Jegyzet

Kortárs tánc

Kutszegi Csaba: Ki írjon erről kritikát?

NEXTFESZT 2017

… a művészetkritika létérdeke, hogy a fiatal, mai művészetről megszólalók – megtalálva maguknak a saját hangot, formát, módot és fórumot – rendszeresen és markánsan egyedi hangon szólaljanak meg.

Mi adhatna jobb alkalmat elgondolkodni a művészetkritikáról, mint a NEXTFESZT? Ez két évvel korábban, az első NEXTFESZT-en meg is történt: meghívott kritikusok közönség előtt beszélgettek – egyebek mellett – a tánc- és színházkritikáról, de mivel jómagam nem voltam jelen, erről utólag sem számolhatok be.

nex moln2Molnár Csaba és Márcio Canabarro a Winterreisében / fotó: Csányi Krisztina

Persze barátaim közül nem egy mesélt nekem az eseményről, de ami még annál is érdekesebb, két, húszas évei elején járó ismeretlen egyetemistától – kérés nélkül – kaptam egy-egy cikkszerű írást, amelyben az öntevékeny tollforgatók beszámoltak a látottakról-hallottakról, emlékeim szerint óvatosan meg is pendítették, hogy örömükre szolgálna, ha az írásokat megjelentetném. A publikálás több ok miatt nem jött létre: egyrészt az opusok elég sok szerkesztést igényeltek volna, másrészt éppen örültem, hogy végre lezárhattam egy hasonló témájú, nyomtatott színházi folyóiratban zajló, a végére igen elbutuló vitát.
A két cikk nagyon különbözött egymástól, a cikkírók egészen más-más dolgokat észleltek, láttak-gondoltak fontosnak, ám két kérdésben mindkét betűvető véleménye, meglátása összecsengett, sőt, szinte teljesen azonos volt. Egyik sem értette, hogy a meghívott kritikusok döntő többsége miért kb. 40 és 70 év közötti, és vajon ők honnan tudják egészen magabiztosan, hogy az y generáció milyen művészetet akar, továbbá a hozzászólásokból mindketten észrevették, hogy feszültség van a levegőben, hogy éles ellentétek osztják meg a kritikustársadalmat. Egyikük meg is jegyezte: pedig azt mondják, ezen a területen nincs pénz; akkor meg mi generálja vajon az ellentéteket? Jó kérdés – ezt már én teszem hozzá.

nex moln3Winterreise / fotó: Csányi Krisztina

Azért jövök elő ezzel a történettel, mert én – a baby boom generáció nagypapa korú tagjaként – e két email óta szégyellem magam, ha a kortárs művészet mibenlétéről „észt osztok” fiataloknak és/vagy öregeknek, és ha formailag művészetkritikának minősülő írásokban értékelem-véleményezem-elemzem y generációs alkotók produkcióit.
Jó, jó, érdekes, esetleg tanulságos lehet a mi véleményünk is, de én tényleg véresen komolyan gondolom, hogy az y generációs műveket többségében y generációs betűvetőknek kellene kritizálniuk, sőt, azt is vallom, hogy a művészetkritika létérdeke, hogy a fiatal, mai művészetről megszólalók – megtalálva maguknak a saját hangot, formát, módot és fórumot – rendszeresen és markánsan egyedi hangon szólaljanak meg. Kicsit most úgy fest a dolog, hogy az ipszilonosok nemigen akarják kritikailag artikulálni generációjuk művészetét (a néhány szavas blog-bejegyzések és Facebook-kommentek azért nem nevezhetők annak), a baby boomos és x generációs nemzedékek igen sok tagja meg mintha azt gondolná, hogy örökbérlete van meghatározni azt, hogy mi a korszerű, és azt is, hogy egy valamire való y generációs alkotó-előadónak hogyan kell elutasítania minden előzményt ahhoz, hogy jogosan kortársnak nevezhesse magát. Hiába, no, ez az igazi európai szofisztikálódás: régen mesés életelixírrel próbálta az ember örökre megőrizni a fiatalságát, ma már elég elhivatottan rajongani Molnár Csaba – Márcio Canabarro Winterreiséjéért, Vadas Zsófia Tamara – Gryllus Ábris Krund Ni Oveljéért vagy Cserepes Gyula Selfyjéért, és – legalábbis lélekben – máris örökifjúnak érezhetjük magunkat.

