Kortárs tánc, Képzés, Mozgásszínház

Turbuly Lilla: „A színes díszlet a szeretet”

Igaz történet alapján – tánc/színházi nevelési előadás – JEGYZET

Az előadás nagy erénye, hogy ezek a jelenetek tényleg megszólalnak, hitelesek, hús-vér karaktereket látunk, Ivanov Gábor a fiú, Bence szerepében egészen szívszorító, ahogy lelkesedik, reménykedik, csalódik.

Az Igaz történet alapján két szempontból is különleges a színházi nevelési előadások örvendetesen szaporodó sorában. Paradox módon egyrészt éppen azért, mert egy teljesen hétköznapi történetet választott tárgyául. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem kell feldolgozni olyan, a fiatalokat közvetve vagy közvetlenül érintő súlyos kérdéseket, mint az alkoholizmus, a drogfogyasztás, az öngyilkosság vagy a bűnözés. Nagyon is kell, de emellett jó, ha ott vannak a kevésbé szembetűnő, de sokakat érintő, mindennapos élethelyzetek is. A másik különlegesség, hogy ebben az esetben nem csak a színház, hanem a kortárs tánc eszközeivel is élnek az alkotók, és ez a társítás sokat hozzá tud tenni az előadás érzelmi erejéhez.
Már maga a cím is a valósághoz köti a bemutatott családi konstellációt: adott egy Angliában, szakmunkásként dolgozó apa, egy kozmetikus anya és két gyermekük. A 15 éves, gimnazista kamaszlány lázadó korszakát éli, a 13 éves fiú még nem, ő még kimondja, mennyire hiányzik neki az apja, hívja, várja, menne hozzá. Nem tudom, hogy aznap, amikor az előadást láttam, volt-e olyan gyerek a programban részt vevő hetedikes osztályban, akinek valamelyik szülője külföldön dolgozik, de olyan biztosan akadt, akinél az egyik szülő hiányzik a családból, akár „csak” azért is, mert bár itthon, de állandóan dolgozik.

igaz1Fotók: Dusa Gábor

A történetet a fiú szemszögéből látjuk, ő az egyetlen szereplő, akit csak egy táncos (Ivanov Gábor) alakít, a család többi tagját ketten-ketten játsszák. Ezekben a kettősökben egy táncos és egy színész felel meg a karakternek. Izgalmas ez a kettősség – egyszerre hallani a dialógusokat és táncba kivetülve látni mindazt, ami a lélekben zajlik, ami verbálisan nehezen megfogalmazható, vagy éppen kimondhatatlan. Persze szó sincs arról, hogy egyszerűen lefordítanák vagy illusztrálnák az elhangzottakat, a koreográfia mégis átélhető, érthető és élvezhető egy 12-14 évesnek is, aki valószínűleg még sosem látott kortárstánc-előadást. Másrészt vannak jelenetek, amelyekben a színészek is, táncolnak, Kun Attila koreográfiájának köszönhetően úgy, hogy a profi és nem profi táncosok mozgása szépen összesimul.
A díszlet egyszerű, de látványos és ötletes: az otthont egy asztal és négy szék, egy kanapé és sok színes rongyszőnyeg jelzi. Ahogy a gyerekek megfogalmazták: színes és vidám. Az otthon fokozatos széthullását a tér lecsupaszításával, a szőnyegek, párnák, takarók eltűnésével is érzékeltetik. De azért csavarnak is egyet az egyértelműségen: a kanapé átfordítva ajtóvá alakul, azon kopognak a végén a szereplők, teret hagyva a képzeletnek. A díszlethez kapcsolódik az előadás talán legszebb mondata is: „Színes díszlet a szeretet” – mondta az egyik kislány. Névelővel értette, hogy a meleg színek az otthont, az ott élők egymás iránti szeretetét jelképezik, de szó esett arról is, hogy névelő nélkül éppen az ellenkezőjét jelentheti ez a kétarcú mondat.

igaz2

A színházi nevelési előadások szokásos menete szerint az egyes jelenetek után megszólítják a fiatalokat, csoportokra oszlanak, beszélgetnek arról, hogy mitől lesz család a család és mitől lesz otthon az otthon, a legfontosabb gondolatokat felírják, kitapétázzák vele a rongyszőnyeget. Ami azonban már nem tartozik a szokásos menethez: itt nem csak szavakba, de a táncosok segítségével mozdulatokba is öntik az egyes családtagok ténykedését, érzelmeit, aztán a táncosok ezeket a mozdulatokat beépítik a történetbe.
Ami persze halad tovább a bomlás dramaturgiája szerint: a kezdetben még napi szintű, közös szkájpos vacsorák ritkulnak, a szülők fáradnak, a kapcsolatuk feszül és lazul, a lány kifelé fordul a családból, a fiú egyre kétségbeesettebben reméli, hogy az apja legalább a születésnapjára hazajön. Az előadás nagy erénye, hogy ezek a jelenetek tényleg megszólalnak, hitelesek, hús-vér karaktereket látunk, Ivanov Gábor a fiú, Bence szerepében egészen szívszorító, ahogy lelkesedik, reménykedik, csalódik.

igaz3

De a szívszorítás mellé jutott szívmelengető élmény is a kívülálló-megfigyelő tudósítónak. Az utolsó interaktív részben a fiatalok egyrészt üzentek az egyes szereplőknek, hogy szerintük min kellene változtatniuk, mit lehetne tenniük, hogy a család ne essen szét, másrészt egy rövid mozdulatsort állítottak össze három csoportban, amibe belefogalmazhatták mindazt, amit erről a helyzetről és a lehetséges megoldásokról gondolnak, éreznek. Tudjuk, 13 évesen a fiúk és a lányok eléggé máshol tartanak, szemmel láthatóan így volt ez ennél az osztálynál is. A lányok magabiztosabban, nagylányosabban álltak a feladathoz, a fiúk szégyenlősebben, esetlenebbül. De ahogy összeállt a kis koreográfia, hajsimításból, ölelésből, összefogódzkodásból, látszott, hogy ez mennyire fontos és jó (élet)játék lett nekik, részben talán azért, mert most legálisan közelebb kerülhettek a másikhoz, de ezen túl is megérezhettek valamit a mozdulatok, érintések erejéből. Nem beszélve arról, hogy azon sem csodálkoznék, ha ezek az előadások – kellemes és hasznos mellékhatásként – a kortárs táncnak is híveket szereznének közülük. Akár úgy, hogy kedvük legyen kipróbálni.

Igaz történet alapján

Tánc/színházi nevelési előadás az általános iskolák 6-8. osztályos évfolyamainak. A Nemzeti Táncszínház, a Közép-Európa Táncszínház, a Káva Kulturális Műhely és a Bethlen Téri Színház közös produkciója.
Író, dramaturg: Róbert Júlia. Színházi nevelési konzulens: Takács Gábor. Látványtervező: Kiss Gabriella. Technika: Fogarasi Zoltán. Koreográfus: Kun Attila. Rendező: Sereglei András.
Előadók: Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Ivanov Gábor, Jakab Zsanett, Mádi László, Milák Melinda, Kardos János.

Bethlen Téri Színház, 2016. január 26.