Néptánc

Hatvan év, három korszak

Kutszegi Csaba jegyzete a 60 év előadásáról

lead_60Bár a bő kétszer egy óra mélyenszántó tánctörténeti elemzésre nem nyújthat alapot, de általa megragadhatóvá válik egy folyamat, amely a kezdeteitől napjainkig számos tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy a hagyományőrző művészeteknek is muszáj minimum két évtizedenként jelentősen megújulniuk.

Kutszegi Csaba jegyzete a 60 év előadásáról

Bár a bő kétszer egy óra mélyenszántó tánctörténeti elemzésre nem nyújthat alapot, de általa megragadhatóvá válik egy folyamat, amely a kezdeteitől napjainkig számos tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy a hagyományőrző művészeteknek is muszáj minimum két évtizedenként jelentősen megújulniuk.

 

Sikerült a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Thália Színház zsúfolásig megtelt nagyszínpadán méltóképpen megünnepelni a Magyar Állami Népi Együttes megalakulásának 60. évfordulóját. Eme egyszerű, zsurnaliszta bevezető mondattal azt szeretném jelezni, hogy ellentétben sok rossz tapasztalattal, a MÁNE ünnepi előadása nem volt szentimentálisan öntömjénező emlékműállítás, de még unalmas, kötelező tiszteletköröket kényszeresen lefutó protokolláris esemény sem. Hanem – amellett, hogy színvonalas, szórakoztató estének sikeredett –, ha természetesen erősen zanzásítva is, de szakmailag is érdekes keresztmetszetét adta a Népi Együttes elmúlt hatvan évének.

 

06_c

fotók: hagyomanyokhaza.hu
 

A hat évtized három korszakra osztható, és az előadáson mindhárom éra jellegét – jeles-híres darabrészletekkel – sikerült felvillantani. Az ünnep szakmai hozadéka éppen ebben rejlik. Bár a bő kétszer egy óra mélyenszántó tánctörténeti elemzésre nem nyújthat alapot, de általa megragadhatóvá válik egy folyamat, amely a kezdeteitől napjainkig számos tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy a hagyományőrző művészeteknek is muszáj minimum két évtizedenként jelentősen megújulniuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármikor is értelmes cél lehetne a múltat végképp eltörölni, de a Népi Együttes hatvan éves történetében ez soha nem is volt gyakorlat. A Rábai-korszak eredményeire épült a Tímár-korszak, amelyből – jól láthatóan – máig táplálkozik minden megújulási kísérlet. (Itt meg kell jegyeznem: milyen szerencse, hogy a MÁNE a politikailag igencsak, sőt mi több drámaian heterogén elmúlt hatvan évet szétveretés nélkül meg tudta úszni, és milyen kár, hogy egyre inkább úgy látszik, hogy ez éppen napjainkban nem fog sikerülni néhány hasonlóan jeles színházi és kortárstánc-társulatnak.)

02

Rábai-koreográfiát utoljára jó néhány évtizede, gyerekkoromban láttam. Most meglepődtem, hogy a Rábai-féle „hagyományőrző” néptánc mennyire különbözik a manapság autentikusnak nevezett néptánctól. A mából nézve, az Ecseri lakodalmas egyes részletei sokkal inkább a Mojszejev Együttes egykori nemzeti karakterű színpadi táncaira emlékeztetnek. Amely stílus, mint tudjuk, hajdanán a béketáboron belül bizonyos revüfunkciót is betöltött. A szándékos „revüszerű” szerkesztés és tánckarmozgatás megfigyelhető az esten bemutatott Rábai-koreográfiákban. Persze „kora erkölcseinek megfelelő, illedelmes” revüről van szó, amelynek zenei alapja komoly, mozgásanyaga pedig valóban tiszta forrásból ered. Ez utóbbi leginkább a Derecskei verbunkban fedezhető fel. A Kállai kettős igen hasonló régi Harangozó Gyula-balettkoreográfiák magyar táncos nagyjeleneteihez (értsd: igazi színpadi műtánc), míg a Háromugrós ügyes-bájos lánykái kifejezetten szexisek (én azt meg nem mondom, hogy a gyanúsan rövid szoknyáik autentikusak-e vagy „ravaszak” – szerintem inkább az utóbbi). Rábai táncosai nem természetesen jönnek be, hanem méltósággal bevonulnak a színpadra (ember így normális esetben nem megy), ahol egymásra fedezve sorokat alakítanak ki, vagy pontos (Mojszejev-)félkörbe rendeződve csillognak-villognak. Félreértésekre rendkívül hajlamos korunkban szeretném gyorsan leszögezni: mindezzel nem tiszteletlenségemet akarom kifejezni. Rábai teljesítménye ma is nagyra értékelhető: komoly tánctechnikai alapokon kitűnően szervezett koreográfiákkal nagy hatású színpadi táncművészetet hozott létre – kora elvárásainak és ízlésének megfelelően.

