Kritika

Balett

Begőzölt középszerűség

Kutszegi Csaba kritikája a Giselle-ről

lead_giselleIgazságtalanság lenne Eldar Aliev bizonyítványát balettigazgatóként eme első megmutatkozása alapján végérvényesen kiállítani. De a Giselle felújításából az olvasható ki, hogy nem ő az alkalmas személy nemzeti balettművészetünk ápolására. Én – a látottak és hallottak után – még az operaházi balettegyüttes ideiglenes állagmegőrzését sem bíznám rá.

Kutszegi Csaba kritikája a Giselle-ről

Igazságtalanság lenne Eldar Aliev bizonyítványát balettigazgatóként eme első megmutatkozása alapján végérvényesen kiállítani. De a Giselle felújításából az olvasható ki, hogy nem ő az alkalmas személy nemzeti balettművészetünk ápolására. Én – a látottak és hallottak után – még az operaházi balettegyüttes ideiglenes állagmegőrzését sem bíznám rá.

 

Az operaház balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett körül tavaly augusztus óta forr a levegő. Állítólagos és valóságos miniszteri biztosok jönnek-mennek, több mint félévig iparkodnak, hogy a szabályosan, pályázati úton kinevezett, hivatalban levő balettigazgatóra gazdasági visszaéléseket bizonyítsanak rá (közben senkinek nem jut eszébe, hogy elmúlt periódusának művészi eredményeit is minősítse vagy legalább egyszer-kétszer szóba hozza), aztán idén télen felgyorsulnak az események: a balettigazgatót megszüntetve megőrzik, de csak egy napig tart a kompromisszum, mert másnap mégis teljesen kirúgják (az új, egynapos balettigazgatóval együtt), és még aznap – nem kis megdöbbentést keltve – kineveznek az együttes élére egy külföldi, nálunk szinte teljesen ismeretlen balettmestert, aki másfél hónap után fegyelmivel ki akarja rúgni a művészeti vezetőjét. Nem kis mértékben ez újabb balhénak köszönhetően is, márciusban kiírnak egy balettigazgatói pályázatot, amelyen – hírek szerint – négyen-öten el is indulnak, de hiába, mert a pályázatot a beadási határidő után egy nappal visszavonják, mondván: nem a miniszteri biztosnak, hanem majd az igazi főigazgatónak kell kiírnia. (Zárójelben muszáj megkérdeznem: kedves illetékesek, ezt egy hónapja még nem tudták?) És egyáltalán: emberek, mi folyik itt? Kinek az érdekét szolgálja ez az eszetlen ámokfutás és az elkerülhetetlenül vele járó értékrombolás?

giselle_pazar_krisztina
Pazár Krisztina
fotók: Puskel Zsolt | port.hu

Egyebet nem kérdezek (majd inkább máskor, más helyen), mert a Tánckritika.hu szerkesztőit és szerzőit – művészetkritikai felület lévén a lap – alapvetően a művészi produktum megjelenése és annak minősége érdekli. Lehet, makacsul korszerűtlenek vagyunk, de meggyőződésünk: még az operaházzal kapcsolatban is egyszer majd előfordulhat, hogy róla szólván, művészeti kérdések fognak szóba kerülni – tudjuk, ez most hihetetlennek tetszik, de részünkről kitartóan ezen dolgozunk.

És máris élünk az alkalommal! Eldar Aliev, a megbízott balettigazgató felújította a Giselle-t. Bevallom, a hír hallatán először a „mért pont azt?” kérdése fogalmazódott meg bennem, az előadás megtekintése után viszont – sokkal erőteljesebben – az alábbi merült fel: miért így? Pontosabban: ha csak ennyire tellett, miért kellett hozzányúlni? Gonoszabban: mi a jó abban, ha egy jót rosszabbra cserélünk? E kérdésekre sem tudhatom a választ, mindenesetre lehet itt szó pénzéhségről, gyors bizonyítási vágyról, egyszerű tehetségtelen invenciótlanságról vagy mindhárom izgalmasan bizarr kombinációjáról.

