Kenessei András: Teher alatt nő a LOL
Magyar Nemzeti Balett: LOL –
…nem koreográfiai regényeket ír, hanem novellákat.
A három balett közös, összefogó címe egy, az internet népe által jól ismert és gyakran használt angol nyelvű rövidítés. Oldjuk fel: Laugh Out Loudly, vagy Lot Of Laugh (magyarul kb.: nevessünk hangosan). Holland szlengben a „lolling” azt jelenti: vicces.
És valami effélét mondott Hans van Manen, világhírű holland koreográfus a bemutató előtti sajtótájékoztatón – bár nem utalt a három balettjét egybefogó műsor címére, lévén, hogy azt nem ő adta az estnek, hanem Solymosi Tamás, az Operaház balettigazgatója. Egyébként az ő terve és szándéka volt a három koreográfia kiválasztása és sorrendbe állítása. Ami dicséretes dolog, lévén, hogy 2017-ig magyar balettszínpadon, hazai előadásban még nem volt a világhírű holland mesternek önálló estje, noha idén töltötte be 85. életévét, és műveit minden valamire való balett-társulat a repertoárján tartja Ausztráliától Kanadáig, Buenos Airestől Szentpétervárig.
A Budapesten most bemutatott három mű egymástól teljesen különböző karakterű és mondandójú koreográfia, a kapcsolat köztük csak a koreográfus személyisége, stílusa és talán az a – gondolati, érzelmi, erkölcsi és filozófiai – kapocs, amelyet Hans van Manen fontosnak tartott hangsúlyozni ugyancsak az említett sajtótájékoztatón. Idézem: „Összes koreográfiámban a férfi és nő közti egyensúlyra törekszem, mindíg fele-fele arányban.” És ezek a szavak éppen mostanában különös jelentőséget kapnak itthon és a nagyvilágban egyaránt.
Hans van Manen sokszorosan jelentős koreográfusa az utóbbi ötven-hatvan évnek. Nemcsak műveinek jelentős száma és színvonala miatt, hanem azért is, mert neves kortársai közül szinte ő az egyetlen, aki nem koreográfiai regényeket ír, hanem novellákat. Egyfelvonásos, és még rövidebb darabokat. Nem mintha nem volna tehetsége a dramaturgiához. Sőt. Novelláit szigorú dramaturgiai elvek szerint építi fel és a bennük történteket – már amennyiben hagyományos cselekményvezetésről beszélhetünk – biztos kézzel kormányozza a végkifejlet felé. Erről a művészi attitűdről szólva aligha találunk biztosabb forrást Hans van Manennél, aki ekképp jellemzi önmagát: „Nagyon rossz vagyok történetek elmondásában, ezért aztán soha nem készítek egészestés baletteket. Ehelyett inkább rövidre veszem és annyira precízre, amennyire csak lehet.”
Ide kívánkozik az is, hogy alkotói életének elválaszthatatlan része a fotózás. Ismert és elismert fotóművészként tartják számon nemcsak hazájában, hanem világszerte. Vonzódása a fotóhoz, a képi látvány fontosságához minden koreográfiájában utolérhető.
Erről győződhettünk meg az 1982-ben született Trois Gnossienes esetében. A cím nem véletlenül maradt Erik Satie zongorára írt kompozíciójának eredeti, francia változatában. Ugyanis szinte lehetetlen egy szóban lefordítani. Van azonban a Különleges és ritka kifejezések című szótárban segítség. Lefordítom, mert fontosnak tartom mind Satie zenéjének, mind van Manen koreográfiájának megértéséhez. „Gnossiennes: Annak a tudatosulása, hogy elismerjem: (függetlenül attól, mennyire érzem közel magamat egy másik emberhez, vagy mennyire vagyok valóban közel hozzá), hogy ő a saját, külön életét éli azokkal a titkaival, amelyekhez soha nem tudok hozzáférni. Annak a tudata, hogy soha nem tudom a másik embert igazából megismerni, miután én nem vagyok ő.”
