Jegyzet

Kortárs tánc, Balett

Megyeri Léna: Lenyomatok

10 éves a Tánckritika.hu – 5. rész (2018-2019.) –

Öt „ünnepi” cikk megjelenését tervezzük, amelyekben visszaemlékszünk a 2010-20-ig eltelt évtized tánctermésére.

Úgy tűnhet, hogy a Tánckritika.hu jubileumi cikksorozatában én kaptam a legkönnyebb feladatot, hiszen nem kell túl mélyre ásnom az emlékezetemben, mindössze 2018-19-ig kell visszatekintenem az időben. Ám kétélű fegyver ez: míg a tíz évvel ezelőtti előadásokat már higgadtan, szinte tánctörténeti perspektívából szemlélhetjük és értékelhetjük, addig az elmúlt két naptári év produkciói még friss élménynek számítanak mind az alkotók, mind a nézők számára.

dv8DV8: John / A fotó forrása: trafo.hu

Persze nem szeretnék már előre mentegetőzni, de tény: ahogy nézegettem azon előadások listáját, amelyeket a fent említett két évben láttam, megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon mi számít jobb előadásnak? Az, ami tetszik, vagy az, ami nyomot hagy? A két halmaz ugyanis nem feltétlenül fedi egymást. Emlékszem például, hogy meglehetősen tetszett Loiuse Lecavalier Battleground című előadása a Trafóban 2018 áprilisában, ám magából a produkcióból nem tudok túl sok képet felidézni. Nem voltam teljesen kibékülve ugyanakkor első látásra a DV8 Johnjával (amely a most tárgyalt két évnél kicsit korábban vendégszerepelt a Trafóban), de azóta is gyakran eszembe jut, foglalkoztat, és jelentős alkotásnak gondolom, már csak azért is, mert láttam azóta olyan előadást, amelynek alkotóit egyértelműen inspirálta az előadás.

Az, hogy 2018-19-ből nem tudok olyan produkciót említeni, amely akár ha nem is tökéletes, de mély nyomot hagyott, máris elárul valamit ennek a két évnek a táncterméséről. Sok, túl sok előadás sorolódott a feledhető, vagy egyenesen a gyorsan elfelejtendő kategóriába. A már befutottnak számító kortárstánc-alkotók (például Frenák Pál, Duda Éva, Hód Adrienn) ebben a két évben bemutatott produkciói hozták a tőlük megszokott, szinte már elvárt színvonalat – rajongóiknak nem kellett csalódniuk, ám nem is szolgáltak hatalmas újdonságokkal. Ami nem feltétlenül baj, hiszen nem elsősorban tőlük várjuk a táncművészet megújítását, hanem az eggyel fiatalabb, feltörekvő generációtól. Ami nagyobb baj, hogy erre is kevés sikeres kísérletet láthattunk. Főként azért baj ez, mert ez a két év az IZP-előadások éve volt: a program keretében rengeteg fiatal jutott lehetőséghez. Ehhez képest nemcsak a nagy felfedezések maradtak el, de egyáltalában kevés minőségi produkció született, és azok nagy része is inkább tapasztaltabb alkotók (például Mészáros Máté, Cuhorka Emese és Molnár Csaba) nevéhez fűződött.

spsoc384Közép-Európa Táncszínház: Special Society / Fotó: Dusa Gábor

De elég a kesergésből, elvégre egy ünnepi cikkben a pozitívumokra illik koncentrálni. Elsőként két olyan együttest szeretnék megemlíteni, akik maguk is ünnepeltek ebben az időszakban. A Közép-Európa Táncszínház 30 éves lett a ’18-’19-es évadban. A kötelező (és egyébként igen élvezetesre sikerült) múltidéző gálaműsor mellett az évad „nagy dobása” Anton Lachky vendégkoreográfus meghívása volt a társulathoz. „Bárkiből jobb táncost faragok” – mondta a szlovák koreográfus Dohy Anna interjújában a Revizoronline oldalán, és bár kijelentése szerénytelennek tűnhet, a KET esetében bizonyította is az igazát. „Nem ismerni rá a Közép-Európa Táncszínház táncosaira a Special Societyben, és ha kívülről látnák, valószínűleg ők sem ismernének magukra. Egytől egyig vagányak, bevállalósak, robbanékonyak, energikusak, szinte felszántják a színpadot, mintha az életük múlna ezen az estén, és ez jó.” – írta Králl Csaba az Élet és Irodalom 2018. november 30-i számában. Kutszegi Csaba pedig a Dunszt.sk oldalán dizájner droghoz hasonlította a darabot, amely egyébként egy Tánckvartett-epizód témája is lett a Tánckritika.hu-n. (És ha már itt tartunk: bár személyes érintettségem okán elfogulatlannak semmiképp nem vagyok nevezhető, mégis azt kell mondjam, a Tánckvartett videósorozatát is a 2018-19-es időszak fontos tánceseményei közé tartozónak gondolom). A Special Society testesíti meg számomra ebben az időszakban leginkább a „nem tökéletes, de fontos” előadás fogalmát, jelentősége pedig elsősorban a jubiláló együttes életében volt kiemelkedő.

A Tünet Együttestől megszokhattuk a szokatlant, így várható volt, hogy 15. születésnapjukat is különleges formában fogják megünnepelni. A tünetegyüttes – reality a pincében feleleveníti ugyan a másfél évtized előadásait – ahogy a legtöbb jubileumi előadás teszi –, de ennél sokkal tovább is megy: pontos kor- és kórképet ad a magyar kulturális szféra elmúlt 15 évének működési mechanizmusairól. „Nincsenek jó állapotban, ám az előadás annál inkább: pontos, erős és őszinte.” – írja Török Ákos a Tánckritika.hu-n megjelent kritikájában – „De az előadás nem magánbajok tárháza, hanem egy társadalmi mértékű kiégettség jeleit mutatja meg nekünk. Illetve valós cselekvési lehetőségeket keres a szimpatizánsok körében, miközben pontosan érzik, hogy a kultúrafogyasztók jelentős része még csak nem is hallott róluk.” Valóban: ez az előadás vállaltan a szakmabelieknek szól, és ez jól van így: az előadókkal együtt mi is kiereszthetjük egy kicsit a gőzt, sírhatunk és nevethetünk ezen a groteszk közegen, amelyben a hivatásunkat folytatjuk.

Szel Dusa 10 1 1024x683Artus: A szél kapuja / Fotó: Dusa Gábor

Aki végigkövette a jubileumi tánckritika-cikksorozat eddigi írásait, annak feltűnhetett, hogy minden kollégám megemlékezett az Artus együttesének az adott időszakban bemutatott előadásairól. Nemcsak azért említem meg azonban a 2019-es Nemzeti táncszínházi premierjüket, A szél kapuját, hogy ne törjem meg ezt a sort, hanem mert valóban emlékezetes előadásnak gondolom. Különleges szín az Artus a magyar táncpalettán, és egyben külön kis sziget: minden trendtől távol, a saját kis burkukban alkotnak rendszerint figyelemreméltót. A számos keleti hatás mellett Krasznahorkai László szövegei által inspirált A szél kapuja igazi flow-élmény; Goda Gábor koreográfiája látványos, a szépséget és a harmóniát bátran felvállaló alkotás.

A Trafó 2018-19-ben is bőségesen ellátott minket külföldi vendégelőadásokkal, amiért nem lehetünk eléggé hálásak. Ebben a két évben ráadásul sorjáztak a nagy nevek Wayne McGregortól kezdve Sidi Larbi Cherkaouin és Emanuel Gaton keresztül a már említett Louise Lecavalier-ig. Engem azonban egyértelműen a L-E-V nyűgözött le leginkább 2019 májusában a Love Chapter 2-val: emlékszem, egy meglehetősen középszerű szezon végén úgy éreztem, hogy egész évadban erre az előadásra vártam. Sharon Eyal koreográfus stílusa olyannyira markáns, hogy azt is mondhatnánk, minden darabjában ugyanazt csinálja, valamiért mégsem lehet soha megunni.

