Néptánc

Péter Márta: Ének a reményhez

tánc kritika erdély leadHáromszék Táncegyüttes: Erdély – menyegző – KRITIKA

Úgy tűnik, a vállalt szubjektivitás a beérett alkotót is jólesően csábította, hiszen végre egészen személyes lehetett, szinte intim mélységeket forgathatott át magában, miközben a táncos matériát, a színpadi hatás elemeit, a koreográfiai-rendezői fogásokat már biztos kézzel uralja. Ez valóban ritka, kiváltságos pillanat, szinte kötelező művé váltani.

A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttessel dolgozott Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. Rendező-koreográfusként jegyzett Erdély – menyegző című másfél órás művével hatalmasat fog, s közben maga is beleoldódik darabjába, amelynek Ének a reményhez alcíme egyenesen ódai magasságokban szárnyal. Akárhogy is nézzük, vallomás született, káprázatosan gazdag, több és többféle műre is elegendő matériával.

tánc kritika erdély2

Már a nyitott színpad díszletelemei, majd a bevonuló zenészek, énekesek táncosok – Furik Ritától tervezett – öltözékei is sejtetik, hogy Erdély kulturális-társadalmi-politikai történetének most nem egy kis szelete emelődik színpadra, hogy nem populáris csomagolású üzenet készült, szabad felhasználásra. És a darab valóban nem enged, nem engedi magát kisajátítani semmilyen elvnek, célnak és gondolatnak, s talán ez a legnagyobb szellemi ajándéka. Folklór-színházi költeményként a gyakran egysíkú, sztereotip hazai (magyarországi) Erdély-kép helyett egy időben és térben is tágasabb mintázatot ír színpadra, s benne a hagyományok igen eltérő forrásai fonódnak össze. Mert igaz, amit Könczei Csongor is ír a Közművelődés című kolozsvári folyóirat 2009. szeptemberi számában, hogy „az erdélyi magyarság számára az etnikus tánckultúrát a hagyományos néptánc jelenti", hiszen etnicitás szempontjából a tánc világában ez a legérzékenyebb terület, ugyanakkor az is igaz, hogy a változatlanság mellett valamiképp mégis minden változik, s a kétféle elv nem nagyon békül össze, inkább komoly súrlódásokat okoz/hat, még az emlékezésben is – Könczei alapos dolgozataiban az utóbbihoz illő passzust is találni. (Amúgy érdekes, hogy az Erdély – menyegző budapesti bemutatója előtt két héttel jelent meg az ÉS-ben Háy János e témát is érintő írása.) Ám a konkrét színpadi munkára fókuszálva, az ősrégi népies – urbánus ellentét, illetve a néptáncra szűkített hagyomány meg az újítást vállaló színpadi néptáncművészet mába hajló csatározásain túllépve, Mihályi valóban csak azt tehette, amit a tanckritika.hu felületén Kutszegi Csabától készített legutóbbi interjújában is megfogalmaz: „Vannak romantikus, vagy »álromantikus«, múltra támaszkodó elképzelések, vannak jelen vagy közelmúlt aktuális kérdéseire utaló gondolatok... Én olyan – mindezektől megtisztított – képet akartam megjeleníteni a színpadon, amelyben az egyetemes magyarság kultúrája, művészete, tudománya szempontjából meghatározó kérdéseket emelünk ki. Ez persze csak szubjektív lehet, hiszen egy hatalmas, sokszínű terület ezer éves történelméről van szó..." „Amikor igent mondtam a feladatra, arra gondoltam, hogy mindazt, amit erről a világról megtudtam, megéreztem, ami kora ifjúságom óta fontos szereppel bírt az identitásom kialakulásában, azt egyszer valahogy meg kell fogalmaznom, nyilvánosságra kell hoznom." (A teljes interjú itt olvasható: Romantikus-kortárs Erdély)

tánc kritika erdély1

Úgy tűnik, a vállalt szubjektivitás a beérett alkotót is jólesően csábította, hiszen végre egészen személyes lehetett, szinte intim mélységeket forgathatott át magában, miközben a táncos matériát, a színpadi hatás elemeit, a koreográfiai-rendezői fogásokat már biztos kézzel uralja. Ez valóban ritka, kiváltságos pillanat, szinte kötelező művé váltani. És az új impulzusokra fogékony, szellemileg és technikailag is megfelelő kondíciót mutató hivatásos társulat, a Háromszék Táncegyüttes minden értelemben alkalmas volt a kivételes összegzés megformálására. A vendégalkotókkal és előadókkal gyarapodó stáb táncosai, zenészei, énekesei láthatólag intenzív készenlétiségben váltak ki és simultak bele ismét „a táncetűdök lírai és dinamikus képeinek fűzérébe", abba az állandó hullámzásba, amely még csöndesebb pillanatiban is feszes maradt, mert újabbnál újabb ingert zúdított a nézői érzékekre. A darabbal szerves egységben, ugyanakkor önálló erővel hatottak a hangszeres megszólalások, az énekszólók, és a többszólamú vokális teljesítmények; a fiatal éveivel és zenei tanulmányaival is Erdélyhez kötődő Kelemen Lászlónál avatottabb zenei vezetője nemigen lehetett volna az Erdély – menyegző programjának. A MÁNE elmúlt évtizedben születő nevezetes darabjainak komponistájaként, zenei munkatársaként Kelemen biztos ízléssel támogatta Mihályi stílusát, amelyben a látványt mintegy fölemelő, a köznapitól elszabadító erőként támaszkodik a zenére. Most is látni/hallani erre példát, bár a hangzás alapvetően más csapáson jár: meghatározó vonulatként mintha inkább egy reneszánsz-barokk kori Erdély tárulna föl, a maga udvari kultúrájának reminiszcenciáival. De az előadás zenei-akusztikai hozadéka önálló elemzést érdemelne, s néhány szigorú zeneelméleti/zenetörténeti szakember talán – a táncfolkloristákhoz hasonlóan – ugyancsak találna veséznivalót.

