Jegyzet

Populár, Kortárs tánc, Képzés, Mozgásszínház, Balett, Néptánc

„Mindenki kéri pénzet”

Kutszegi Csaba jegyzete a balatonfüredi Globál és lokál-konferenciáról

gyor_leadMagyar részről megfogalmazódott: a kilencvenes évek elején tárt karokkal fogadtak minket, komoly európai teoretikusok állították, hogy sorstársainkkal együtt megtermékenyítő hatással leszünk az öreg kontinens gazdagabb, ám fejlődésben értelemszerűen lelassult nyugati részére. De néhány év eufória után megcsappant az érdeklődés, és miután kihasználták a kulturális piac mi révünkön is kitágult lehetőségeit, ejtettek minket.

Kutszegi Csaba jegyzete a balatonfüredi Globál és lokál-konferenciáról

Magyar részről megfogalmazódott: a kilencvenes évek elején tárt karokkal fogadtak minket, komoly európai teoretikusok állították, hogy sorstársainkkal együtt megtermékenyítő hatással leszünk az öreg kontinens gazdagabb, ám fejlődésben értelemszerűen lelassult nyugati részére. De néhány év eufória után megcsappant az érdeklődés, és miután kihasználták a kulturális piac mi révünkön is kitágult lehetőségeit, ejtettek minket.

A címben pontosan idézett észrevételt Emil Bartko, a pozsonyi Művészeti Akadémia professzora tette a konferencia első plenáris ülésének kábé húszadik percében. Tisztességben megőszült szlovák kollégánk (akinek magyartudása előtt megemelem a kalapomat) nem a magyar helyzet lényegét ragadta meg elképesztő sebességgel, hanem a harminc évvel ezelőtti „csehszlovák” viszonyokat jellemezte. Majd hozzáfűzte: arrafelé azóta nem változott semmi, de reméli, hogy a magyaroknál ez nem így van. Talán el is hiszem neki, hogy komolyan beszél, ha nincs a szeme sarkában az a huncut fény, és ha soha nem olvastam volna Hrabalt, vagy nem láttam volna Menzel-filmet. Mindenesetre az említett íróra és filmrendezőre gondolva – elméletben – máris Európába jutottunk.

a_konferencia_helyszine
A konferencia helyszíne

Ahová most már gyakorlatban sem nehéz eljutnunk, hiszen jó húsz éve nincs vasfüggöny, bár nem egy hazánkfia előadó szerint a fogalom igencsak létezik, csak máshol húzódik, és más anyagból készült. Például Goda Gábor (ARTUS) szerint a fejekben található. Kevés magyar résztvevőt lepett meg viszont, hogy a brit Geoffrey Brown (Culture.Info) és az olasz Valentina Marini (Spellbound Dance Company) nem tapasztal Európát megosztó képződményt, Kovács Gerzson Péter (TranzDanz) némi malíciával meg is jegyezte: jó hallani, hogy Olaszországban és Angliában nincs vasfüggöny.

