Antal Klaudia: Időutazás
10 éves a Tánckritika.hu – 4. rész (2016-2017.) –
Öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére.
Tízéves a Tánckritika.hu, olyan nagy boldogság leírni ezt a kerek számot egy kulturális lap fennállása kapcsán, hogy szerepeljen még egyszer: tízéves a Tánckritika.hu, létezzen még nagyon sokáig!
A visszaemlékezésre csábító ünnepi cikksorozat nem jöhetett volna soha jobbkor, mint most, a járvány idején, amikor kénytelenek vagyunk – többek között – a közösségi programokról lemondani és az otthonunkba bezárkózni, hiszen így legalább utazhatunk egy kicsit (az időben), és találkozhatunk (gondolatban) rég nem látott ismerősökkel.
Ultima Vez: In Spite of Wishing and Wanting / Fotó: Danny Willems
Az időgépem célállomása a 2016-os és 2017-es év lesz, de biztos vagyok benne, hogy Csaba – a Tánckritika.hu főszerkesztője – elnézi nekem, ha nem tartom olyan szigorúan a megadott időkeretet, és a cikket is a megszokottnál személyesebbre hangolom. A kritika törekedjen bármennyire is az elemző látásmódra, szubjektív műfaj marad, ahogy ez a visszaemlékezés is: nem akarok, hiszen nem is tudnék átfogó képet adni a táncélet elmúlt évtizedéről, helyette inkább a hozzá fűződő történetemről, élményeimről tudok és szeretnék mesélni.
Az első táncelőadás, amit valaha láttam, talán nem meglepő, hogy A diótörő volt az Erkel Színházban. Mondanám, hogy kislányként mennyire elvarázsolt és magába szippantott a mesebalett világa, hogy farsangkor balerinának öltöztem be, de hazudnék: halálosan untam A diótörőt, a Hamupipőkét és „társait”, a gimnáziumban, mikor már saját magam válogattam a színházi programok között, az általam kizárólag csak a balett műfajával azonosított táncszínházat messziről elkerültem.
Ugorjunk egyet az időben: 2011, színháztudomány mesterszak. A Trafót továbbra is csupán a prózai előadásokért látogatom, a tánctörténet órát muszájból abszolválom, a kortárs színház kurzus során pedig kötelezően megnézem az Ulysses nappaliját az Artusban. Döbbenet, varázslat, rácsodálkozás – minden megtörténik, amit a tanító nénik reméltek korábban. A kurzus alkalmával ellátogatott hozzánk a rendező, Goda Gábor is, aki hihetetlen nyitottsággal, ugyanakkor komolysággal fordult felénk és válaszolta meg a korántsem kiforrott kérdéseinket. A beszélgetés folyamán eszméltem rá, hogy pár évvel korábban már volt szerencsém Goda-rendezést, a Don Quijote mauzóleumát látni a Ludwig Múzeumban, de akkor a látottakat mindennel azonosítottam, csak a tánccal a nem. Ez a (z újra)találkozás azonban megmutatta nekem, hogy milyen lehet még a tánc, pontosabban a színház, hiszen Goda elutasítja „a hagyományos értelemben vett színházcsinálást, gondolatainak és érzéseinek nem egy műfaji kategóriát, hanem formát keres, mely forma bármi lehet.” (Az Artus 30 évéről szóló írásom itt olvasható.)