Satie álomszerű és mégis nagyon konkrét zenei világában kapjuk van Manentől azt a mozgáslátványt, amelyben a férfi-nő kapcsolat a fenti szómagyarázat és Hans van Manen szerint is értelmezhető. Ebben a koreográfiában néhány olyan mozdulatmegoldást talált ki a mester, amilyet őelőtte még senki (őt követően pedig csak utánzás vagy másolás lett volna). Mivel a szakirodalomban nem találtam rá megfelelő kifejezést, ezért nevet adtam neki: van Manen-emelés. Hasonlóan ahhoz, ahogy a jégtáncban egy-egy jellegzetes mozdulategyüttesnek évtizedek óta bevezetett és elfogadott elnevezése a Batton-ülőforgás, vagy a leszúrt Rittberger (az azt kitaláló és megvalósító személyről). Ebből a Manen-emelésből két fajtát is láthattunk. Az egyik esetében a férfi szólista a két vállánál fogja meg a balerina felső karját és úgy emeli át egyik helyről a másikra. Ennél jóval bonyolultabb az, amikor a balerinát a csípőjénél emeli a feje fölé, aki – nem tudok jobb kifejezést rá – hanyattülésben pózol a levegőben.
Az 5 tangó Astor Piazzolla zenéjére született 1977-ben, budapesti bemutatója pedig néhány nap híján negyven évvel az amszterdami ősbemutató után. S mint ahogy Piazzolla „tango nuevo” stílusú zenéje nem arra való, hogy azt a közönséges és erkölcstelen nagyvárosi utcai táncot ellejtsék, van Manen sem tangókat koreografált, hanem olyan emberi viszonyokat mutat be, amelyek a férfi-nő kapcsolatban bárkivel bármikor előfordulhatnak.
Végül pedig következett a Holland Nemzeti Balett megalakulásának harmincadik születésnapjára koreografált vicc, a Black Cake: egy szellemes, szarkasztikus, önirónikus bolondozás – de azt is nagyon komolyan véve – balettnyelven. Öt zeneszerző (Csajkovszkij, Janaček, Sztravinszkij, Mascagni, Massenet) ötféle zenéjére (szimfónia-tétel, adagio, scherzo, opera-intermezzo, opera-részlet) társasági est – pas de deux – pas de deux – pas de deux – házibuli sorrendben adagolja van Manen a tánc-gegek egymásutánját.
A mester Budapestre látogatott a bemutató alkalmából, és a színpadi próbákat is látta, utolsó stádiumukban. Nyilvánosan is kifejezte elégedettségét a látottak alapján. Részéről ez egyáltalán nem puszta udvariasság volt, hanem tényközlés. Ugyanis a betanító balettmesterek a lehető legjobbak voltak. Aradi Mária a Tres Gnossienes színpadra állításában volt meghatározó jelentőségű mentor, hiszen az amszterdami ősbemutató az ő egyéniségére volt szabva: addigra már tízéves múltja volt a Holland Nemzeti Balett szólistájaként. Ezért a mostani előadók a lehető legjobb személyiségtől vehették át az instrukciókat. Az 5 tangó és a Black Cake betanítója pedig az a két mesternő volt – Mea Venema és Rachel Beaujean – akik ugyancsak az ősbemutatók szólistái voltak annakidején. (A betanító balettmesterek segítségére volt Rujsz Edit, Venekei Marianna és Szirb György.) Vagyis a holland mester és a magyar balettigazgató semmit sem bízott a véletlenre.
Amire nagy szükség volt, hiszen az Operaház felújítása miatt a próbákat egy ideiglenes helyszínen, a Beethoven utcában, kellett tartani. A színpadi próbákat és a három nap alatt öt előadást abszolváló táncosokat pedig hozzá kellett szoktatni a kisebb, bár modernebb helyszínhez és a kisebb számú közönséghez, a Müpa fesztiváltermében. Dehát, már az antik Rómában is tudták: Sub pondere crescit… LOL.
LOL – balettest (Magyar Nemzeti Balett)
Trois Gnossienes, 5 tangó, Black Cake – Hans van Manen egyfelvonásos balettjei
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. 2017. október 20.
CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál