Jegyzet

Populár, Kortárs tánc

Anna örök

Kutszegi Csaba jegyzete a Kémhatásról

lead araHogy milyen jövő vár a kortárs táncra, azt nehéz megjósolni. Ha gyengülni is fog az önállósága, nyomtalanul eltűnni sohasem fog, mert az előbbiekben jelzett hatásai révén – szuper képzavarral élve – mindig is ott lesz a kortárs művészetek félrecsúszott nyakkendőiben.

Kutszegi Csaba jegyzete a Kémhatásról

Hogy milyen jövő vár a kortárs táncra, azt nehéz megjósolni. Ha gyengülni is fog az önállósága, nyomtalanul eltűnni sohasem fog, mert az előbbiekben jelzett hatásai révén – szuper képzavarral élve – mindig is ott lesz a kortárs művészetek félrecsúszott nyakkendőiben.

Angelus Iván a Kémhatás című filmmel megelőzte a korát. Sokan nem fognak örülni, ha részletesebben kifejtem, mért gondolom ezt. (Szerintem Angelus sem.)

A Kémhatás rendezője nem fedezett fel semmi újdonságot, de a filmben naprakész korszerűséggel ér össze társművészetek együttműködése – ezúttal nemcsak elméleti igényként hangoztatva, hanem gyakorlati eredményt is felmutatva. Ez önmagában jó hír. Naprakész korszerűségen egyébként azt értem, hogy a film készítői professzionista filmkészítő eszközöket hétköznapi, mindenki által működtethető mozgóképrögzítő készülékekkel együtt alkalmaztak, ráadásul elvont művészi testnyelvet iktattak mindennapi eseményekbe, azonos színtéren összekeverve civil embereket művészekkel. Néző és szereplő közötti határvonal már régóta kezd elmosódni (megszüntetésének szükségességét igen markánsan fogalmazta meg Antonin Artaud már a múlt század harmincas éveiben), mára ott tartunk, hogy alkotó és befogadó között is eltűnőben a különbség. A blogíró is írónak számít, és nemcsak azért, mert annak gondolja magát, hanem mert a hivatásos írók is a műalkotás szintjére emelték a blogformát és blogstílust, miközben arra törekedtek, hogy blogregényeik életszerűnek, valódinak hassanak. Aztán rájöttek: akkor járnak a legjobban, ha valódi blogot írnak vagy lopnak, és azt adják ki. A professzionista filmkészítők a hitelesség érdekében mindenki által megszerezhető, ma már filléres készülékekkel dolgoznak (pl. mobiltelefon), ez még hagyján, de vágni is úgy vágnak – szintén a hitelesség érdekében –, mint az amatőrök amatőr eszközökkel. A kortárs tánc egy jelentős vonulatának alkalmazott tánctechnikája pedig úgy lájtosodik, hogy bármelyik jó mozgású civil fiatal néhány hetes kurzus után akár táncos-koreográfusnak is vallhatja magát, jelmeztára is mindenkinek van a „szerepléshez" (kényelmes civil nadrág, ruha, pólóval, toppal), az „előadások" nagy részén koncentrálni sem kell nagyon, hiszen a koreográfia jórészt improvizáció, a „tévesztés" benne a művészi szabadság jelképe.


Kémhatás - előzetes

Fenti sorok között nem bujkál malícia. Valóban nagyszerűnek vélem, hogy a művészetek mindenki részére elérhetővé válnak, kvázi belemásznak a hétköznapi élet legapróbb részleteibe is. Angelus filmje elsősorban film, amely táncról, zenéről, képzőművészetről, akcióművészetről és a hétköznapokról szól. Bölcs, derűs, életigenlő, szimpatikus, kedves. A magyarországi kortárs tánc közép- és legfiatalabb generációja alkotta és szerepel benne, akik számára – mint mindenkinek – saját életük saját összművészeti alkotásuk.