Artus: Ulysses nappalija / A fotó forrása: tanckritika.hu
2013 óta írok rendszeresen kritikát, a Tánckritika.hu-n zajlott a kritikus szakmára való felvételiztetésem, felkészítésem. A belépőfeladat egy interjúkészítés volt Kovács Gerzson Péterrel a TranzDanzról, miután ezt megugrottam, azt mondta Csaba – aki akkor a Színház folyóirat táncrovatát is vezette – ha kitanulom a tánckritika műfaját, akkor „Szezám, tárulj!”, megnyílik a Színház folyóirat ajtaja, s talán még prózai darabot is elemezhetek, ha a főszerkesztő, Koltai Tamás is úgy ítéli meg. (Csaba, mindig is tudtad motiválni az embert! J)
Őszintén bevallom, piszok nehéz volt az elején, ugyanazokat a kérdéseket tettem fel magamnak, amelyek ma már mosolyt csalnak az arcomra, ha meghallom őket, például hogy kell-e előképzettség a tánc nézéséhez, értéséhez. Az évek folyamán elfogadtam, hogy elemző típus vagyok, hogy nehezen engedem el a narratív kapaszkodókat, éppen ezért hatalmas élményt jelent számomra, amikor sikerül magam mögött hagyni a folytonos értelmezésre törekvő belső indíttatásomat, és hagyni, hogy az érzékeimre hasson az előadás, ahogy tette azt például 2015-ben a Cseppkánon – Hogy vagy, Hérakleitosz?:
„Ritka pillanatok egyike, amikor úgy érzem, (végre) kikapcsolt az agyam: megszűnik a gondolkodásra, az értelmezésre, a megismerésre való célirányos belső törekvésem, nincsenek irányok, célok, formák, csak a kíváncsiság marad. Ez az állapot az Artus új, Cseppkánon – Hogy vagy Hérakleitosz? című bemutatóján hetvenöt percig képes fennállni: a nézőtéren kényelmesen hátradőlve, passzív befogadóként eggyé válok mindazzal, amit látok. Egy csepp leszek az emberiség tengerében, és áramlok a teljesség megélése felé.” (A teljes kritika itt érhető el.)
Jérôme Bel: The Show Must Go On / A fotó forrása: tanckritika.hu
Az a bizonyos ajtó végül kitárult, lehetőségem lett prózai darabokról is írni, ugyanakkor az elmúlt hét év legemlékezetesebb színházi pillanatai közül számomra nem egy éppen a kortárs tánc és annak határterületeihez, az olyan előadásokhoz kapcsolódik, melyek kikezdik valamiféleképpen a színházról és táncról alkotott nézeteimet. Felejthetetlen élményként őrzöm Jérôme Bel Trafóba látogatott előadásait (2014-ben a The Show Must Go Ont, 2018-ban pedig a Galát), és a vele készült interjúmat. Emlékszem, kocsonyát meghazudtoló módon remegtem az izgalomtól az interjú előtt a Trafó kávézójában, hogy egy ekkora kaliberű koreográfus leül velem beszélgetni, velem, aki hozzá képest semmit nem tud a színházról. A másfél órás találkozás úgy elrepült, mint egy perc, s akkora szellemi útravalóval távoztam, amiből később évekig tudtam meríteni. Ezekben az években látogatott el a Trafóba Emanuel Gat és a RUBBERBAN Dance Group is, akik bemutatták (nekem) milyen színes a kortárs tánc palettája a break dance-től a klasszikus balettig. A hazai tánc- és mozgásszínházi előadások közül a legelevenebben Dányi/Molnár/Vadas Nyúzzatok meg, Molnár Csaba Eclipse, az Artus Stúdió Cseppkánon, Hegymegi Máté Kohlhaas, Horváth Nóra és Ivanov Gábor Beat, illetve a Tünet Együttes Burok című darabja él bennem – nem is egyszer láttam őket.
De most már jöjjön időutazásunk egyik fókuszpontja a 2016-os év. A Lábán Rudolf-díj kuratóriumának tagjai évről évre kiválasztják a legszínvonalasabbnak ítélt alkotásokat, melyek közül ketten kaphatják meg végül az elismerést. A 2016-os produkciók alkotói közül Horváth Csaba és Hód Adrienn vihette haza a díjat – az ő alkotásaikat tudom én is kiemelni. Hód Adrienn stílusjegyei, sajátos humora, a konvenciókat felülíró testhasználata, dramaturgiájának asszociatív építkezése és rendezésének önreflexív jellege látványosan leolvashatóak a Grace és a 2017-es évben létrehozott Szólók című előadásáról. A 2018-as Sunday c. koreográfiájának is az izgalmát számomra a tánc műfajáról, szerepéről és jövőjéről, az előadó és a szerep kettősségéről, illetve a befogadás folyamatáról elindított párbeszéd adta.