222L-E-V: Love Chapter 2 / A fotó forrása: trafo.hu

Eyal kivételes kompozíciós érzékét jól kiegészítik alkotótársa, Ori Lichtik zenéi, és ők ketten együtt mindig olyat alkotnak, ami egyszerűen hipnotizálja a nézőt. „A Love Chapter 2 az emberen túli, váratlan és jószerével szabályozhatatlan ösztönös érzelmek sokirányú megközelítése: egyszerre áraszt magából buja melankóliát, post coitum vagy post festa szomorúságot, valami szinte megfoghatatlan, de végtelenül ismerős, bűnös-élveteg nosztalgiát.” – írja Halász Tamás a Színház folyóirat 2019 júliusi számában. A Tánckritika.hu-n megjelent kritikájában Horeczky Krisztina pedig az előadókat méltatja elsősorban: „Az öt szereplő – tánc-, mozgás- és testmágus ‒ (…) sőt, sokkal többek ők, mint közvetítők, előadók, tolmácsok. Talán a médium szóval írhatók le a legpontosabban ‒ azzal az alapvető kitétellel, hogy a táncszínpadon nagyon erős, szuggesztív a személyiségük. Nem lehet róluk levenni a szemünket.” A tárgyalt két év táncos örömei közé tartozott egyébként az is, hogy a Magyar Nemzeti Balett felvette a repertoárjára Eyal egy másik koreográfiáját, a Bedroom folkot.

Visszakanyarodva cikkem elejéhez, ha arra keresem a választ, hogy ki vagy kik azok, akik ebben a két évben új impulzusokat hoztak a magyar táncéletbe, akkor újra és újra a Collective Dope-hoz kanyarodnak a gondolataim. Horváth Nóra és Jenna Jalonen munkásságát (közös duettjüket, a Dope I just wish to help yout, valamint Horváth és Ivanov Gábor duettjét, a Beatet és Jalonen duettjét Jonas Garrido Verwerfttel Beat I just wish to feel you címmel) szakmai elismerések is bőven igazolják, de ezek felsorolása helyett inkább arról beszélnék, miért őket tartom a legjobb dolognak, ami történt az elmúlt két évben a hazai táncszcénában. Túl azon, hogy vitathatatlanul magas színvonalú, technikás és izgalmas koreográfiákat készítenek, azt hiszem, hogy abszolút érzik az idők szavát is. Bátran kísérleteznek a stílusokkal és mixelik őket, innovatívan ötvözik a kortárs táncot a populáris kultúra elemeivel, ami által sokkal könnyebben megszólítják a műfajtól egyébként idegenkedőket is, és mindig együttműködésekben gondolkodnak. Az ’én’ helyett náluk a ’mi’ van a középpontban, olyannyira, hogy a közösségépítést is fontosnak tartják, amelynek kiváló terepe volt a tavaly októberben megrendezett [D]OPEN your move fesztivál. Lendület, frissesség, girl power – lehet őket szeretni, és lehet nagyon várni, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb.

beat nora horvath dance 2Horváth Nóra - Ivanov Gábor: Beat / Fotó: Zellei Éva Boglárka

Minden valamirevaló jubileumi megemlékezés a jövőre vonatkozó tervekkel és reményekkel szokott zárulni. Pedig egy kerek születésnap gyakran nem több, mint egy szám, amely után valójában nem sok minden változik. Ám a Tánckritika.hu első tíz évének lezárása egybeesik egy olyan korszakhatárral, amely után bizonyosan sok minden változik majd nemcsak a táncéletben, de az egész életünkben. Hogy milyen lesz a világ, és milyen lesz a színház világa a koronavírus-járvány után, arról még csak találgatni tudunk. Vajon véget ér-e a táncszínpadon az egyént, az egót, a táncos privát énjét fókuszba helyező előadások trendje, amelynek kezdetét Turbuly Lilla jubileumi Tánckritika.hu-cikkében a 2014/15-ös évadra datálja? A fizikai kontaktus korlátozása miatt a szólók kerülnek-e előtérbe, ahogyan a New York Times újságírója, Gia Kourlas jósolja? És lokalizálódik-e a táncszcéna az utazási lehetőségek beszűkülése miatt, ahogy John Ashford, az Aerowaves igazgatója véli? Akárhogy is lesz, nagyon remélem, hogy mindezekről a hatásokról olvashatok (és talán írhatok) majd a Tánckritika.hu 20. születésnapját ünneplő jubileumi cikksorozatban.

  1. május 12.