Interjú

Kortárs tánc, Mozgásszínház

30 éves az Artus – Goda Gábor Társulata

goda leadBeszélgetés Goda Gáborral

Az interjúban múltidézés is olvasható, már azért is, mert a végén megtudjuk: „fontos, sőt, egyre fontosabb, hogy a múltat állandóan ébren tartsuk, figyelembe vegyük". De a közeljövőről is beszélgetünk: március 20-án lesz az Artus Stúdióban a SUTЯA budapesti bemutatója, amely – mint kiderül – nem repríz, hanem egy újabb ősbemutató.

 

- Az idén harminc éves az Artus – Goda Gábor Társulata. Hogy telt el ez a harminc év? Elrepült gyorsan, vagy hosszú időnek, nagy útnak érzed?

goda II- Hirtelen telt el, de közben nagyon sok mindent történt. Furcsa, hogy harminc év után még egyáltalán létezik egy ilyen csoport. Pláne, hogy '85-ben, még jóval a rendszerváltás előtt alakultunk. Sok idő, de nem érzem, hogy eltelt volna harminc év, így utólag egy villanásnak tűnik... Ugyanakkor mégis nagyon sok.

- A harminc év alatt készült bemutatóitok mindegyike másmilyen, legalábbis unalmas önismétlést én sohasem tapasztaltam bennük, de közben olyan egységes is ez az életműszakasz. Te hogy élted meg: változékonyság vagy állandóság jellemzi inkább a harminc évet?

- Folytonosság mindenképpen jellemzi, olyan folytonosság, ami tele van változatossággal. Olyan ez, mint az út, amelyen az egyik dologból következik a másik, és ettől változatos is. Azért az meghatározó, hogy ebben a harminc évben én végig benne voltam, tehát benne van a gondolkodásom és az is, ahogyan az változott.

- A változatosság eredményezett-e így utólag meghatározható, körülírható korszakokat?

- Inkább sarokpontokat, vízválasztókat látok. Olyan előadásokat, amelyeken valami elindult. Például a Noé-trilógia volt az, amelyben először kifejezetten „belementünk a térbe", „együtt gondolkodtunk" a közönséggel, pontosabban nem úgy kezeltük a nézőt, hogy az egy olyan passzív eleme az előadásnak, akit szórakoztatni, kiszolgálni kell, hanem hogy olyan részese az alkotásnak, aki jelenlétével építi az előadásokat. Attól kezdve gondolunk így a nézőre. De akkor kezdtünk el például trilógiában gondolkodni. Észrevettem, hogy hiába látjuk el új címkékkel évről-évre a bemutatóinkat, mindegyik az előzőnek a folytatása, mintha az egyik gondolatból születne a másik, és az csak egy fura kényszer, hogy mindegyiknek új címet kell adnunk, holott lehetne mindnek ugyanaz az egy címe, az újabb bemutatók meg egy-egy újabb fejezetek lennének. A Noé-trilógiát már így csináltuk: három évre terveztünk, és az újabb bemutatók hozzáadódtak az előzőhöz, így bővült, növekedett lényegében ugyanaz az előadás... Ahogy az élet is így összeadódik. A Noé-trilógia más szempontból is mérföldkő volt. Abban jelent meg nálunk először „élőben" a képzőművészet, a vetítés, abban alkalmaztunk digitális eszközöket, akkor kezdtünk el interaktívan foglalkozni a közönséggel, valamint kivonultunk a kultúrotthonok, színházak megszokott színháztermeiből, és bevonultunk egy elhagyott gyár hatalmas és szokatlan terébe. Azt mondtuk: semleges térre van szükségünk, amit majd mi humanizálunk.

- Ehhez képest a továbbiakban is gyakran előfordult, hogy kifejezetten kukucska színházban csináltatok premiert. Az Osiris tudósítások sokszor ment a Trafóban, a Farkasok társaságával meg a Farkasfalka és a lánnyal a MűPa impozáns színházi körülményei között jelentkeztetek, de említhetem a Nemzeti Táncszínház várszínházi színpadán megvalósított Bábelt is. Úgyhogy a kivonulás a színházból nem volt maradéktalan és végleges...

goda I- Nekem már az a különleges kaland, ha nem az Artus Stúdióban, hanem „rendes" színpadon csinálunk premiert, tehát nem kijövünk a színházból, hanem bemegyünk a színházba. Ez mindig kihívás. Egyébként nehezemre esik, nem jó érzés, de ezzel a feladattal is meg kell birkóznunk, mert ez is egy élő kommunikációs forma, sőt, nagyon is benne van a mai világban. Mindenesetre a színházi keretek között készült munkáink inkább rosszabbul sikerültek, mint jól, legalábbis nem a jobb élmények közé tartoznak.

- Ezzel azért vitatkoznék, mert szerintem az Osiris tudósítások különlegesen jó előadás, és én nagyon szerettem a Bábelt is. Azt persze készségesen elismerem, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyszerűbb Artus-élménye a Rókatündérek volt, amely igazán helyspecifikus előadás. Nem előnyösebb hagyományos színházban játszani, például a több néző és a nagyobb jegybevétel miatt?

- Mindennek van előnye és hátránya is. A helyspecifikus munkáinkat kevesebben láthatják ugyan, de a különleges terekben sokkal erősebb előadásokat tudunk létrehozni. Mérlegelni kell, hogy mi a jobb. Ez utóbbi, vagy inkább az, hogy többen látják a gyengébb előadásokat. Én mindig a minőségre szavazok.

