Balett

A véletlen

Varga Sándor Márton jegyzete a Medic’all Art Dance Társulat táncestjéről – IMPROVIZÁCIÓ I.

tanckr_leadA magam részéről a tizedik perc táján mosolyodom el. Amikor egyikük addig adott pontra fixált tekintete először csúszik át másikuk arcára, a kézmozdulat először tör ki a kötelező balerinatartás görcséből, és a körömvégeken először jelenik meg az a rafinált rezdülés, amiből tánc szokott kerekedni.

Varga Sándor Márton jegyzete a Medic’all Art Dance Társulat táncestjéről – IMPROVIZÁCIÓ I.

A magam részéről a tizedik perc táján mosolyodom el. Amikor egyikük addig adott pontra fixált tekintete először csúszik át másikuk arcára, a kézmozdulat először tör ki a kötelező balerinatartás görcséből, és a körömvégeken először jelenik meg az a rafinált rezdülés, amiből tánc szokott kerekedni.

 

(Prológ) Az ember azt hinné, egy jó improvizációhoz két alapföltételnek kell teljesülnie: szükségeltetik hozzá egyrészt test, másrészt lélek.

Elöljáróban megemlítem, hogy a társulatnak egy hasonló kísérletét már volt szerencsém látni néhány hónapja (akkor a Spinoza Színházban). Miként a mostanit, azt az előadást is meghatározta a hely szelleme: az első traktusban zajlott valamicske nívósabb kocsmai élet, az emelkedett hangulat kedvéért még bárzongoristát is bevetettek, középtájt értelmiséggyanús alakok verték a blattot, amíg mi, harmincan-negyvenen udvariasan hátravonultunk, hogy áldozzunk a kultúra oltárán.

Most meg a Fészek kupolatermébe masíroztunk föl négy nő kedvéért. A Fészek viszont, ellentétben a Spinozával, döglött hely. Valamikor nagy életet éltek a falai között, most meg már a portán is pironkodva kérik el az 1500 forintot a jegyért, hogy, ugye, minden fillér számít, miközben a ruhatár fogasain csak imitt-amott árválkodik egy-egy kabát. A második emeletre is csak percekkel az előadás előtt engednek föl a helyi erők, addig osztozhat a gyülekező közönség a kopott bőrfoteleken, bámulva a málló vakolatot. Aztán odabenn, a kör alakú helyiségben lehet merengeni, honnan kapnak majd elegendő fényt a táncosok.

Testek vannak. Hogy társulnak-e hozzá lelkek is, az táncesteken később szokott kiderülni.

 

medicallart1
Sárai Rachel és Csabai Gabriella

 

(A kezdet) Bátor vállalkozás. Mondjuk, tíz zenei tételre négyen egy max. négy méter átmérőjű körben lenyomni kb. negyven percet kb. negyven nézőnek, akiknek a cipőorra majdnem rálóg a táncosok mezítlábára…

Mindenki a saját bőrét viszi a vásárra.

Hömpölyög az előadás a maga medrében. Csak nem bedőlni a beugratásnak, hogy ez aztán improvizáció lesz! Már hogy lehetne: a zene adott, ugyanez volt három hónapja is a Spinozában, annak is mintha valami belkantó lett volna a vége, bocs az esetleges tévedésért, csak közönség vagyunk, nem zeneesztéták.

Engedjük el magunkat, és éljük át a gyógyító művészetet.

Medic’all Arte Dance Társulat.

Divat mostanság azt mondani, hogy impró, hogy performansz meg installáció meg frí dzsessz. Aztán bele apait-anyait. Semmi bedőlés.

Közönséges közönség gondolná is, hogy a négy fekete dresszes nő jól elvan evvel a fölöttébb egészséges időtöltéssel. Ez nekik a szabadság birodalma, mi meg asszisztálunk hozzá.

Ugyanez tizenegy és fél éves néző megfogalmazásában.

– Papa! Három részből állt az előadás: vonaglás a földön, vonaglás egymáson, vonaglás állva…

– És…? – kérdem kisfiamat, aki egyébként már végignézte velem A bajadért is az Operában. – Gondoltál valamire, miközben nézted? Hogy szól valamiről? Vagy hogy egyszerűen csak szép?

Folyik nálunk esztétikai nevelés.

– De, Papa! Te mondtad, hogy bizonyos dolgokat csak felnőttként ért meg az ember!

Ennyiben maradunk.

 

medicallart2
Részlet az estből

 

(A vég) A magam részéről a tizedik perc táján mosolyodom el. Amikor egyikük addig adott pontra fixált tekintete először csúszik át másikuk arcára, a kézmozdulat először tör ki a kötelező balerinatartás görcséből, és a körömvégeken először jelenik meg az a rafinált rezdülés, amiből tánc szokott kerekedni.

Egy akváriumban vagyok, és ezek a halacskák egymással incselkednek! Ott, szemben velem, az a testes öregúr egy hínárosban meghúzódó harcsa, a két fotós meg két megcsillanó naphal.

Én elengedném magam, ha a táncosok nem tartanának a szorításukban. Profik: egy műkedvelő képtelen olyan kifinomult mozdulatra, hogy amíg hanyatt fekve a baljával spiccel, addig a jobbjával önnön nyakára fonódjék, s közben tremolózzanak az ujjak…

A drámai véletlen ekkor köszönt be. Már egy ideje gyanús: az a karcos ritmus abban a Bachra hajazó tételben nem lehet szándékos! És néhány perc múlva, minden átmenet nélkül, ott sündörög a Liszt-gyanús pillanatokban is…

Magasságos ég, tényleg improvizálni fognak! A mind zaklatottabb mozdulatokból kiérződik, hogy itt valami idegőrlő hanghiba sunnyog, ez az ördög műve, le nem állhatnak, hogy elnézést kérünk, az áhítatnak átmenetileg vége, másik cédét rakunk be, átnézzük a kábeleket, nekik most táncolni kell, különben ez volna maga a nagyhalál, csakhogy a ritmikus sercegés egyre hangosabb…

És akkor csoda történik. Egyikük eltáncolja a rátörő idegbajt. Csak jelzés, ahogyan elsőt rándul a test: csak jelzés, ahogy a füléhez kap. Aztán a másik veszi a lapot: csak az ujjak dobolnak zaklatottan a földön, ennyi csak a tánc.

A véletlen is segíti őket abban, hogy valódi improvizáció szülessék ott és akkor. A szemünk láttára.

(Utószó) Mert az eddig csak duma volt, amivel hirdetik magukat, hogy a társulatnak az a célja, hogy „egy rögtönzött pillanatot, egy soha vissza nem térő hangulatot tárjon a közönség elé… Ettől lesz minden fellépő művész produkciója egyedi, csak rá jellemző és megismételhetetlen. A produkció izgalmasságát ez a különleges elegy lengi körül, minden spontán történik.”

Ez most a valóság. Egy ilyen helyzetet valóban a nyílt színen kell megoldani.

Különleges elegy leng.

Valamit tudnak a csajok.

 

A Medic’all Art Dance Társulat improvizációs táncestje.

Föllépett: Csabai Gabriella, Rózsahegyi Orsolya, Sárai Rachel és Szabó Zsuzsanna.

Fészek Művészklub, 2011. február 7.