Forte Társulat: Concerto / Fotó: Pályi Zsófia
2016 nyarán, az Ördögkatlan fesztiválon debütált Horváth Csaba Bartók-koreográfiája, a Concerto. Lebilincselő élmény volt a beremendi Megbékélés Kápolna előtti domboldalon ülve hallgatni a Hungarian Studio Orchestra előadásában Bartók zenéjét, ami Horváth Csaba kezében színpadra szánt zeneművé lett. Ma is könnyedén fel tudom idézni Benedek Mari sokrétű jelmezét, azt az egyszerű munkáskötényt, ami egy pillanat alatt védőpajzzsá, vagy épp kantárszárra volt alakítható. A látványt hatalmas traktorkerekek alkották, melyek attól függően, hogy miként mozgatták az előadók, hatalmas munkagépre, mászókára, hősies emelvényre, börtönre emlékeztettek. A zenével megegyezően a koreográfia is polifonikus szerkesztéssel és megannyi jelentéstartalommal bírt. Egyszerre mesélt elnyomásról, felszabadításról, maradásról, elvágyódásról, játékos és vérre menő küzdelemről.
A 2017-es év kiemelkedő táncprodukciót számomra a Trafóban bemutatott, külföldi vendégjátékok adták. A szlovák fenegyerek, Anton Lachky Mellékhatások című előadása nálam a mai napig a toplista élén áll: egy skizofrén elme belső történéseibe, állapotaiba kaptunk bepillantást négy remekbe szabott, embertelen energiákat megmozgató táncos, Varga Csaba, Sara Sguotti, Patricia Rotondaro és Milan Herich által. A koreográfia végtelennek tűnő sebessége, érzelmi túlfűtöttsége azonnal magával rántotta a nézőt, miközben szépen lassan egy történet is kibontakozni látszott: felismerhetővé vált egy anya, aki különböző – boszorkány, tündér, díva – szerepekbe bújva uralkodott és sanyargatta gyermekeit. Bár a színpadon négy karakter volt látható, valójában Csaba, Sara és Milan (a táncosok a saját nevükön szerepeltek) Patricia töredezett identitásának a részét képezték.
Anton Lachky: Mellékhatások / Fotó: Joris De Bolle
A 2017-es évből még Wim Vandekeybus In Spite of Wishing and Wanting című komplex színházi alkotását emelném ki, ami egyszerre volt drámaként olvasható, mozgásszínházként csodálható, mozifilmként nézhető és zeneműként élvezhető. Vandekeybus rendezésének központi motívumát a zuhanás adta: a táncosok hol lovakként, hol madarakként, hol görög istenekként, hol pedig civakodó gyerekekként törtek a magasba, majd zuhantak a mélybe. A koreográfia ismétlődő mozdulatsorában a táncosok a magasba ugorva, alvópozíciót felvéve zuhantak a társaik kezébe, vagy épp a földre. Az előadásból két képet őrzök elevenen az emlékezetemben: az egyik, amikor a performerek újságpapírt a kezükben markolva hason fekvésből a magasba rugaszkodtak, és a földdel párhuzamosan kifeszítették a testüket, vagyis repültek. A rendezés másik emlékezetes jelenetsora számomra a narancsdarabok egymásba illesztésével történő párválasztás, a férfiak lassú latin tánca, mely minden homoerotikus felhangot nélkülözve a puszta érzékiséggel volt egyenlő. Vandekeybus kétórás zuhanórepülésre invitált minket, mely során olyan álomba zuhantunk, ahol mindent lehetett és bárkik lehettünk. Az ehhez hasonló élményt keresem a mai napig.
- május 5.