- És a piszkos anyagiak? Nem jelent több bevételt a nagyobb fizetőnéző-szám?

- Nem szoktam ebben gondolkodni. Ha ötvenezer forint helyett hetvenezret kapnánk a jegybevétel után – ezzel mit foglalkozzak? Ha esetleg ötvenezer helyett ötvenmillió jönne be, akkor elgondolkodnánk. De a helyzet az, hogy nincs min elgondolkodni. Annyira kevés pénzből kell így is, úgy is dolgoznunk, hogy hál' istennek, csak a minőséggel kell foglalkoznunk.

- Gondolom, ez tavaly tavasszal a Modemben is így volt, hiszen a SUTЯA debreceni bemutatója is viszonylag kevés, de interakcióra nyitott néző közreműködésére számító, igencsak helyspecifikus előadás volt. Ahogyan a honlapotokon olvasható: speciális tárlatvezetés. A budapesti előadás ugyanolyan lesz, mint debreceni volt?

- Nem. A tér is alapvetően más lesz, jelenetek, képek változnak, jelenetek tűnnek el, a szereplők feladatai is változnak, új installációk születnek, újraformálódik az egész. A debreceni előadáson kipróbáltuk, hogy hol tartunk, aztán még időt kellett adnunk magunknak, mert nehezen fejtettük meg, mitől vannak bizonyos részekkel kapcsolatban fura érzeteink, miért és mitől vagyunk elégedetlenek. A „tárlatvezetés" műfaji megjelölés is azért maradt meg, mert nem tudunk jobbat. Ez nem színház, nem tánc, de jönnek nézők, és eltöltjük együtt az időt, történnek események, performatív a jelenség, van mit látni, van mit hallani. Tényleg vándorolnak a nézők, mint egy kiállításon...

- Artus-kedvelő, Artus-ismerő nézőknek nem kell előzetes magyarázat. De szerintem biztosan akad sok néző, aki kíváncsi rá, hogy a címben miért van az ARTUS neve fordítva leírva, illetve mi az a szútra...

- A szútra tanítások fűzére. Indiában az egybeöltött, fölfűzött tanítások sorozatát nevezik szútrának.

- Ez valahogy, például szerkezetileg, vagy elvontan megjelenik az előadásban?

- Vannak képek, amelyek mindegyike önmagában egy-egy kijelentés (nem nevezném azért tanításnak), aztán ezek egymásba fűzéséből egy újabb kijelentés jön létre.

- Mennyire jelenik meg az előadáson az indiai inspiráció? A munkafolyamat elején el is töltöttetek közösen egy időt Indiában.

goda IV- Konkrét indiai képek nincsenek az előadásban. A Rókatündérekben is figyeltem arra, hogy bár kínai legendákra épült, semmi konkrét kínai, vagy távol-keleti utalás ne legyen benne, legfeljebb annak gyökerei legyenek felfedezhetők. Ugyanígy a SUTЯÁ-ban se zenéjében, sem a képeiben, színében vagy formailag nincs semmi, ami Indiára utalna. Leginkább az az élmény van benne, amit Indiába megérkezve megtapasztaltunk, hogy tudniillik India nagyon zajos. Nagyon hangos. A városnak erős a zaja, egyfolytában tülkölnek, az emberek hangosan beszélnek, kiabálnak, ordítozás hallatszik, és e külső lárma közepette – ha be tudtál olvadni a közösségbe, ha együtt vagy velük – azt tapasztalod, hogy az emberekben belül hihetetlen csönd és nyugalom van. Amikor hazajöttünk, Budapest nagyon csendesnek tűnt Delhihez képest. Csendesen suhantak az autók. Az emberek szótlanul elmentek egymás mellett. De szinte hallani lehetett, hogy közben belül milyen hangosak, milyen ingerültek, feszültek, dühösek, milyen belső monológok, párbeszédek zajlanak bennük. A két kultúrának ez a furcsa kontrasztja mozgatja az előadást: hogyan lehet a külső zajtól eljutni a belső csendig? Arra tart az előadás, hogy a belső csendet egyetlen hangként megpróbálja megszólaltatni.

- Van-e valamilyen szerepe, jelentése, üzenete mindebben annak, hogy az ARTUS neve visszafelé éppen azt adja ki, hogy szútra?

- Van. Mindennek van üzenete, jelentése. Ha valamit megfordítunk, a másik oldalról nézünk rá. Itt a gyárban egyszer valaki rákarcolta egy üveglapra, hogy ARTUS, és vagy tizenöt-húsz év múlva észrevettem, hogy ez – másik irányból érkezve – szútrának olvasható. De ha már észvettem, ennek következményei is lettek. Az előadásban fontos szerepe van annak, hogy a dolgokat visszafelé is nézzük, vagy egyszerűen másik irányból szemléljük, visszájára fordítsuk. Nagyon sok mindent visszafelé csinálunk, például hátrafelé megyünk. Olyankor mindent más perspektívából látunk. Kínában például nagyon sokat mennek az emberek hátrafelé. Főleg az idősebbek, naponta öt-tíz percet is. Azt tartják, hogy a hátrafelé menés stimulálja az agyat, ébren tartja az emlékezetet, a figyelem központjába helyezi a múltat. A memóriára tett jó hatását a gyógyászat is elismeri, de az is fontos, sőt, egyre fontosabb, hogy a múltat állandóan ébren tartsuk, figyelembe vegyük – persze ne úgy, hogy az mindent meghatározzon.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.
A SUTRA c. előadás premierjéről ITT olvashatnak bővebben.