Néptánc

Az út neve: pengeél

Kutszegi Csaba kritikája az Álomidőről

lead_alomidoAz álomban minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet, élnek is az alkotók a szabad képi, hangi, tánci, műfaji, földrajzi asszociációk lehetőségével, csak a szabad áramlás – ez a második felvonás első negyedórájában már határozottan érződik – az Álomidőben egyszer csak parttalanná, önismétlővé válik. Az előadásnak nincsen szerkezeti íve.

Kutszegi Csaba kritikája az Álomidőről

Az álomban minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet, élnek is az alkotók a szabad képi, hangi, tánci, műfaji, földrajzi asszociációk lehetőségével, csak a szabad áramlás – ez a második felvonás első negyedórájában már határozottan érződik – az Álomidőben egyszer csak parttalanná, önismétlővé válik. Az előadásnak nincsen szerkezeti íve.

 

Mihályi Gábor és csapata évek óta azon dolgozik, hogy megmentse a jövőnek az autentikus néptáncot. Az Álomidő bemutatója után e kijelentés megfogalmazójáról sokan azt gondolhatják: meghibbant. Mindenkit megnyugtathatok: sem jómagam, sem más nem látja (még) rajtam a téboly eluralkodó jeleit, és fenti megállapításomban is csak látszólagos az ellentmondás.

 

02www.hagyomanyokhaza.hu

 

 

Az autentikus néptáncot a jövőnek megmenteni ugyanis nem úgy lehet, hogy hagyományos folklór-összeállításokat hagyományos módon összeállítunk, és a hagyományos folklórt kedvelő kedves közönségünknek bemutatjuk azt. Ilyen tuti biztos autentikus szeánszokra nagy-nagy szükség van (elvégre éppen az is cél, hogy ilyenek mindig legyenek), de hogy a jövő közönsége (a mai, árvalány-hajas urak utáni generáció tagjai és azok gyermekei) húsz-harminc év múlva is járjon néptánc-előadásra, ahhoz a mai fiatalokat kell néptánccal – tartalmasan, mélyen, valóban – megszólítani, megérinteni.

Erre tesznek kísérletet Mihályi és (bűn)társai évek óta, olyan előadásokkal, mint a Naplegenda, a Pannon freskó, a Kincses Felvidék, a Labirintus és most legutóbb az Álomidő. A „kísérletet tesznek” itt nem szokványos szófordulat, hanem pontos meghatározás, hiszen a Magyar Állami Népi Együttes műhelyében valóban kísérletezés folyik, ami – mint tudjuk – hozhat kimagasló eredményeket, de dugába is dőlhet.

Nem cifrázom tovább, hanem témánkhoz illő magyaros egyenességgel kimondom: a MÁNE ez irányú kísérleteinek kiemelkedő eredménye a mindmáig felülmúlhatatlan Labirintus, az Álomidő pedig, ha dugába éppen nem is dőlt, de jóval szerényebb sikerültséggel büszkélkedhet. Ennek okát (amellett, hogy főleg kísérletezésben nem lehet folyamatosan zseniálisat produkálni) abban látom, hogy az amúgy tetszetős, logikus, de igen laza álomkoncepció a megvalósításban nem bizonyult megfelelőnek és elegendőnek. Ezen kívül még számos olyan hibát vélek felfedezni a produkcióban, amelyek szigorúbb alkotói következetességgel és kreatívabb leleménnyel talán elkerülhetők lettek volna.

De sem temetni, sem siratni nem akarom az Álomidőt, mert a tény elvitathatatlan: temérdek érték jelenik meg benne. A koreográfiai anyag és annak tolmácsolása helyenként káprázatos, a zene egyes tételei és a szólóének szabályosan lenyűgöző, és az első felvonásban maradéktalanul meg is valósul az egyik (mindenkori) legfőbb célkitűzés: korszerű látványkörnyezetben komplex hatásbomba éri a nézőt, részemről nemcsak egyszerűen jól szórakozom, hanem felemelkedem és szárnyalok, lenyűgöz és elgondolkodtat az álom- és a valós világ sokszínűsége, sokfélesége.

