Kutszegi Csaba: Miért beteg a magyar balett (is)?
Pártay Lilla Aranyecset című balettje ürügyén – JEGYZET
...ki kéne lépni a klasszikus balettegyüttesek zárt, belterjes világából, és muszáj lenne töprengeni, gondolkodni, művelődni, valamint kockázatot vállalni. Ám ez a balett világában – rövidtávon! – senkinek sem érdeke. Legfeljebb ideig-óráig néhány fiatal még nem akar letenni arról, hogy választott hivatása százéves klisék újratanulásán túl jelennek szóló művészi tartalom felmutatására is alkalmas legyen.
Pártay Lilla Aranyecset című balettje ürügyén – JEGYZET
...ki kéne lépni a klasszikus balettegyüttesek zárt, belterjes világából, és muszáj lenne töprengeni, gondolkodni, művelődni, valamint kockázatot vállalni. Ám ez a balett világában – rövidtávon! – senkinek sem érdeke. Legfeljebb ideig-óráig néhány fiatal még nem akar letenni arról, hogy választott hivatása százéves klisék újratanulásán túl jelennek szóló művészi tartalom felmutatására is alkalmas legyen.
Írásom műfaja: jegyzet. Kritikát ugyanis nem tudok írni az Aranyecsetről, mert nincs mit mondanom az előadásról. (Persze néhány kötelező és igaz szót a későbbiekben majd ejtek arról, hogy többen milyen jól táncolnak az esten.) Pártay Lillát nagyon tisztelem felejthetetlen színpadi pályafutásáért, és elismeréssel adózom koreográfusi következetességéért. Gyakorlatilag meghonosított egy (külföldön sem ismeretlen) műfajt Magyarországon, a neoklasszikus balettnyelven megfogalmazott életút- vagy epikusmű-interpretációt. Koreográfusi életművével emlékezetes perceket szerzett sok nézőnek, és nem kevés táncost tanított meg táncolni és tánccal érezni, kifejezni színpadon.
De az a nemzeti balettművészet, amelyik a XXI. század második évtizedében sem tud túllépni a hasonló zsánerű balettpremierek sorozatos bemutatásán, lényegében lemond arról, hogy a jövőben releváns művészeti ágként létezhessen. Sokan már most sem tartják korral adekvát művészetnek a balettot, de tévednek: a klasszikus alapokon nyugvó, a mozdulatokat finoman áthangoló-korszerűsítő, óvatosan a kortárs tánc felé is közelítő, leginkább neoklasszikusnak nevezett stílusban komoly színházi lehetőségek rejlenek. Persze csak akkor, és csak azok számára, akik a balettművészetet színházként fogják fel, és képesek észlelni, értelmezni és véleményezni – nemcsak a színpadi tánc korszerű irányzatait, hanem – általában a színházművészet trendjeit, aktuális társadalmi-esztétikai kérdéseit. Ehhez persze ki kéne lépni a klasszikus balettegyüttesek zárt, belterjes világából, és muszáj lenne töprengeni, gondolkodni, művelődni, valamint kockázatot vállalni. Ám ez a balett világában – rövidtávon! – senkinek sem érdeke. Legfeljebb ideig-óráig néhány fiatal még nem akar letenni arról, hogy választott hivatása százéves klisék újratanulásán túl jelennek szóló művészi tartalom felmutatására is alkalmas legyen.
