Jegyzet

Kortárs tánc, Balett

Turbuly Lilla: Ego- és egyensúlykeresők

10 éves a Tánckritika.hu – 3. rész (2014-2015.) –

Öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére.

A 2014/2015-ben megjelent cikkek között kattintgatva személyes élmények sora idéződik fel bennem. És nemcsak előadások, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetcserepek is. Legyen az egy viszontagságos, majdnem lekéséshez vezető út vagy egy előadás előtti, méz helyett citrommal „ízesített” kávé.

kokosch6Gergye Krisztián a Kokoschka babájában / Fotó: Dömölky DánielVagy az, amikor a Kokoschka babájában (r.: Gergye Krisztián) Gustav Mahler pontosan hozzám vágta a kottát (kellett nekem olyan elöl ülni). A Kokoschka babájára azonban e személyes történetke nélkül is emlékeznék. A festő és Alma Mahler szerelmét és annak bizarr, egy életnagyságú babában testet öltött utóéletét feldolgozó előadás szerencsésen ötvözi a báb- és a táncművészetet. És megtörténik benne az a „csoda”, ami a legjobb bábelőadásokban, hogy a báb valóban „életre kel”.

A személyes kezdést tán indokolja, hogy a saját történetek megjelenése ebben az időszakban a táncelőadásokban is egyre gyakoribbá vált. Réti Anna e két évre eső munkái és azok kritikai megítélése például jól mutatja a kortárstánc határainak képlékenységét. Az Ido Batash-sal közösen jegyzett, 2014-es Ego Tripben az ego működését, saját magához való viszonyát vizsgálta. A táncos privát énjét középpontba állító előadások felvetik a kérdést: színházat látunk-e, ha a fellépők magukat adják? És hogy viszonyuljon ehhez a művészetkritika? Kutszegi Csaba az előadásra reflektálva kritika helyett véleményt írt az évtized közepére terjedőben lévő trendről. Végül arra jutott, hogy „ezt a fajta »színházat« csinálni sokkal jobb, mint nézni”.

reti1Point of You / Ricardo Machado és Réti Anna / fotók: Borovi Dániel

Egy évvel későbbi, Ricardo Machadóval közös munkájában, a Point of Youban Réti Anna eggyel tovább lépve, a saját szemszög felülvizsgálatára késztetett. Azzal, hogy felhatalmazta a nézőt saját (fizikai) nézőpontja megválasztására, (ahogy Antal Klaudia írta) „nem akar direkten politizálni, mégis politikus (!) színház jelleget ölt. (…) A nézőre bízza, hogy megformálja a közösségben betöltött szerepét, hogy eldöntse: elszenvedője vagy irányítója lesz sorsának és a történéseknek.”

Hód Adrienn 2014-ben A halandóság feltételeivel (az Ahogy azt az apám elképzelte és a Pirkad után) tovább roncsolta a táncszínházi konvenciókat, és folytatta a testek feltérképezését. „Humora és iróniája mellett is súlyos, többolvasatú nagykép született” – írta róla Péter Márta. „A testek „mechanikáját" való szépségükben mutató rész-vetkőzések és öltözések, majd az esendőségében költői teljes lecsupaszodás után most elérünk a részletek izgalmának démoni variációihoz.(…) Valamiképp tárgyiasulnak a testrészek, sőt, a testek is, s ebben az eszközjellegű múlandóságban van valami démoni, valami több a testnél, egy öntudatlan, tudatmélyi elem, amit már nem lehet megszólítani. Valami reménytelenül infernális. Haláltáncszerű.”

hod2A halandóság feltételei / Cuhorka Emese és Garai Júlia / fotók: Andi Bančić

Hód Adrienn táncosai közül Molnár Csaba állt elő újabb és újabb saját koreográfiákkal, ennek az időszaknak a szülötte az Eclipse és (Marcio Canabarróval közösen) a Tropical Escape.