A városban egymást kereső Menyasszony és Vőlegény alakja, a hazai tájakon bájosan turistáskodó „szőke hölgy", a vásárcsarnokban, plázában, iskolabejárat előtt akciózó-táncoló performerek, az Andrássy út zebrájára beállított táncos csoportok a különböző minőségű, módú és nézőpontokból felvett képeken különleges jelentőséget és hangsúlyt kapnak. A kicsi „helikopter" mozgatta kamera képes a nézőt „a háztetők fölé emelni", és így másodpercek alatt valóban parányinak látjuk létünket, nyüzsgésünket. A színpadi látványtól, a színpadi fogalmazásmódtól (is) elvárt „elemelkedettség" a filmen egy ügyes technikai eszközzel gombnyomásra elérhető, és a mozgásszínvonal, a tánctechnika, amit egy kortárstánc-előadáson esetleg csekélynek vélünk, utcán, járdán, tömegben különlegessé válik, többlet értelmet nyer. E filmmel (is) veszélyes helyzetbe került a kortárs tánc: újra bebizonyosodott róla, hogy sokadmagával többre megy, mint egyedül. Lebukott: elárulta magáról, hogy leginkább csak különleges helyzetben tud hatni. Ha a magyarországi kortárs tánc tánctechnikailag nem erősödik meg, akkor minden esélye megvan rá, hogy alkalmazott művészetté váljon. Ezen elsősorban talán a képzésben dolgozóknak kellene elgondolkodniuk. A hallgatóba dresszúrával belévert tánctechnika öli a lelket, az egyén (egyébként csak dicsérendő) felszabadítása viszont jó esetben is csak válaszhatóvá, egyéni döntés függvényévé teszi a technika megszerzéséért vívott önsanyargató harc vállalását. És mivel elsősorban esendő emberek vagyunk, szívesebben választjuk önsanyargatás helyett a felszabadító, mámoros kreativitást. Ennek az lesz a vége, hogy a kortárs tánc nem fog megállni önállóan a lábán, pláne ha olyan filmek is készülnek, amelyek ékesen bizonyítják: ereje az összművészetiségben rejlik. Máshogy fogalmazva: a kortárs tánc betöltötte nagyszerű hivatását, és közben bebizonyította önmagáról, hogy nem képes önálló műfajjá válni.

angelus
Angelus Iván forgatás közben

De baj ez? Egyáltalán nem. Éppen a betöltött hivatás miatt nem. Mert a magyarországi kortárs tánc az elmúlt két évtizedben társművészetek sorát termékenyítette meg, folyamatosan ihlette azokat, sőt szemléletváltozást generált a színházművészetben (természetesen nem egyedül), visszahatott a néptáncra és a balettra (egyikre sem eléggé, mert mindkét területen nagy az ellenállás), de a zene- és képzőművészet újút-keresésére is erősen hatott. Mellesleg ezekben a folyamatokban a Kémhatást elkészítő Angelusnak oroszlánrésze volt.

Hogy milyen jövő vár a kortárs táncra, azt nehéz megjósolni. Ha gyengülni is fog az önállósága, nyomtalanul eltűnni sohasem fog, mert az előbbiekben jelzett hatásai révén – szuper képzavarral élve – mindig is ott lesz a kortárs művészetek félrecsúszott nyakkendőiben (szörnyű, de ide kell linkelnem, hogy lásd: Anna örök).

De arra fel kell készülni, hogy a kortárs táncnak önálló műfajként át kell értékelnie önmagát, meg kell vizsgálnia reális helyzetét és lehetőségeit. Lehet, hogy néhány év vagy évtized múlva nem lesz önálló kortárs tánc, de az biztos, hogy eztán már nem alakul ki kortárs szemlélet kortárstánc-tapasztalatok nélkül. A Kémhatás ezt a kettősséget sugallja.

Nemzeti Táncszínház, 2012. október 3.