Jegyzet

Populár, Balett

Kis magyar cársirató

Kutszegi Csaba esszéje Tamara Karszavina Színház utca című memoárjáról

szinhaz_leadNyilván ama kor balettmesterei és színházigazgatói sem voltak makulátlan szentemberek, de Karszavina emlékezete szerint a szent (művészi) cél eléréséért folytatott küzdelem a komoly emberekben mintha felülírta volna a kisstílű önzőséget.

Kutszegi Csaba esszéje Tamara Karszavina Színház utca című memoárjáról

Nyilván ama kor balettmesterei és színházigazgatói sem voltak makulátlan szentemberek, de Karszavina emlékezete szerint a szent (művészi) cél eléréséért folytatott küzdelem a komoly emberekben mintha felülírta volna a kisstílű önzőséget.

 

karszavina_borito

 

Ön mit szólna hozzá, ha egy szép napon kiderülne: életéből kábé negyven évet – gyanútlanul – az orosz cári színházak értékrendje szerint élt le. Esetemben a „gyanútlanul” (meg az „értékrend szerinti leélés” is) persze teátrális túlzás, mert tánctörténeti tanulmányaim során többször adódott lehetőségem gyanakodni: a budapesti Állami Balett Intézet szakmai gondolkodása és deklarált erkölcsi értékrendszere a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben (akkor jártam oda) lényegében alig különbözött a XIX. századvég szentpétervári cári (balett) iskolájának szellemiségétől. Aki ezt nem hiszi, olvassa el Tamara Karszavina Színház utca című memoárját.

A hasonlóság történelmi tényeken alapszik: a múlt század ötvenes éveiben balettművészetünkre (és a képzési rendszer kialakulására) azok a szovjet balettművészek és -mesterek hatottak, akik még a cári rendszer emlőin nevelkedve, az akadémizmus akkori szigorú szabályai között szocializálódtak – táncszakmailag és emberileg is. Ezért van az, hogy Karszavinát olvasva folyamatosan megdöbben a balettos ember: ez a tánctörténeti legenda iskolás éveiben és majd’ egész pályáján ugyanúgy gondolkodott, szemlélt, félt és remélt, mint jómagam, vagy mint bármelyik kortársam, aki az utat megjárta, a pályát megfutotta. Nem kevésszer, főleg eleinte ugyanazokban a balettekben is táncolt, és ugyanazokra a szerepekre ácsingózott, mint régiónk későbbi balettnövendékei. Hogy akkor mi változott az óta? Hát, egyrészről semmi, másrészről meg igen sok minden.

Karszavina kitűnő stílusban, lendületesen és hitelesen, vagy legalábbis hitelesség látszatát keltve ír. (A tulajdonképpeni memoárt 1929-ben lezárja, de a kötet függeléke még hatvanas években publikált visszaemlékezéseket is tartalmaz.) Hitelesnek feltűnni az tud, aki nagyon őszinte, vagy nagyon okos. Azt sem lehet kizárni, hogy Karszavinát egyszerre jellemezte mind a két tulajdonság. Az mindenesetre kicsit zavarba ejtő, hogy a százhúsz évvel ezelőtti, roskadozó, punnyadt, retrográd, nemsokára forradalmakban széthulló cári rendszer intrikákkal átszőtt színházi világában a fiatal balettművész tucatjával lel önzetlen, kiváló, segítő mesterekre és művészkollégákra. Azért tetszik mégis hitelesnek (mármint az, hogy valóban voltak önzetlen pályatársak), mert a visszaemlékező azt is többször jelzi, hogy pályáján rendszeresen találkozott kígyókkal, viperákkal és egyéb csúszómászókkal is. Nyilván ama kor balettmesterei és színházigazgatói sem voltak makulátlan szentemberek, de Karszavina emlékezete szerint a szent (művészi) cél eléréséért folytatott küzdelem a komoly emberekben mintha felülírta volna a kisstílű önzőséget. Lefordítom, hátha manapság nem mindenki érti meg: tehát a balettmesterek valóban azt akarták, hogy a növendékeik minél többet tudjanak, és nem a saját reputációjuk lebegett alattomosan, hátsó célként a szemük előtt, és a direktorok is a legjobb színvonalat akarták minden este színházuk színpadján látni, nem pedig a legjobb klienseiket. Arról nem is beszélve, hogy a pénzszerzés hatodrangú motiváció volt, aki fényűzően akart élni, támogatókat keresett, és „magánügyként”, a kor elfogadott szabályai szerint építgette kapcsolatait.

Apropó kapcsolatok. Ott és akkor a balettomán elnevezés nem volt pejoratív, a közönség állandó, lelkes tagjait hívták így, a balettománok (hasonlóan a kritikusokhoz) minden előadást megnéztek, és külföldi fellépésekre is csapatokban elkísérték kedvenceiket. Tehát nemcsak a szakma, a közönség is komolyan vette a balettet.

 

Mielőtt bárki meggyanúsítana, hogy visszasírom a cári rendszert (bár lehet, ma már ez nem volna bűn), gyorsan jelzem: Karszavina pályáján azért érezte magát folyamatosan boldognak, mert fiatalon még megélhette az utolsó békeidőket, a csúcson pedig szédítő, katartikus megújulásnak lehetett élharcosa. A bolsevik forradalom után is, ameddig vállalható volt, megpróbált kitartani szülővárosa és anyaszínháza, a Mariinszkij Színház mellett, pedig előtte már Gyagilevvel, Fokinnal, Nyizsinszkijjel meghódította Európát. Ragaszkodása a klasszikus alapokhoz nem gátolta abban, hogy kora kortárs kísérleteivel – színpadi alakításaiban is – azonosuljon. Isadora Duncan előadóművészetét csodálta, de a szabad tánc nagyasszonyának balettet elutasító esztétikai elveit elfogadhatatlannak tartotta. Életútja sok tanulsággal szolgál a mában.

 

Emellett a Színház utca lebilincselő olvasmány és jól forgatható kézikönyv is: függelékében a cikkgyűjtemény mellett megtalálható a kötetben szereplő táncosok életrajza, az éppen megfelelő terjedelmű, színvonalas előszavában pedig Hézső István bemutatja a Karszavina-jelenség tánctörténeti környezetét.

 

-----

Tamara Karszavina: Színház utca
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010.
Fordította Urbán Mária és Fuchs Lívia, szerkesztette Fuchs Lívia.

 

2010. augusztus 29.