Kortárs tánc, Mozgásszínház

A szemét ég, a postás hülye, a duma rossz

Kutszegi Csaba kritikája A tiszta mézről

lead_mezA sztori és részletei éppen válhatnának szimbolikussá és többletjelentésűvé is, de az előadáson ez nem történik meg. Sőt, a „művészi áthallások” erőltetése többször ügyetlenre sikeredik. Krisztik Csaba például elhagyott, megunt kedvesét szemétnek tartja, szemétnek nevezi, úgy ott hagyja, mint a szemetet, és itt a nézőnek kötelező a bányába hordott és ott hagyott szemétre asszociálnia.

Kutszegi Csaba kritikája A tiszta mézről

A sztori és részletei éppen válhatnának szimbolikussá és többletjelentésűvé is, de az előadáson ez nem történik meg. Sőt, a „művészi áthallások” erőltetése többször ügyetlenre sikeredik. Krisztik Csaba például elhagyott, megunt kedvesét szemétnek tartja, szemétnek nevezi, úgy ott hagyja, mint a szemetet, és itt a nézőnek kötelező a bányába hordott és ott hagyott szemétre asszociálnia.

 

A táncművészet rengeteg ága-boga, műfaja, stílusa között egyre nagyobb jelentőséghez jut a szószínház és mozgásszínház furcsa kevercse, amit jobb híján – angol nyelvterületről importált szóval – nálunk is fizikai színháznak neveznek. Vannak, akik a jelenség miatt a tánc önállóságát féltik, mások diadalmenetnek vélik a koreografált mozgás térnyerését. Jómagam kifejezetten szeretem a fizikai színházat, izgalmas, korszerű műfajnak tartom. A tánc elismertsége, a műfaj jövője szempontjából is fontosnak vélem, hogy a fizikai színházi produkciókban a mozdulat mély, intellektuális tartalmak közelébe kerülhet, és a tánc elvont formái is – kölcsönhatásban a szóval – a befogadó számára értelmezhetővé válhatnak, vagy éppen jelentéstöbblethez juthatnak. Ez azért is fontos, mert a kulturális életben egyre inkább istenségnek kijáró tisztelet övezi a jegybevételt, és ezzel párhuzamosan a táncművészetben (is) sokasodnak-szaporodnak a lazán kezelt, bugyuta történetszálacskákra felfűzött semmitmondó látványosságok. Nem csak a show-táncra gondolok. Komoly, nagy múltú néptánc- és balettegyüttesek repertoárdarabjaiban hivalkodik a fertelmes gagyi, a félművelt művészkedés, az intellektualizmusnak álcázott nagyképűsködés. Márpedig a tánc alkalmas arra, hogy ne csak az érzékeimre hasson, ne csak kellemesnek érzett tudatlanságba ringatva szórakoztasson, hanem gondolkodásra is késztessen, és így többet tudjak meg a bonyolult külső és belső világomról. Ilyen színházat próbál évek óta csinálni Horváth Csaba, hol csak tánccal, hol pedig (az utóbbi időben egyre inkább) szó és mozdulat elegyével.

 

374F1094
fotók: Puskel Zsolt | forrás: József Attila Színház

 

Az effajta kísérletezésnek mindig vannak sikeres csúcspontjai és hervasztó hullámvölgyei. A József Attila Színházban bemutatott  A tiszta méz című „romantikus mese” valahol a kettő között rezeg: alapos, elismerésre méltó munka, de egyik alkatrésze, vagy pillanata sem tud igazán megérinteni, nem képes az érzelmeimet vagy gondolataimat felkorbácsolni. Ebben szerintem ezúttal a szöveg belbecse és külcsíne a leginkább ludas.

