Kortárs tánc

Elnémították, mégis beszél

Kutszegi Csaba kritikája az Évszakokról

lead_evszakokA magyar mozdulatművészeti és orkesztikai hagyomány arra elvileg alkalmas lehet, hogy belőle kiindulva kifejlődjenek kortárs mozdulatnyelvek, de a Pálosi István – Fenyves Márk duó vezette társulat jelenleg (például az Évszakokban) alkalmazott formanyelve és színpadi stílusa olyan messze van a kortárs tánctól, mint Fehér Feri Woyzeckje Marius Petipa Csipkerózsikájától.

Kutszegi Csaba kritikája az Évszakokról

A magyar mozdulatművészeti és orkesztikai hagyomány arra elvileg alkalmas lehet, hogy belőle kiindulva kifejlődjenek kortárs mozdulatnyelvek, de a Pálosi István – Fenyves Márk duó vezette társulat jelenleg (például az Évszakokban) alkalmazott formanyelve és színpadi stílusa olyan messze van a kortárs tánctól, mint Fehér Feri Woyzeckje Marius Petipa Csipkerózsikájától.

 

A Magyar Mozdulatművészeti Társulat Évszakok című produkciója legalább annyira zavarba ejtő, mint amennyire érdekes. Önmeghatározásuk szerint a társulat tagjai „az 1948 után elnémított magyar modern táncművészet (mozdulatművészet) hiteles képviselői”, akiknek „fő céljuk a tradicionális modern tánc (a magyar mozdulatművészet) hagyományainak megőrzése”, mindemellett repertoárjuk egyik vonulatát „saját >kortárs< stílust kialakító mozdulatművészeti művek” alkotják. Az Évszakokat is kortárs mozdulatművészeti táncelőadásként hirdetik.

A paradoxon szembeötlő: fentiek szerint a mozdulatművészet egyrészről megőrzendő hagyomány, másrészről kortárs táncművek alkotására alkalmas korszerű formanyelv. Valljuk be: a második (az önmeghatározásban implicite benne rejlő) állítás jó szándékú csúsztatás. Az anekdotabéli egyszeri hölgy van ilyen ambivalens helyzetben, amikor minden porcikája kívánja a pásztorórát, de közben ártatlan is szeretne maradni.

 

11_400
fotók: Mészáros Csaba

 

 

A magyar mozdulatművészeti és orkesztikai hagyomány arra elvileg alkalmas lehet, hogy belőle kiindulva kifejlődjenek kortárs mozdulatnyelvek, de a Pálosi István – Fenyves Márk duó vezette társulat jelenleg (például az Évszakokban) alkalmazott formanyelve és színpadi stílusa olyan messze van a kortárs tánctól, mint Fehér Feri Woyzeckje Marius Petipa Csipkerózsikájától.

 

A nyelv, amelyen Pálosiék megszólalnak, halott nyelv, következésképp igen nehéz belőle élő színházat csinálni. Sőt, alapfokon kommunikálni sem könnyű vele, mert a nézőtéren ülők legtöbbje – köztük jómagam – nem beszélni, nem érteni orkesztika lényege. Amire persze büszkék nem vagyunk, de nem is tartjuk feltétlenül fontosnak hiányosságaink sürgős pótlását. Annyiféle izgalmasabb szépség van a világban… Akármennyire is fontos történelmi szerepe volt a mozdulatművészetnek a magyar modern és kortárs tánc alakulásában, sohasem volt akkora buli, mint, mondjuk, a tradicionális néptánc vagy a klasszikus balett. És ennek megfelelően – önmagában – nem is képes túlélni.

Ettől függetlenül a mozdulatművészeti társulat elhivatott, szorgalmas munkáját egyáltalán nem gondolom haszontalannak. Csak annak a tánctörténeti kincsnek, amit testükben is őriznek, adekvát megjelenési módot kellene találni. Kortárs stílusú műre kereszteléstől még nem válik élővé a halott nyelv. Sőt azt is megkockáztatom, hogy ez a hagyományos színházi keretek között zajló táncelőadás-forma kifejezetten nem szolgálja jól az orkesztikai hagyományok ápolását.

 

15

 

 

Nem akarok kibicként könnyedén ötletelni, de furcsa, hogy miközben a mai kortárs színházi törekvések éppen szétfeszítik a hagyományos színházi tereket (hogy közelebb jussanak a nézőhöz), az eredetileg befogadó közelben született, színházba nem is ácsingózó mozdulatművészet mára önmagát kortárs színházi műalkotásnak álcázva, kukucskaszínházban pöffeszkedik. Akárhogy is, de sejtek ebben némi kényelemszeretetet, egy adag biztonságra törekvést és valamennyi önismereti zavart is. Szerintem a mozdulatművészeti múltunk megőrzött-felélesztett hagyományai szeánszokra, bulikba, összművészeti rendezvényekre, térspecifikus performanszokra, utcaszínházba, önismereti tréningekre vagy színházterápiás foglalkozásokra valók. Ápolásigényük mellett ezekben a műfajokban élő funkciójuk is lehetne.

Mindemellett az Évszakok előadásából kortárs koreográfusoknak van mit tanulniuk. A magyar hagyományos mozdulatművészet mozgásnyelve – akár élő, akár holt – valóban nyelvszerűen viselkedő struktúra, így artisztikus konstrukció komponálására meggyőzően alkalmas. Következetes használatával egységes, homogén nyelven szólalhat meg az előadás (vagy egységes, homogén nyelven imitálhatja a megszólalást), és ez manapság nem pöttöm erény, hiszen a mai kortárs táncopusok legtöbbje eklektikába fragmentálódva, darabokra hullik szét. Az Évszakokban a mozdulatnyelv és az avítt stílus kohéziós erőt teremt. Következetes a zenéből, mozgásból, színpadképből együttesen áradó apokaliptikus-dekadens barokk hangulat, ebbe tökéletesen illeszkednek a fehér és fekete leplek és tüllök szárnyalásai, a szereplők méltóságos-céltalan vonulásai vagy éppen mozdulatlan pózokban abszolvált bizarr grimaszolásai.

De mindezektől még nem válik színházi alkotássá az előadás. Az Évszakok című kortárs mozdulatművészeti koreográfia referenciatartományában egyedül önmaga, a mozdulatművészet árválkodik. Színházzá akkor lesz, ha törődik velünk is: a világunkkal, a mindannyiunkat körülvevő kortárs valósággal.

 

Évszakok (Magyar Mozdulatművészeti Társulat)

Zene: klasszikus montázs J. S. Bach, J. Haydn, A. Vivaldi műveinek felhasználásával. Látvány: FOM. Jelmezkivitelező: Csorba Krisztina. Fénytechnikus: Pelle Zoltán. Rendező-koreográfus: Fenyves Márk, Pálosi István.

Szereplők: Balázs Mari, Fenyves Márk, Haraszti-Zwiep Adrienn, Kocsis Andrea, Lukács Ádám, Mándy lldikó, Szelőczey Dóra.

Nemzeti Táncszínház, 2011. február 16.