Oláh Zoltán / fotók: Herman Péter; forrás: facebook.com
Nemcsak a hazai balettművészetet jellemzi tartalmi-formai eljelentéktelenedés. Külföldön is megfigyelhető a jelenség, amelyben a balett művészeti eseményből társadalmi-társulati eseménnyé kezd válni. Pedig még nem is olyan régen, a múlt század második felében olyan szemlélet- és nyelvújító koreográfusok hozták lázba a kulturális életet, benne a társművészetek és a művészetről gondolkodás valamennyi területét, mint Maurice Béjart, John Cranko, Kenneth MacMillan. Ők nem tettek egyebet, mint hogy – hasonlóan a múlt század elején a Gyagilev vezette Orosz Balett körül tevékenykedő művészekhez – nem hagyták elhalni a balettet, hanem erőfeszítéseket tettek azért, hogy megújítva a nyelvét és kifejezőeszköz-tárát, alkalmassá tegyék korral adekvát művészi formák és tartalmak létrehozására. Az ilyen nyughatatlan, tekintélyt öncélúan nem tisztelő, gyanúsan gondolkodó, a meglévő, könnyen elérhetővel elégedetlen, csak problémát és zűrzavart okozó egyéneket manapság a világ legtöbb balett-társulata környékéről elűzik, diszkvalifikálják a szakmából azok, akik jobban tudják a frankót, mert vezető szólisták voltak, és/vagy most is nekik nyílnak meg a politika felsőbb kapui, és/vagy állítólag ők tudnak szponzort szerezni, mert még régről jóba vannak néhány gazdasági nagykutyával. A balettművészet lényeges kérdései mára ezek lettek, meg az, hogy a néző szép ruhákat, táncokat látva, zenét is hallva, kockázatmentes kellemességben ellegyen néhány órát a színházban, ahol egyébként akkor is örömmel fizet a belépésért, ha nincs előadás, mert az épület olyan szép belülről.
Magyar jó példákat is lehet említeni a nem túl távoli múltból. 1968-ban a nyugati és keleti vendégek csak bámulták, milyen lehengerlő, lélekig hatoló, magával ragadó Spartacus-balettet csinált Seregi László – az elérhető magyar és „szovjet" tánchagyományok alapján (később az együttes a darabbal be is járta a fél világot). Szintén Seregi a hetvenes évek közepén A cédrus címmel Csontváry-balettet készített, amelynek Taormina-képében a Művész, versenyezve a Sassal, a Napig akart felrepülni. Ez a kiragadott rész szimbolikus: ma senki nem akar a Napig szárnyalni, mindenki megelégszik annyival, hogy megszerezze és megtartsa a pozícióját, amelyről azt gondolja, hogy különösebb teljesítmény nélkül is valamiért jár neki. Ez utóbbit azért feltételezem, mert hazánk ezredforduló környéki, máig tartó időszakára erősen jellemző, hogy a művészeti-kulturális életben pozíciót nyert egyének zöme láthatóan egyáltalán nem akar komoly teljesítménnyel kirukkolni. Csak szervezett PR-ral és felszínes látszattal bele akarja manipulálni a szakmai és tágabb közvélemény kollektív tudatába, hogy vezetett intézményében kitűnő produkciókat eredményező, színvonalas munka folyik.
Kozmér Alaxandra
Markáns egyéni karakterrel, nemzetközi figyelemre érdemes színvonalas sajátossággal azok az együttesek rendelkeznek, amelyekre egy-egy korszakon át rányomja a bélyegét egy zseniális alkotó. Teljesen mindegy, hogy ő-e a balettigazgató, vagy „csak" megkérdőjelezhetetlen művészeti vezető, a lényeg, hogy egy személyben képes legyen évtizedeken át sorozatban olyan koreográfiákat készíteni, amelyek a kor színvonalán hozzászólnak a világhoz és a benne élő emberekhez, és amelyeket elismert magas szakmai értékei mellett a glóbusz bármely táján befogad, szeret a közönség. A magyar balett megszületését és múlt századi virágzását két ilyen zseninek köszönheti: a harmincas évektől a hatvanasokig Harangozó Gyula munkássága határozta meg a magyar balettot, a hatvanas évek végétől durván az ezredfordulóig pedig Seregi Lászlóé. Ha nincs ilyen személyiség (márpedig több évtizede nem mutatkozik, vagy nem ismerik fel, vagy inkább nem támogatják), akkor a mindenkori együttesvezetőknek lenne a dolguk, hogy hozzáértéssel igényes, végrehajtható művészi koncepciót alakítsanak ki, és tűzön-vízen át megszerezzék, kiműveljék, kineveljék hozzá a megfelelő emberanyagot, valamint megteremtsék az elmélyült munkához a megfelelő körülményeket. Azt gondolom, a legtöbb helyen (külföldön is, belföldön is) a vezetőkből még a gondolat megfogalmazásához szükséges készség is hiányzik (mert másfajta készségekkel lehet pozícióba jutni), és ha esetleg mutatkozna egy újabb zseni, nem szabad utat biztosítanának neki, hanem csírájában jól eltaposnák, nehogy konkurenciát jelenthessen.
