögi Csabával együtt mi is elérjük az áhított vödröt, talán megpihenésre, az államvizsgát követő új életre számítunk, azonban hamar rá kell döbbennünk, hogy még csak most kezdődik az életben maradásért vívott harc, és minden eddig szerzett ismeret felülíródik.

Szögi Csaba: Puszta – JEGYZET

Mikor végre Szögi Csabával együtt mi is elérjük az áhított vödröt, talán megpihenésre, az államvizsgát követő új életre számítunk, azonban hamar rá kell döbbennünk, hogy még csak most kezdődik az életben maradásért vívott harc, és minden eddig szerzett ismeret felülíródik.

 

Annál sokkal több. Egy darab a szülőföldből, a Pusztából. A Duna Művészegyüttes A csend szigetei című sorsfeltáró, szívbemarkoló előadását követően, most egy olyan mű született a Bethlen Téri Színházban, mely egyszeriben több mint negyven év kirobbanó érzelmeivel töltötte meg a színház minden apró szegletét. A falakat, melyek a nézőkhöz hasonló szomjúsággal szívták magukba a megérett epilógust, mely egyszersmind feltárta előttük minden egyes együtt eltöltött nap alkotói kríziseinek és szárnyalásainak egységes, letisztult képét. Az utat melyen olykor az új, szorító cipő okozta sebek és hólyagok fájdalmától sanyargatva, döcögve, máskor erőtől duzzadva, mezítláb lépkedve az anyaföldön, de haladunk. Kezdetben próbáljuk megszelídíteni, magunkhoz édesgetjük, később harcba szállunk vele, küzdünk az igazunkért, személyiségünk megőrzéséért, míg nem hosszú idő után egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi is részeseivé váltunk a számunkra kijelölt útnak, közös a cél és az irány, és már nem csúszunk ki minden élesebb kanyarban. Ez a harmónia azonban csak addig tart, míg kisgyermekes akarással meg nem pillantjuk a következő kihívást támasztó célt, melynek megszerzésétől senki és semmi nem tántoríthat el. Nem kell a színház- és tánc világában mozognunk, és nem is kell ismernünk Szögi Csabát ahhoz, hogy a közel ötven percen át együtt lélegezzünk vele. A Puszta nézőinek nincs szükségük négydimenziós technikára a minél tökéletesebb azonosuláshoz, sőt még a legszigorúbb önkontrollt gyakorlóknak is minden bizonnyal kapóra jönnek az előadás fényszegényebb jelenetei.

puszta

Fotók: Kenyeres Csilla


A kezdetben nyugalmat árasztó pásztor, fokozatosan, az akklimatizálódást lehetővé téve indul útnak a színpad egyik sarkában megvilágított cél, a vízzel teli vödör irányába. Ekkor még minden egyes mozdulata megfontolt és tekintélyt parancsoló, ami hátterét ismerve nem okoz nagy meglepetést, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk a már eleve felzaklató tényt, hogy éppen a Közép-Európa Táncszínház igazgatójának és művészeti vezetőjének a nagyközönség számára eddig elérhetetlen, talán soha többé nem látott darabját nézzük. A kezdeti egyensúly nagyon hamar izgalomba csap át, és megkezdődik a nézőtéri szék, saját végtagjaink vagy esetleg a mellettünk ülő feszültségünket levezető nyüstölése. Úgy fest, repüléstől rettegő utasként épp egy légörvénybe jutott gépre szálltunk. A zenei váltásokkal mesterien alátámasztott dinamikus kiszakadások, a színpad eddig passzív tereinek meghódítása, minden alkalommal egy-egy megélt szituációt, periódust, helyet idéznek elő, melyek többségében a küzdelem, a szenvedés és a kitartás érzései dominálnak. Boldogságot még elvétve sem érzek. Ez semmi esetre sem lehangoló, sokkal inkább mélyre ható, erőt adó. Nincs állandó. A folyamatos élethelyzet-változás, az elesés, majd újra talpra állás a megfoghatóság hiányát kelti, mely megélt élmények mozdulatokba és táncba foglalt elmesélését követően mindig csak puszta érzés marad. A katarzis szemmel látható, az egyre fokozódó átéléssel megjelenő életszakaszok és tapasztalatok egyszer csak mintha elmosnának mindent, a koreográfiát, a teret, a zenét, a nézőket, csak a múlt labirintusában ziháló előadó látszik az őt körülrajzó, repkedő árnyak formáját öltött emlékek leküzdésének hevében. A kezdetben pásztori, később néptáncos irányt erősítő bot és „legényruházat" úgyszintén messziről elkerülik a stagnáló állapotokat, hamarosan harcművésszé, később ismét vándorrá változtatják az utazót. A drasztikus, hirtelen stílusbeli és dinamikai zenei váltások az élettörténet hasonlóan megrendítő, háromszázhatvan fokos fordulatait jelképezik.

puszta1


Mikor végre Szögi Csabával együtt mi is elérjük az áhított vödröt, talán megpihenésre, az államvizsgát követő új életre számítunk, azonban hamar rá kell döbbennünk, hogy még csak most kezdődik az életben maradásért vívott harc, és minden eddig szerzett ismeret felülíródik. Folyamatosan rakódnak egymásra az újabb és újabb kihívást támasztó régetek, melyek a rákövetkező letaglózó erejével egészen más aspektusba helyezik az azt megelőzőeket. Már a puszta sem az, ami korábban volt. Új megvilágításában a célnélküliség ürességét, a vödörből tenyérben a sziklához hordott éltető víz útközben elvesztegetett cseppjeit jelenti. Segít, hogy egy sokat megélt ember önzetlenül és mélységes szeretettel használatunkra bocsátott életén keresztül megértsük egyszer s valahára, mi a tétje a harcnak, amit szakadatlanul vívunk. Segít, hogy engedélyezve magunknak egy gondolatnyi megpihenést, körültekintve a végtelen pusztaságban megtámaszkodjunk botunkon, és feltegyük magunknak a kérdést: vajon a megfelelő irányba indultunk el?

 

Puszta

Zene: Kunert Péter. Jelmez: Béres Móni. Fény: Katonka Zoltán. Szcenika: Fogarasi Zoltán. Film: Aaron Szogi. Alkotó-előadó: Szögi Csaba.

Támogatók, segítők: Duda Éva, Virág Melinda, Gergye Krisztián, Hámor József, Horváth Csaba.

Bethlen Téri Színház, 2013. június 7.