 

Nagyon nehéz lehet jól választani, vagy megtalálni a megfelelő szöveget. A drámairodalom ismert, sokszor megrendezett remekművéhez hozzányúlni azért aggályos, mert ha a koreográfia (a megkomponált fizikalitás) nem tud újdonságot, többletjelentést hozzáadni a darabhoz, akkor egyenesen a (fizikai színházi) koncepció létjogosultsága válik kérdésessé. (Miért is kell állandó mozgolódással lerontani egy pusztán verbálisan jobban működő veretes remekművet?) Ha viszont a fizikai színházban felhangzó szöveg nem igazán színvonalas, akkor nem érdemes arra, hogy tartalma, hangulata, üzenete megkoreografált mozgás és furcsa tárgyak bizarr használata révén vizualitásba transzponálódjék. Közhelyes gondolatok interpretálásáért nem érdemes annyit izzadni, mocorogni.

A Szálinger Balázs által írt „kortárs mesének” az a legfőbb baja, hogy nem tud elemelkedni a konkrét, köznapi jelentést hordozó nyelvi valóságától. A történet nem képes metaforává válni, a nyelvhasználat is csak helyenként artisztikus. A szintén Szálinger által írt és Horváth koreografálta-rendezte Kalevala azért sokkal jobb, mert ott a történet eleve rendelkezésre álló mitikus alapja meghatározza az események, dialógusok, monológok „nagyságrendjét”, megteremti a darab szimbolikus, nagy ívét, és ráadásul a szöveg elejétől végig költőibb, mélyebb, szebb.

 

374F2102

 

 

A tiszta méz alapja megtörtént esemény: egy amerikai kisvárosban a városvezetők úgy döntenek, hogy elégetik a régi bányában tárolt szemetet. A tűz átterjed a kibányászatlan szénkészletre, és elolthatatlanná válik. A lakosságot kitelepítik, de néhányan ott maradnak. A sztori és részletei éppen válhatnának szimbolikussá és többletjelentésűvé is, de az előadáson ez nem történik meg. Sőt, a „művészi áthallások” erőltetése többször ügyetlenre sikeredik. Krisztik Csaba például elhagyott, megunt kedvesét szemétnek tartja, szemétnek nevezi, úgy ott hagyja, mint a szemetet, és itt a nézőnek kötelező a bányába hordott és ott hagyott szemétre asszociálnia. A koreográfiai megoldások között is található zavaróan banális: a 2. (pilóta) fiút játszó Blaskó Bori a magasba emelt folyosón klasszikus balettmozdulatokat lejt – nyilván a légiességet, könnyedséget, szárnyalást igyekszik szemléltetni. És vajon Krisztik szerint mi lett belőle miután lezuhant? Képzeljék: szemét. A Kéményseprő, a Tűzoltó és a Mentős hármasa – hiába járják be az űrt, a tenger mélyét és hegyek csúcsait – sem válik mesebeli, misztikus hármassá, mert vitáik, bölcselkedéseik nem elég színvonalasak. A mélyre hatoló búvár fiú, a magasba törő pilóta és a csúcsot meghódítani akaró hegymászó közhelyes jelképei sem felkavarók, ahogy a beszűkült agyú, önző, utolsóként a városban maradó postás Papa bölcsességei sem azok (lásd pl.: „a posta jelenti az emberiséget.”) A drámaiság is hiányzik az előadásból, amit sem a posztdramatikus színházi gesztusok, sem az időnként felhangzó, poénnak tűnő beszólások nem tudnak pótolni.

Mindent összevetve: az alkotói szándék és az előadók igen nagy testi-lelki-szellemi összpontosítást követelő, példamutató helytállása elismerésre méltó, a produkció közepesnél jobbra mégsem minősíthető. Azért is, óhatatlanul, mert Horváth Csaba koreográfusi és rendezői eszköztára egy ideje nem változik. Márpedig a kísérleti műfajokban a kísérletezés nem állhat le soha.

 

Szálinger Balázs: A tiszta méz

Színpadtér: Éberwein Róbert. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Upor László. Rendezőasszisztens: Czipó Gabriella. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Horváth Virgil, Fehér Anna, Háda János, Gieler Csaba, Andrássy Máté, Kádas József, Csórics Balázs, Dányi Krisztián, Blaskó Bori, Krisztik Csaba, Varga Gabriella, Sipos Vera, Földeáki Nóra, Simkó Kati.

Forte Társulat – József Attila Színház, 2010. szeptember 11.