tánc kritika erdély4

A darab mozgásvilága igen sok elemből rakódik ki, jól látszik Mihályi balansz-kedve a hagyományosabb, tiszta dialektusok és a gondolatoknak hajlékonyabban engedelmeskedő, úgynevezett kortárs-formák összerendelésére. Műve kapcsán az egyetemes magyarságról és benne saját viszonylatairól szőtt – fentebb idézett – gondolatai mindezt meg is engedik, hiszen Mihályi rendező-koreográfusként is a mai világban él, ma kell érvényesen fogalmaznia a múltról. Hogy pontosan milyen koreográfiai munkamegosztás szerint dolgozott együtt Mihályi és Orza Calin, azt leginkább sejteni lehet, ha azonban a hagyományokat oldó, szabadabb testhasználat zavarna valakit, hát gondoljon az ember szellemi, érzelmi, netán áloméletére, amelynek sajátos tapasztalatában minden kor szülötte osztozott. Ebben a másik valóságban, valamelyest víziószerűen illeszkedtek a szokatlanabb képek a szokottabb formai vonulatokhoz, így a fájdalomban földre vetett test, vagy a jövendő szerelmet kémlelő meztelen karok indázása ugyanúgy a kiterjesztett értelmezési lehetőséget szolgálták, mint a tizenöt tételen át szorgoskodó s közben ismert és szimbolikus alakokba bújó figura, egyfajta játékmester (a szigorú és energikus Bajkó László alakításában, akit az Háromszék Táncegyütteshez kötődő M Stúdió budapesti vendégszereplésein is láthattunk). A darab alaprétegét képezi az Ütő Gusztáv és Ferencz Hunor tervezte díszlet és animáció is, amelynek elemei folyamatos funkcióváltásban nyerik el lényegüket, és felsorolni is lehetetlen, milyen képek és utalások derengnek föl általuk, s miképp hívnak a műbe földrajzi, irodalmi, történelmi, néprajzi, építészeti, tudománytörténeti, fotográfiai, pszichológiai és rengeteg másféle gondolatot.

tánc kritika erdély5

Az Erdély – menyegző előadása finoman belöki nézőjét egy tágas asszociációs térbe, ahol a bejáratott sémák föllazulnak, és nem marad más, csak a kicsinyke pőre én, aki itt él, itt eszmél magára, s aki bizonytalanságában végre keresni kezd. És a keresésben, a színpadi áradásban fölbukkannak Apor Péter, Mikes Kelemen, a fájdalmasan „modern" életű Szilágyi Domokos művei, népköltések, és egyéni ihletésből még Mihályi Gábor meg a dramaturg társ Prezsmer Boglárka is szöveget illeszt a színpadi egészhez. Vallomás ez, amely a szórólapra írt Pilinszky-idézet magasába tör: „elterülünk hálóiban / a rengő csillagoknak!"

Erdély – menyegző (Háromszék Táncegyüttes, Sepsiszentgyörgy)

Zene: Kelemen László, Koreográfusok: Mihályi Gábor, Orza Calin, Koreográfusi asszisztensek: Ivácson László, Tekeres Gizella, Jelmez: Furik Rita mv., Díszlet-animáció: Ütő Gusztáv, Ferencz Hunor, Forgatókönyv-daramturgia: Prezsmer Boglárka.
Zenei közreműködők: Heveder zenakar: Fazekas Levente, Molnár Szabolcs, Fazekas Albert, Szilágyi László, Bajna György, Ütőhangszerek: Ádám Júlia, Ének: Erőss Judit, Kórus: Bartos Barna, Lőfi Gellért, Kovács Janka, Simon Piroska.
Táncos előadók: Dombi Rózsa, Gere Csaba, Gidró Roland, Keresztes Gabriella, Kis Adorján, Lukács Réka, Márton Csaba, Melles Endre, Pável-Hunor Mihály, Portik Norbert, Törő Bence, Ürmösi-Incze Mária-Terézia, Vajda Katalin, Váradi Ágnes, Virág Imola, Vitéz György, Bajkó László (M Stúdió).
Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.

Hagyományok Háza, 2015. december 11.