A kortárstánctól kicsit elmozdulva, érdekes és beszédes egybeesés, hogy a balettelőadásokról született cikkek csupa „egyensúlyos” címmel jelentek meg. „Tisztes egyensúlykeresés” – írta Faluhelyi Krisztián a Pécsi Balettről. „Középsúlyos este” – a Szegedi Balett három koreográfiája közül a középsőt találtam kiemelkedőnek. „Egyenlőtlen” – írta az Egyensúly című győri balettest két előadásáról Antal Klaudia. „Az est két koreográfiája között óriási szakadék tátong, az egyik finom eleganciájával, ámulatba ejtő technikájával kivívja a közönség kisebb részének a tiszteletét, a másik harsány színeivel, közönségbarát megoldásaival, kacagtató gegjeivel pedig hazaviszi a többség szeretetét...” – részletezte a címben foglaltakat. Mindez arra utal, hogy koreográfustól függően ugyanannál a balett-társulatnál is igen különböző minőségű előadásokba futhatott bele a néző.

gatbby tokai szabo2A nagy Gatsby / Tokai Rita és Szabó Levente / Éder Vera

A 2013-ban megalakult Miskolci Balett ezekben az években kezdte el a világhírű regényeket és filmeket színpadra vivő sorozatát, ide tartozott a 2015-ben bemutatott A nagy Gatsby (r.: Kulcsár Noémi), amelyről Péter Márta így írt: „Kulcsár Noémi színpadán is gyors a tempó, a képek mellett sokszor a mozgás is eszeveszett ritmust diktál, ugyanakkor a regénykorszak divattáncaként ismert charleston szögletes vehemenciája természetesen ötvöződik a kortárs tánc olykor hajlékonyabb és tágasabb mozgáselemeivel. Az egyre jobb kondíciót, előadói és táncosi felkészültséget mutató Miskolci Balett tagjai pedig stiláris zökkenők nélkül veszik a színpadi akadályokat.”

Hogy egy villanás erejéig a külföldi vendégjátékokra is kitérjünk, a Trafó elhozta nekünk többek között Jérôme Belt (The show must go on), egy különleges verbatim fizikai színházat, a Johnt a DV8-tól és az Ultima Vezt többször is.

Végignézve a 2015-ös év tánckínálatát, egyértelmű, hogy ez az év a Goda Gábor rendezte Cseppkánon éveként őrződik meg az emlékezetemben. Hogy nem csak én vagyok ezzel így, bizonyítja, hogy 2016-ban ennek az előadásnak ítélték a Lábán Rudolf-díjat. Az pedig, hogy még 2020-ban is műsoron van (a legutóbbi, március 12-re kitűzött előadás már a vészhelyzet miatt maradt el), jelzi, hogy a szakmai mellett jelentős közönségsikert is elkönyvelhet.

cseppCseppkánon / Fotó: Dusa Gábor

Az évet a társulat a SUTЯA bemutatójával kezdte. Az ARTUS nevével játszó, azt megfordító cím is jelzi, sajátos utazást tettek benne „kintről befelé, a zajtól a csendig”, belső hangunk meghallásáig. A külső és a belső csendhez, a hangokhoz és a beszédhez való viszonyunkról elgondolkodtató előadás a fél évvel később bemutatott Cseppkánon előzményének is tekinthető. De ez tulajdonképpen az összes többi munkájukra igaz, hiszen az ARTUS harmincadik születésnapjára született Cseppkánon összegzés. A Hérakleitosszal „beszélgető”, az egy és a sok, az elkülönültség és az egység gondolatkörében mozgó előadás gondolati mélysége mellett érzéki szépségével, költészetével hat. Aki látta, biztosan nem felejti az Á la cARTe kamarakórus színes esőköpenyeit, a folyton hulló esőt, a lassan áramló, meditatív mozgásvilágot. „Ritka pillanatok egyike, amikor úgy érzem, (végre) kikapcsolt az agyam: megszűnik a gondolkodásra, az értelmezésre, a megismerésre való célirányos belső törekvésem, nincsenek irányok, célok, formák, csak a kíváncsiság marad. Ez az állapot az Artus új, Cseppkánon – Hogy vagy Hérakleitosz? című bemutatóján hetvenöt percig képes fennállni: a nézőtéren kényelmesen hátradőlve, passzív befogadóként eggyé válok mindazzal, amit látok. Egy csepp leszek az emberiség tengerében, és áramlok a teljesség megélése felé” – írta róla lapunkban Antal Klaudia.

A 2015-ös év a Cseppkánonnal magasra tette a lécet. Sorozatunk következő részeiből kiderül, kollégáim szerint a hazai táncélet tudta-e tartani ezt a színvonalat.

  1. április 25.