A tudományos konferencia persze nem ilyen komolytalan hangnemben zajlott, a szimbolikus vasfüggöny sem viccesen merült fel, hanem Barda Bea (az első téma moderátora) vetette fel sok-sok egyéb kérdés mellett, amikor azt taglalta, vajon milyen régiókban kellene gondolkodnunk. Mivel maga a rendezvény is Magyarország Európai Uniós Elnöksége kapcsán szerveződött, jogosan vetődött fel: vajon csak de jure, vagy de facto is az Unió egyenrangú tagjai vagyunk-e, vagy csak befogadott, szegény, másodosztályú rokonokként bánnak velünk, gondolnak ránk. Magyar részről megfogalmazódott: a kilencvenes évek elején tárt karokkal fogadtak minket, komoly európai teoretikusok állították, hogy sorstársainkkal együtt megtermékenyítő hatással leszünk az öreg kontinens gazdagabb, ám fejlődésben értelemszerűen lelassult nyugati részére. De néhány év eufória után megcsappant az érdeklődés, és miután kihasználták a kulturális piac mi révünkön is kitágult lehetőségeit, ejtettek minket. Vagy legalábbis nem kezelnek már megkülönböztetett figyelemmel. Pataki András (Szegedi Kortárs Balett) Nagy Zoltán (SÍN) hasonló tartalmú mondandójára egyetértőn reagálva úgy fogalmazott, hogy elkezdődött a piacosodás, és mi ebben a helyzetben nem találtuk meg a megfelelő kapcsolatainkat. Zongor Attila (Kultindex) elmondta, hogy Európában a magyar újabban arról ismerszik meg, hogy e-mailre nem válaszol, és e-mailben pénzt kér. Zongor rámutatott arra is, hogy mi – érdekes módon – nem a tradicionális európai kulturális menedzselés, hanem az amerikai típusú felé tartunk. Az előbbi kultúra- és értékközpontú, az utóbbi produkciócentrikus. Magyarországon az számít jó kulturális menedzsernek, aki egy produkcióra gyorsan meg tud tölteni egy sportcsarnokot. Azt már magam fűzöm hozzá: lassan államilag is kiemelten támogatott kulturális értéknek meg az számít, amivel meg lehet tölteni egy sportcsarnokot. Goda Gábor nyilvánosan elgondolkodott azon, hogy régen nagydolog volt kijutni a vasfüggönyön túlra. Aki ügyesen élt a lehetőséggel, anyagilag is jól járt. Ma tulajdonképpen mért is akarunk külföldre utazni? Most is pénzért? Nincsenek megfogalmazva a külfölddel, Európával kapcsolatos céljaink sem. Márpedig e nélkül kapcsolatrendszert nem lehet kiépíteni.

Akár megfogalmazzuk a célját, akár nem, utazni mindenki szeret; az is, akit elsősorban nem tapasztalatcsere motivál, hanem magát szeretné megmutatni (tényleg: vajon miért?). Akik a táncban a magyar tradíció fontosságát hangsúlyozzák, és kimondva–kimondatlanul nem is nézik túl jó szemmel a kortárs nyugat-európai hatást, azok is szeretnének lehetőleg minél többször elutazni oda, ahonnan a nem jó szemmel nézett hatás érkezik. Mucsi János (Duna Művészeti Társaság) határozottan felvállalta azt a véleményét, mi szerint az államnak támogatnia kellene a nagy folklór együttesek külföldi vendégszerepléseit, ahogy azt teszik-tették Írországban, Lengyelországban és még számos helyen. A kongresszus első szekcióülésén hagyományokról, közösségekről esett szó, és – mint tudjuk – nálunk ez a szép, tudományos-elméletes téma kitűnően alkalmas arra, hogy ortodoxok és neológok fogást keressenek egymáson. Kovács Gerzson Péter a hagyományok és közösségek relativizálódásáról olyan bevezetőt rittyentett, hogy magamban megállapítottam: ha KGP-nek már nem lesz kedve-ereje táncolni-koreografálni, nyugodtan elmehet majd egyetemi tanárnak. Felföldi László (Magyar Tudományos Akadémia) a hallottakkal szemben hangsúlyozta: a népművészet tárgyi és tudományosan rendszerezett szellemi hagyományai kimagasló kulturális értéket képviselnek. Ember nincs (és nem is volt az ülésen), aki ezt vitatná. Az ülés vége felé némileg közeledtek is az álláspontok: egyetértés alakult ki például abban, hogy a néptánc tradicionális nyelve is alkalmas lehet kortárs alkotások komponálására – persze ehhez arra van szükség, hogy a hagyományok folyamatos felmutatásának igénye helyett a néptánc-koreográfusok valóban kortárs szemlélettel bírjanak: kortárs színház-, ember- és világszemlélettel.

Nem gondolom, hogy a magyar tradíciók ápolása lenne ludas a jelenségben, de magam is osztom Péter Petra (Műhely Alapítvány) véleményét, aki a Kelet és Nyugat között ízlésben, stílusban, esztétikai preferenciákban is lényeges különbségeket lát – a közönség részéről a kortárs műalkotások befogadásában (mindez már a második napon történt). Péter Szabó Györgyre (Trafó) is hivatkozott, aki egy ideje panaszolja: nem tudja idehozni a nyugat-európai trendet, mert nálunk a közönség nem fogadja el. A cseh Markéta Faustová (Taneční Zóna) mintha részt vett volna az előző napi tradíció-vitán (pedig nem): arról beszélt, hogy ők otthon nem a nemzeti karaktert, hanem a minőséget kutatják, és nem is beszélnek arról, hogy mi a cseh. Valentina Marini is óvatos értetlenkedéssel megkérdezte: ha valaki jó minőséget produkál, nem teljesen mindegy, hogy honnan származik az? Az „Együtt és külön” témakörét a kultúrpolitikáról, támogatásról és érdekképviseletről folytatott diskurzus követte. Talló Gergely témavezető (Műhely Alapítvány) az érdekképviselettel kapcsolatban hiába igyekezett tapintatosan megfogalmazni enyhén provokáló kérdéseit, nem egy felszólalónak palástolnia kellett felkavarodott érzelmeit. Mihályi Gábor (Magyar Állami Népi Együttes, Magyar Táncművészek Szövetsége) megkísérelvén némi pozitív végkicsengéssel lezárni a szerteágazó vitát, javasolta: a felmerült kérdéseket a Szövetség kezdeményezésére végig kellene beszélni.

A délutáni szekciózás az „Export – Import” témakörével kezdődött. Geoffrey Brown érintette a Mucsi János által már feszegetett kérdést: elmondta, hogy Angliában egy ideje teljesen az együttesekre bízzák, hogy megteremtsék a külföldi fellépési lehetőségeiket (értsd: nem kapnak turnéra külön állami támogatást). De azt is elismerte, hogy az Egyesült Királyságon belül Skócia e tekintetben külön eset. Valentina Marini is arról számolt be, hogy Olaszországban az importon van hangsúly: nem arra fókuszálnak, hogy hazai együtteseket közvetítsenek külföldre, hanem hogy külföldieket hozzanak be. A tánckritikáról szóló eszmecserének nem tett jót, hogy közös térbe és időbe került az export-importtal: kevés idő jutott ugyanis arra, hogy a téma számtalan összefüggéséről érdemi vita alakuljon ki, így a felszólalók mindegyike egy-egy részterületen kapirgált és csipegetett. Egy-egy érdekesebb szem elő is került, de részletesebb elemzésre a másnap délelőtti extra folytatás sem nyújtott elegendő lehetőséget. A kultúrpolitika–támogatás témájában viszont az utolsó napon is elhangzott néhány magyar fülnek ritkán hallható információ. A Geoffrey Brown által prezentált statisztikákból megtudhattuk: a magyarok EU-s pályázatokon látványos sikert nem értek el ugyan, de a többi tagországhoz képest – összességében – a közepesnél csak kevéssel gyengébb eredményt produkáltak. A fesztiválok szervezésére beadott pályázatok tekintetében viszont Magyarország teljesítménye katasztrofális: mi nyújtottuk be egész Euróban a legtöbbet (szám szerint negyvenkettőt), de egyre sem nyertünk támogatást. Ez nem azért történt így, mert a nagy országok lenyúlnak mindent, hiszen Szlovénia az elsők között szerepel a sikeresen pályázók listáján. Inkei Péter (Budapesti Kulturális Obszervatórium) kimondta a szomorú tényt: Magyarország EU-s statisztikai sikerszámai folyamatosan romlóban vannak, a kezdeti „leginnovatívabb ország” címkéje már rég lekerült rólunk.

A konferencia résztvevőinek jó része ezek után vegyes érzelmekkel rándult át Győrbe, a táncbiennálé utolsó napjára, hogy megnézze a poznani Lengyel Táncszínház előadását, amely révén Magyarország Európai Uniós Elnöksége szimbolikusan „áttáncolt” a lengyelekhez. Szép volt, jó volt, félévig elnökök voltunk, huszonvalahány évvel ezelőtt álmodni sem mertünk erről. A konferencia is igen jól sikerült, de vajon elnökségünk hat hónapja nyújtott arra is lehetőséget, hogy valamennyi európaiság betáncoljon hozzánk?

 

Balatonfüred, 2011. június 26.