Jegyzet

Kortárs tánc, Balett

Szoboszlai Annamária: Összhang és disszonancia

10 éves a Tánckritka.hu – 2. rész (2012-13.) –

Öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére.

2012 februárjában, emlékszem, akárcsak körülöttem mindenki, szavazókonzollal a kezemben ültem a Trafóban, és izgatottan nyomtam a gombot, hogy megtudjam, vajon mennyit nyom a latba az én kicsike voksom, vajon milyen gyorsan tudom a megunt táncjelenetet a sorstárs kortárs nézőkkel karöltve leváltani, és inkább a második világháborút megelőző hírözönre kapcsolni – vagy épp fordítva: a szövegről a táncra – Szabó Réka legújabb darabjában, a Voksban.

voks 09Tünet Együttes: Voks / Fotó: Dusa Gábor

No, igen. Konszenzusra jutni a színházban sem egyszerű beszélgetés és vita nélkül, a többiektől elszigetelve, magányosan nyomkodva az igazunkat… Különösen, ha a nyomogatás egy idő után konzumszokássá alakul, és az ember már el sem hiszi, hogy ő és az ő döntése is nyom a latban. A Voks a műfajok közötti libikókázásával a felelősség kérdését boncolgatta, azt, hogy a közös emberi történet alakításáért mennyiben felelős az egyén, mennyiben a közösség, illetve az ezeken felül álló erők. Mert ez utóbbiak – nevezzük most őket „külső erőknek” – megközelíthetetlennek, befolyásolhatatlannak mutatják magukat a hétköznapi ember számára, ezért aztán a felelősség is nehezen lokalizálható. Ilyen erőt képviselnek a politikai, gazdasági és egyéb érdekcsoportok, ilyenek lehetnek a természeti erők, s akinek a gondolkodásmódja engedi, ilyennek láthatja a világformáló szellemi erőket is. 8 év távlatában úgy vélem, a Voks elsősorban arra tudott rámutatni, hogy az ember a nem-cselekvéssel is cselekszik, hogy a nem-cselekvő is lehet bűnös, tehát azzal is alakítjuk a világot, amit megteszünk, és azzal is, amit restségből, kényelemből, alvó tudatunkkal elmulasztunk.

Fura, hogy a Trafóban voksoltunk, ezen a népszerű, gazdag programkínálatú helyen, épp ott, ahol a sikerek ellenére politikai erők igazgatóváltást nyomtak a gombon akkoriban. Felemás eredménnyel.

al2 4Hiroaki Umeda egy másik előadásában (Accomulated Layot) / A fotó forrása: trafo.hu

Persze abba, amire az Anyatermészet készül, tényleg nehéz tevőlegesen belenyúlni… De vajon a 2011. márciusi cunami s az azt követően fellépő fukushimai katasztrófa kivédhetetlen volt-e? Vagy ez a mostani, laptophoz szögező, feketekávés karantén… Miért alakul így vagy úgy egyes nemzetek sorsa? 2012 novemberének végén, szintén a Trafóban volt látható Hiroaki Umeda, tősgyökeres tokiói japán táncos-koreográfus-vizuális művész estje. A két koreográfia, a 2. Repulsion és a Haptic önmagában ugyan nem nyújtott különösebben kiemelkedőt a számomra (még ha a táncosok remekeltek is), de a művésszel folytatott levélinterjú most is elgondolkodtat művészetről, művészi tudatosságról, Tokióról, Japánról, emberi felelősségről. Mi, japánok, a történelmünk egy fontos korszakába léptünk a katasztrófa óta. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy többé nem élhetünk úgy, mint azelőtt, s hogy egyedül rajtunk múlik, hogy milyen jövőt választunk magunknak – írja Umeda, majd így folytatja: Ebben a felgyorsult életben, ezek között a kaotikusnak tűnő körülmények között, azt hiszem, akartam valamit, amiben bízhatok, amire támaszkodhatok, valamit, ami még nem létezik, hanem általam születik meg. (…) Ezért alkotok. Ezek a szavak anno felébresztették bennem a kíváncsiságot, hogy vajon mi kerül ki egy nemrég katasztrófát megélt, a művészetre mint támaszra tekintő alkotó kezei közül. Nos, a hideg, gépi, emberidegen világ az, amire tisztán emlékszem. A hunyorgó neonfények övezte fehér tér, a körülhatárolhatatlanul elfolyó idő, meg az „idegi” mozgás, mely a táncos/ok testén kisült. A jelen illúziótlan, kissé depressziós lenyomata. Péter Márta a következőképpen fogalmazott akkoriban az estről Pixelmámor című írásában a Tánckritika.hu oldalán: „…eltűnnek az emberi élet szokásos koordinátái, az idő és a tér ismert mértékrendje, eltűnnek az érzések és érzelmek, a kapcsolódási pontok és a kapcsolatok. Csak az elszigeteltség marad és egy siváran steril közeg, amelyben a maradványlény (vagy a mesterséges kreáció?) éli és teszi azt, amit programja szerint élhet és tehet. Ez utóbbi gondolat paradox módon az egyetlen dolog, amiben az ember még fölismerheti önmagát, pontosabban félelmeit, szorongásait. (…) Valamiféle menekülési útvonal lehet tehát Umeda hideg színpada, egyszerre tagadás és állítás is – arról, amit tagad.”

Vegtelenbe zarva Szelepcsenyi Ferenc 1 pressGóbi Rita a Végtelenbe zárva című előadásban / Fotó: Szelepcsényi Ferenc

Kerestem azokat a 2012-es, 2013-as előadásokat, melyek komplexek abban az értelemben, hogy túlmutatnak a saját korukon, melyek többek egy lenyomatnál, melyekben van valami örökérvényű (noha tisztában vagyok vele, hogy a művészet nem igényel ilyesféle szempontokat a maga számára). Hogy van ez sokak kedvencénél, Frenák Pálnál a Hymenben, vagy az x&y-ban? Vagy Árvai György Végtelenbe zárva című munkájában… Miben más a Góbi Ritával felújított változat a kultikussá vált 1986-os Eleven térhez képest, melyben az akkor 18 éves Bozsik Yvette záratott átlátszó plexi-kalickába? Milyen utat jár be azArtus Stúdió Egy meg egy az egy című előadása, ez a derűs „gyászfeldolgozás”, mely a Mu Színház alapítójára, Leszták Tiborra emlékezik? Vagy Kovács Gerzson Péter DiverZityje? Gergye Krisztián és vendége, Szalontay Tünde Bethlen Téri Színházban bemutatott Harakyrie Eleisonja? Vagy az ugyancsak itt játszott A csend szigetei, Bonifert Katalin és Juhász Zsolt érzékeny-szép kettőse? És Vadas Zsófia Tamara, Dányi Viktória és Molnár Csaba egymást-nyúzása (Nyúzzatok meg!)?

Miközben próbáltam megválaszolni a magamnak föltett kérdést, s már kezdtem volna írni A csend szigeteiről mint a 2012-13-as évek legharmonikusabb, az általam sebtében felvázolt kritériumok szerint legkomplexebb – és legszebb – előadásáról, folyton a gondolataim közé nyomakodott Sharon Eyal. Az elmúlt 10 évből nem igen tudok említeni még egy táncos-koreográfust, aki olyan erővel égette volna magát az agyamba – számtalan kérdésre inspirálva –, mint Sharon Eyal, az ő L-E-V társulata, s a 2013-ban általuk bemutatott House a Trafóban.

nyuzzatok meg 2 tanc.hu Nyúzzatok meg! / A fotó forrása a trafo.hu

Először is azért, mert az alapvető esztétikai kategóriákra irányította a figyelmemet, és még most is vitára és állásfoglalásra késztet – magammal szemben is… Az előadás iránt érzett szimpátiámat és antipátiámat körbeszambázva a következőket jegyeztem le az előadásról írt kritikában (Az atommag fájdalma és öröme, Tánckritika.hu): „A versenyautó szebb, mint a Győzelem Istennőjének szamothrakéi szobra, állítja a futurista kiáltvány. Sőt, ma már a versenyautónál is szebb a néma laptop; letisztult, tökéletes és titokzatos, veszélyeket is rejtő szépség hordozóivá váltunk – mondhatnánk, ha nem lenne valahogy egyszerre meghurcolt és ciki, valamint lényegét tekintve átalakult a szó: szép”. Eyal színpada szép. De mi a szép benne? A Tökéletes a szép? Mert tény, hogy „a House világa ezt a fajta önmagából kifordult, modern, mai szépet idézi. A nyolc jól képzett táncos, a négy nő és a négy férfi bőrszínű testruháján viselt minimál-ruhájában (aranyszínű gallér, nadrágtartó, harisnyatartó, fűző…) első pillantásra animális embergépek képzetét keltik, nagyon tökéletes, az embert a legapróbb részletig lekopírozó érzéki cyborgokét.”

houseHouse / A fotó forrása a tanckritika.hu

Igaz, ma valószínűleg próbababát írnék, s az azóta látott Eyal-darabokból kiindulva, markánsabban foglalkoznék az előadások fanyar játékosságával és szofisztikált humorával, melynek egyik hordozója épp az élettelen bábok érzéki mozgása. Azért még most se tagadhatom el, hogy „az emberi felcsillan ugyan az arcokon, de épp a tekintetek ébersége s az uniformizáló (noha a testeket a maguk egyediségében leginkább megmutató) dresszek közt feszülő ellentmondás okán egy pillanatra komolyan félteni kezdem a táncosokat, pontosabban a táncosok (s a magam) lelkét…”. Bonifert Katalinból közvetlenül árad az élet, a fény, nem keres magának kerülőutakat az energia ahhoz, hogy megnyilvánulhasson. Sharon Eyalból meg… Egy varázsló, aki bűvkörébe vonja azt, aki csak rátekint. Nem tudom, hogy az itthon is bemutatott Sara és a Killer Pig, az OCD Love s a Love Chapter 2 után még hány darabot kellene megnéznem tőle ahhoz, hogy beteljek ezzel az állati eleganciával, s az előadás közben át akarjak kapcsolni valami másra. (A teljes kritika itt olvasható.)

Ha Eyal tánc-lényei beszédbe kezdenének, talán valami ilyesmit szűrnének elő bőrt becuppantó fakó pofacsontjaik között: Lassan döccen, kattan a csípő / ott hol a testszín haute couture / s tamtam dobját pengeti / a cyborgfényű űr (© Szoboszlai Annamária).

  1. április 21.