Az első felvonásban eleinte semmi lényeges különbséget nem fedezek fel az utolsó, 1996-os felújításhoz képest. A díszlet is a „régi”, Csikós Attila tervezte, még akkor is, ha ezt az infót véletlenül vagy gondosan lefelejtették az szórólapról (igaz, az operaház honlapján olvasható Csikós neve a megfelelő helyen, de mint tudjuk, ott feltűnő üresen hagyni a komputer által kötelezően kínált rubrikát). A történet felvezetése ismerősen-szokásosan, XIX. századiasan lassú, a főszereplők, Oláh Zoltán (Albert gróf), Apáti Bence (Hilarion) és a később megjelenő címszereplő, Kozmér Alexandra rutinosan teszik a dolgukat. Közben ráérek azon elcsodálkozni, hogy milyen rosszul vannak beállítva az oldalsó lámpák (valószínűleg a proszcénium felettiek), ugyanis a jövő-menő főszereplők a színpad mindkét oldalán hatalmas árnyékokat vetnek a szélen álló házacskákra. Az első felvonás színtere (Aliev felfogásában is) realisztikus. Így furcsán hat, dilettáns hibának minősül az ugyanabban a pillanatban minden égtáj felé vetülő nappali árnyék (világításterv: Eldar Aliev).

 

giselle_kozmer-olah2

Kozmér Alexandra és Oláh Zoltán

A szólisztikus részeknél eleinte a koreográfiában sem látok újdonságot. Azt viszont észreveszem: a főszereplők minden táncos megmozdulást precízen, koordináltan, szép tartással, mívesen vezetett végtagokkal abszolválnak, az úgynevezett játékrészekben viszont a gesztusaik sokszor megfogalmazatlanok, rossz értelemben visszafogottak, néhány esetben üresek és hiteltelenek. Ebből nem lehet kitalálni, hogy a felújító (és igen népes asszisztens- és balettmester-csapata) e téren milyen instrukciókkal látta el a szereplőket, de valószínűnek tetszik, hogy vagy semmilyenekkel, vagy egymásnak ellentmondókkal. Apáti Bence például a legtöbbször normális balettos gesztusokkal formálja meg az egyszerű erdészt, néhányszor viszont felgerjedt varázslóként hadonászik. A Giselle anyját játszó Castillo Doloresnek szinte egyetlen szerephez illő gesztusa sincs, teljesen érthetetlen, hogy mit akar, amikor lánya gyenge szíve miatt aggódik. Ezen még az sem segít (sőt, ront), hogy Aliev világítástervező a drámaian aggodalmaskodó pillanatban kvázi ránk oltja a villanyt: néhány másodpercre koraesti alkonyi sötétséggel lepi meg a napfényes erdei tisztás szereplőit, akik persze ezt észre sem veszik, mert a „figyelem, nagy baj van” drámai üzenet csak nekünk, nézőknek szól. Az ennyire gyerekes (koncepciótlan, csak egyszer jelentkező) fénymegoldásokat iskolai színjátszó-köri előadáson megadó mosollyal fogadom, az operában azonban többet várok.

Az igazi döbbenet az úgynevezett paraszttánc közben ér el. Ez minden ízében más, mint amit Budapesten eddig Giselle-ben valaha is láthattunk. Nem csodálkoznék, ha ez az úgynevezett leningrádi verzió, vagy valami olyasmi volna (szakmai berkekben közismert: hajdanán Moszkva és Leningrád évtizedeken át egymással vetélkedve próbálta kinyilatkoztatni, hogy mi a tuti a klasszikus balettban). Aliev a német-szlovák népmondán alapuló történetbe tarantelladobos, igen stílustalan karaktertáncot applikál. A parasztlányok lábára sarkas karaktercipő helyett spicc-cipőt huzat, a veretes-spicces klasszikus táncot előadó Giselle-barátnők számát viszont nyolcról hatra csökkenti. Azt már az előadás végén konstatálom, hogy az összes lényeges koreográfiai változtatás ebben merült ki, ehhez még korrekten hozzá kell tennem, hogy a paraszt pas de deux-ben az apró változtatások mellett új zenei részre beiktatott új női variáció is látható.