04

Tímár Sándor koreográfiáiban úgy jönnek be a legények a színpadra (lásd: például Öt legény tánca), mintha ivóba, csűrbe vagy juhmérésre érkeznének. Ha a Tímár-opusok hangulatát, ábrázolási módját röviden meg kellene határoznom, ezt írnám: stilizált életszerűség. Ez nyilván tudatos elmozdulás a Rábai-koreográfiák kimódoltságától, és Tímárnak nyilván hatalmas lökést adott a hetvenes-nyolcvanas évek néptáncos boomja (táncház-mozgalom, gyűjtések stb.). (Könnyen elképzelhető, hogy az erdélyi, száz-kétszáz éve nem sokat változott paraszti kultúrában élő adatközlők nem balettos pas marché-lépésekkel vonultak – például a jubileumon említés nélkül nem hagyható Martin György felvevőgépe elé.) A Tímár-koreográfiákban a táncosok éppen csak annyira cifrázzák, amennyire a táncoló eleink jeles alkalmakkor maguk is cifrázhatták. Az éppen nem virtuskodó karokon, lábakon, testtörzseken a kemény munkából élő parasztok szigorú mozdulat-ökonómiája figyelhető meg. Ugyanis a földből élők természetes, hétköznapi mozgásából száműzendő a felesleges mozdulat, hiszen az elfogyasztott élelem megszabta energiamennyiséget a megélhetőségért folytatott munkára kell tartalékolni. Ezt a vastörvény követelte egyszerűséget színpadi előadó táncjelírásból nem tudja reprodukálni. Tímár alatt a Népi Együttesben (és más együttesekben is) egyebek mellett ezt tanulták meg mégis a néptáncosok, és szerencsére tudják mind a mai napig.

03

Persze a Tímár-éra alatt más is történt. Például elképesztő virtuozitásra emelkedett a tánctechnika (főleg a férfitáncoké, ahogy ez ma is élvezhető a káprázatos Szatmári táncokban). De a nőknek sem lehet hiányérzetük: a Szlavóniai karikázó (Vallomások a néptáncról) című koreográfia énekkel sűrűn kísért lánytáncaiban temperamentum és líraiság elegye egészen különleges kinccsé varázsolja a produkciót. A korszak rendkívüli jelentősége még, hogy (nyilván az újra fellendülő gyűjtéseknek, rögzítésnek és rendszerezésnek köszönhetően is) kitágult a szemlélet: a Kárpát-medencében élő népek táncai – autentikus alapon, magas színvonalon tolmácsolva – állandó szereplői lettek a folklór-összeállításoknak. Ebben különleges lehetőségek rejlenek: az egymás mellett élő népek táncai, énekei a motívumok szintjén is képesek összefonódni színpadon, ahogyan az egyes emberek sorsa az életben.

A Mihályi Gábor jelenlegi művészeti vezető nevével és tevékenységével fémjelezhető harmadik (mostani) nagy korszak újabb kihívások elé állítja az együttest. Ma már ugyanis nem elegendő a stilizált életszerűség. Ha a néptánc élő művészet akar maradni, és a paraszti létforma végleges eltűnése után is meg akarja szólítani a városokban és városiasodó falvakban élő fiatal generációkat is, akkor meg kell találnia az ehhez elengedhetetlen, speciális, csak a műfajra jellemző ábrázolásmódot és annak eszköztárát. Ez pedig bátor kísérletezés nélkül nem megy. Az örök Kalotaszeg (Farkas Zoltán koreográfiája), a Kincses Felvidék (Furik Rita és Mihályi Gábor koreografálta részletei szerepeltek a műsorban), valamint a Földön apám fia volnék (Mihályi Gábor) autentikus koreográfiákat felvonultató alkotások (ezek ápolása nélkülözhetetlen, és kötelessége a Népi Együttesnek), de látványvilágukban már megjelennek a kortárs színház elemei (például filmvetítés, animáció). A Pannon freskó expresszív Pünkösd-triója (Horváth Csaba koreográfiája) már „szabályos” kortárs tánc. A felvonás (és a korszak) egyik kiemelkedő koreográfiája a Naplegenda Visznek a vonatok-tétele (Mihályi Gábor készítette). A gesztusaiban, drámai kifejező módjában a kortárs tánc felé hajló súlyos-robosztus férfi csoporttánc alkalmas alapja lehet egy markánsan magyar kortárs-folklór színházi táncnyelvnek.

01

Hogy merre fog továbbfejlődni a magyar néptánc, azt a MÁNE hatvan gazdag éve után is csak találgatni lehet. De annál jobbat-szebbet nem is kívánhatunk a születésnapon, mint hogy a kérdés – újabb izgalmas megválaszolási kísérleteket generálva – a következő hatvan évben is nyitva maradjon.

 

60 év – A Magyar Állami Népi Együttes ünnepi műsora
Szerkesztő-rendező: Mihályi Gábor.

Thália Színház, 2011. március 22.

 

Kapcsolódó anyagok:
- Álomidő: a táncoló ember dicsérete | Mozgóképes interjú Mihályi Gáborral
- Az út neve: pengeél | Kutszegi Csaba kritikája az Álomidőről