nex moln4Márcio Canabarro a Winterreisében / fotó: Csányi Krisztina

De nálam nem jön be a recept. Jómagam a fentiekhez hasonló zsánerű produkciók, (lecture-)performanszok, happeningek befogadójaként egyre öregebbnek érzem magam, és ez nem azért van így, mert nem tudom feldolgozni-értelmezni a látottakat-hallottakat, vagy megbotránkoztatnának… Nem, sőt, éppen ellenkezőleg: hidegen hagynak. Engem egy kicsit sem kavar fel, nem provokál, hogy Molnár Csaba a Winterreisében hosszú perceken át „mély torok” technikával (a végén öklendezve) orálisan babusgat egy hokedli ülőlapjára applikált műpéniszt, mint ahogy Cserepes Selfyjében is csak csöndes, egyfajta (talán rosszul is értelmezett) nézői kötelességtudatból rovom – kézen fogva idegeneket, Lánc, lánc, Eszter láncot énekelve – a ki tudja, hányadik csigavonalat a Trafó nagyszínpadán. Pedig mindkét performansz üzenetét, vagy üzeneteit érteni vélem, az eredendően alapjukat képző európai liberális eszmékkel is teljesen azonosulok. Például sokáig bírnám, ha védenem-magyaráznom-elemeznem kellene e műveket, csak már a szövegemmel magamat is hidegen hagynám. Fontosnak gondolom itt megemlíteni, hogy a végtelenségig képes lennék ma is (holnap is) azért harcolni, hogy az ipszilonosok – államilag támogatottan – szabadon űzhessék eme művészi gyakorlatukat (mert az eszem tudja, hogy ez fontos, elvi kérdés), csak közben – mit tegyek, zsigerileg ilyen típus vagyok – őszintén bevallom: halálosan unom az egészet.

nex vadasVadas Zsófia Tamara és Gryllus Ábris a Krund Ni Ovelben / fotó: Simon Gábor

Ha ez generációs kérdés, csak akkor lehet az, ha az ipszilonosoknak az a legfőbb céljuk a művészetükkel, hogy megkülönböztessék magukat a szüleik generációjától. Ezt a szándékot egyébként mélyen megértem, ezzel minden generáció ugyanígy volt, és különben is: ha a születésem óta napjainkig eltelt időszakra tekintek, magam sem szeretnék magamra hasonlítani (persze csak képletesen, általánosságban értve). Akkor az is világos, hogy ők miért nem unják, és én meg miért igen. Én semmi izgalmasat nem találok abban, hogy a gyerekeim nemzedéke különbözni akar tőlem (ez tök természetes), de én maximum csak megjátszani tudnám, hogy formális eszközökkel lázadok magam ellen – még akkor is, ha kicsit sem lehetek büszke e hazában a generációm történelmi teljesítményére.

nex leadVadas Zsófia Tamara a Krund Ni Ovelben / fotó: Simon Gábor

A kérdés tehát, hogy szeressem-e a Krund Ni Ovelt, avagy a Budapesti Fesztiválzenekar hétvégére meghirdetett Brahms-maratonjára vegyek inkább jegyet a MűPába, eldőlni látszik: azt csinálok, amit akarok. És mindenki csináljon azt, amit akar. De akkor – visszakanyarodva a kezdőkérdéshez – ki írjon kritikát a NEXTFESZT-ről? Azok az ipszilonosok, akik magasan tesznek a hagyományos kritikára, az újszerűt meg még nem találták fel (mert arra is tesznek), vagy azok a nagymami-nagypapi korú őskori leletek, akik vagy örökifjúnak vélik magukat, vagy más okból mindhalálig elkötelezték magukat az y generációval (sőt már nyilván a z-vel is)? A választ erre nem tudom, mint ahogy kritikát sem tudok írni a NEXTFESZT-ről. De helyette szerintem tökéletesen jó lesz az is, amit eddig írtam, mert ha az a szabály, hogy nincs szabály (márpedig a kortárs művészetben ez fontos, jó szabály), akkor ennek mindenre és mindenkire igaznak kell lennie. Még a kritikusra is, amíg van.

NEXTFESZT 2017, Trafó, 2017. január 11-27.