 

03www.hagyomanyokhaza.hu

 

 

A bajok a második résszel kezdődnek. A rendező-koreográfus Mihályi Gábor laza, álomszerű szerkezetben igyekszik világzenei háttérben megálmodott világtáncait megjeleníteni. (Zárójelben megjegyzem: a sokak kedvelte, általam sem megvetett world music mellett még sosem láthattam az annak adekvátan megfelelni tudó world dance megszületését – ennek minden bizonnyal műfajspecifikus okai vannak.) Az álomban minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet, élnek is az alkotók a szabad képi, hangi, tánci, műfaji, földrajzi asszociációk lehetőségével, csak a szabad áramlás – ez a második felvonás első negyedórájában már határozottan érződik – az Álomidőben egyszer csak parttalanná, önismétlővé válik. Az előadásnak nincsen szerkezeti íve. A Naplegendában, a Pannon freskóban, a Labirintusban fény és sötétség küzd egymással, évszakok váltakoznak, a félelmet öröm, az örömöt félelem, a születést halál, a halált születés váltja. Bármilyen elcsépelt, Jó és Rossz harcát ábrázolva minden elmondható a világról, és a küzdelem menete tartópilléreket képezhet a gondolat és az artisztikus megjelenítés nagyívének. (A kortárs tánc is – de ne áltassuk magunkat: minden műalkotás – a fenti ellentétpárok keltette feszültséget ábrázolja.) Álomban is feszülhetnének ilyen ellentétek, dúlhatna az istenek talpáig felcsapó emberi harc – de Mihályiék ezúttal nem ilyet álmodtak.

A színpad hátsó, teljes horizontját betöltő videoinstalláció a második órában már nagyon fárasztja a szemet. Felüdülés, amikor néhány percig csak a képmező felső részében tekereg valamilyen lángnyelv, és a táncosok sziluettjeikkel végre szemet pihentető fekete háttér előtt rajzolhatnak alakokat. A vetítés folytonossága azért is érthetetlen, mert a megjelenő képek sokszor sekélyesen önismétlők: elvont, tűzre-vízre utaló formák nyomulását kontinentális vagy szubtrópusi növényzet burjánzása váltja, megjelennek hatvanas évek modern szőnyegmintáira emlékeztető színes szürreáliák is, de egyszer a Tejútrendszer virtuális látványában is gyönyörködhetünk. A jelmezek nem ízléstelenek, de igen csekély mértékben variábilisek, már-már zavaróan túlteng bennük a vörös és a narancssárga. Ha Szűcs Edit Labirintusban látott kosztümkölteményeire gondolok – hát, álmomban inkább az jöjjön elő. Nikola Parov muzsikája tehetséges, erős és hatásos (a teljes első felvonásban), de a második részben be-becsúszik néhány túl könnyűnek található tétel, a fő baj azoban az, hogy a zenei anyag nem képez egységes kompozíciót: az álmok engedte szabad asszociációk nem indokolt zenei eklektikát eredményeznek.

 

01www.hagyomanyokhaza.hu
fotók: Dusa Gábor
forrás: hagyomanyokhaza.hu

 

Persze a táncelőadásokban mindig a koreográfiáé a primus inter pares szerep. Az Álomidőben a sok-sok külön álló koreográfiai érték (a zenéhez hasonlóan) nem tud egységesülni, ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy az előadás vége nem pörög fel „spontán módon”. Az ismétlések kicsit erőltetettek, elő akarják csalni a nézőből a tetszésnyilvánítást, de a rendezői húzásnak van „dramaturgiai funkciója” is: a kezdeti képek rövid felelevenítése lenne hivatott a végén lekerekíteni a produkciót. Az is talány, hogy miért az első felvonásban vannak a koreográfiailag sokkal jobb tételek. Persze részemről ez (is) szubjektív megítélés (tény: kirívó különbségek nincsenek az egyes tételek között), lehet, észlelésemet nagyban befolyásolta a második felvonás általános leülése.

Kíméletlen véleményfeltárásom végén még egyszer hangsúlyozom: az Álomidő egy feltétlen támogatást érdemlő folyamat egyik, talán nem a legsikeresebb állomása. De a pengeélen végig kell táncolni: a hagyományt muszáj megtagadni, hogy esély nyíljon a megőrzésére.

 

Álomidő (Magyar Állami Népi Együttes)

Zeneszerző: Nikola Parov. Koreográfusok: Orza Călin, Gera Anita, Juhász Zsolt, Katona Gábor, Kökény Richárd, Mihályi Gábor. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Látványtervező: Kovács Gerzson Péter. Animációk: Karácsonyi Attila.

Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.
Közreműködik a Magyar Állami Népi Együttes tánckara. Szólót énekel: Herczku Ágnes.

Művészetek Palotája, 2010. október 7.

 

Kapcsolódó cikk:
- Álomidő: a táncoló ember dicsérete | Mozgóképes interjú Mihályi Gáborral