Az alapvető koncepciót fejtetőre állító és a hagyományos értékeket megőrző, óvatosan korszerűsítő felújításoknak egyaránt híve vagyok – ha az új vagy újabb, de jobb minőséget eredményez. Ám a langyos, középszerű, köztes megoldásokat értelmezni sem tudom. Azt is megkérdőjelezem, hogy ilyen csekély mennyiségű és minőségű változtatás után van-e joga Alievnek a plakáton Leonyid Lavrovszkij (a moszkvai adaptáló koreográfus) nevét a sajátjára cserélnie. Szerintem nincs. A másfélszáz éve sikeres koncepciót és koreográfiát ugyanis alig változtatta meg az új felújító, és mivel élvezhetetlenné nem rontotta el a műalkotást, a néző tapsát az előadás végén neki szólónak tudja be. Erre mondják Amerika után már mifelénk is: ügyes.

giselle_kozmer-olah1
Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán

A második felvonásba újdonságként behozott látványelemek egyike igencsak nevetséges: Aliev kiiktatta a felvillanó lidércfényeket, helyette temérdek gőz befújásával rémisztgeti a temetőbe tévedt éji vándorokat. Azaz csak az egyiket: ugyanis következetesen csak Hilarion megjelenéseinél kezd hirtelen tódulni a gőz, retteg is tőle a szegény erdész, de hogy igazából miért is, azt nem tudom. (A hegyekben, erdők közelében élő emberek rendszeresen láthatnak ködöt… Igaz, éjjel a temetőben ez különösen félelmetes lehet, de az is előfordulhat, hogy Aliev azt vallja: a XX. századi színpadi gőz mégiscsak korszerűbb a XIX. századi lidércfénynél.) Myrthát, a villikirálynőt elfektetett keresztje emeli lassan függőlegesbe, két villitársa pedig süllyesztőből emelkedve-hullámozva kél ki sírjából – mindezek (gyengén, utánzón) a XX. századvég filmes zombi-kultúrájára hajaznak. Hatásos viszont a magasban zajló artisztikus villireptetés, csak a színpadra állító eggyel többször alkalmazta a kelleténél. A díszlet itt – színvilágában egészen biztosan – eltér Csikós terveitől: az éteri kékes fények helyett egyeduralkodik benne az unalmas szürkeség.

Visszatérve a nézők tapsára, határozottan kijelenthető, hogy az az előadóknak, illetve a darab XIX. századi alkotóinak szólt. Kozmér Alexandra és Oláh Zoltán összességében figyelemre méltó, egyenletes, (tánc)szakmailag kitűnő teljesítményt nyújt. Szerepfelfogásuk is teljesen rendben van, csak e téren jobban kihasználhatnák a lehetőségeiket: ihletettebben kellene a színészi játék, a gesztusnyelv nüánszait megjeleníteniük. A paraszt pas de deux-t táncoló Pap Adrienn és Liebich Roland tisztességgel helytáll – ismerve a duett brutálisan nehéz voltát, ez önmagában is elismerést érdemel. A többi szereplő helyenként hullámzó színvonalon, de megfelelően teljesített. A balettkar a második felvonásban összehasonlíthatatlanul jobb benyomást keltett. Mindezek ellenére, mintha a kulisszák mögötti élet kezdene bekúszni a színpadra: az előadás hangulata nagyon kevésszer lobbant fel az elvárható (és hajdanán megszokott) hőfokra. Táncolni pedig unalmasan, félelemből nem szabad, nem is lehet.

Igazságtalanság lenne Eldar Aliev bizonyítványát balettigazgatóként eme első megmutatkozása alapján végérvényesen kiállítani. De a Giselle felújításából az olvasható ki, hogy nem ő az alkalmas személy nemzeti balettművészetünk ápolására. Én – a látottak és hallottak után – még az operaházi balettegyüttes ideiglenes állagmegőrzését sem bíznám rá.

 

Giselle

Zene: Adolphe Adam. Szövegíró: Theophile Gautier. Jelmez: Vágó Nelly. Világításterv: Eldar Aliev. Asszisztensek: Olga Vtorushina, Irina Kolpakova, Vladilen Semenov. Balettmesterek: Pongor Ildikó, Sebestény Katalin, Fajth Blanka. Koreográfiáját J. Perrot, J Coralli és M. Petipa nyomán átdolgozta és színpadra állította: Eldar Aliev.

Szereplők: Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán, Apáti Bence, Castillo Dolores, Szirb György, Papp Zsuzsanna, Csonka Roland, Pazár Krisztina, Deák Dóra, Juratsek Julianna, Pap Anrienn, Liebich Roland, valamint a Magyar Állami Operaház balett- és zenekara. Karmester: Csányi Valéria.

 

Magyar Állami Operaház, 2011. április 30.