Újabb zsenik a nagy együttesek nagybalett-világában azért sem jelentkeznek mostanság, mert a balettban szocializálódott innovációs kreativitás jó ideje már más tevékenységek vagy más műfajok felé húz. (Sic transit gloria mundi.) Ezt a folyamatot jelzi az alábbi három korszakalkotó kortárs balettkoreográfus életműve: Hans van Manen, Jirí Kylián, William Forsythe (a lista persze önkényes és nem teljes). Ők a balett és a kortárs tánc közötti, maguk gründolta köztes területen leltek dicsőséggel övezett otthonra, nagy együttesekben nagybalettekkel kísérletezni, lehet, nekik sem lett volna esélyük. Meghatározó alkotók és vezetői koncepciók híján az új évezred balettegyüttes-vezetői mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdulnak el: személyes kapcsolataik révén hívnak meg külföldről-belföldről alkotókat, ugyanígy vesznek meg kész darabokat, mindig a könnyen elérhető, a kéznél levő élvez előnyt. Ez emberileg érthető, csak abszolút nem művészi koncepció. Olyan, mintha a pék mindig a keze ügyében levő (akármilyen) anyagból sütne kenyeret, a vevő pedig – eszi, nem eszi – nem kapna mást.
Oláh Zoltán és Aliya Tanykpayeva
Az Aranyecset premierjén Oláh Zoltán Munkácsy Mihály szerepében kitűnő táncos teljesítményt nyújtott. Három felvonáson át nemcsak különböző jelmezeket, hanem némileg eltérő karaktereket is sikeresen magára húzott, technikásan, átéléssel táncolt. Méltó partnere volt a feleségét, Cecilt alakító Kozmér Alexandra, akit külön öröm látnom nehéz kitérőkkel terhelt pályafutásának csúcsán – minden porcikáját gyönyörűen koordináló, átszellemült, testtel-lélekkel táncoló nagyszerű balerinaként. Sven, az „örök múzsa" szerepében láthattam táncolni Aliya Tanykpayevát, akiről eddig csak azt tudtam, hogy rangos Étoile-díjat kapott tavaly az Operaházban. Az Almatiban (Kazahsztán legnagyobb városa, a volt Alma-Ata) tanult kitűnőség technikailag kiválóan képzett, mindent meg tud csinálni, lénye kedves. Talán éppen az étoile-ság hiányzik még belőle: nem forrósodik fel körülötte igazán a levegő (de ami késik...). Nem hagyhatom említés nélkül Bajári Leventét (A „Sors"), Pazár Krisztinát (Fekete nő) és Pap Adriennt (Charlott), akik mint mindig, ezúttal is igen jók voltak. Az összességében jól teljesítő kar és „kis szólisták" munkájában viszont nem egy pontatlanság, ügyetlenkedés is tetten érhető volt. Ez a premierizgalom számlájára is írható, és csak azért teszem szóvá, mert ha a Magyar Nemzeti Balett azt ambicionálja, hogy a nyugati stílusú, színvonalas együttesek egyike legyen, akkor viszont az előadások minden apró részletében precízen, pontosan, makulátlanul tisztán és szépen kell dolgoznia. Nálam egyébként maradhatna némi „piszkosság" is, ha cserébe – izgalmas (balett)színházi előadásokon – levegőforrósító feszültséget, izzó kisugárzást, a szemekben lángoló tüzeket láthatnék.
2013. október 26.
