Kritika

Néptánc

Kádár Elemér: Eltáncolt közös tragédiák

Fitos Dezső Társulat: Irgalom

Ez a kőkemény valóság, annak minden fényes és sötét oldalával, sok-sok „csontvázzal a szekrényben”…

A színlap szerint az Ünneprontók, Ágnes asszony, Vörös Rébék, Tengerihántás és a Hídavatás című Arany-balladák adják az előadás anyagát, de nem külön tételekben, hanem egy egésszé fonva. Nem lehetetlen feladat, de rendkívül nehéz és hallatlanul izgalmas, alkotót próbáló, hiszen Arany János zseniális nyelvi bravúrjához méltót kell mozgásban megfogalmazni, ráadásul úgy, hogy egyszersmind az egyes balladák mögött rejlő ős és örök balladát, mindannyiunk mindennapi tragédiáját szándékozzanak Arany sorai közt megkeresni és színre vinni. „Pörge Dani, Sinkó Tera, Dalos Eszti, Tuba Ferkó, Rebi néni, Ágnes asszony mind egy úton jár, a bűn útján, egyfelé tart, a halálba. Kéjvágyuktól vezérelve, az ördöggel cimborálnak, s kínok kínjával fizetnek. A bűntudat lelket kikezd, testet emészt, elmét megront. Egy bűnös sem menekülhet a bűnhődés fájdalmától. Álnok, vétkes világuk pusztulásra van ítélve, s végül mindenkinek a halál vet puha ágyat” – olvashatjuk. Külön érdekesség, hogy mindezt a hagyományos népzene és néptánc eszközeivel teszik, olyanképpen használván ezeket, mint Arany is tette a nép nyelvezetével, annak ízeivel, képalkotó erejével, a magas irodalmi-művelt nyelv szintjére, rangjára és részévé emelve azt, s mérhetetlen gazdagságot adván annak ilyenképpen.

 

ir1Fotók: Gorácz József

Az előadásnak a Fonó Budai Zeneház nagyterme adott otthont, ami az egésznek adott egy stúdió-jelleget, és a technikusoknak egy rettentően nehéz feladatot, hogy az előadást lehetővé tévő színt hozzanak létre ebben a nem erre termett térben. A szervezők sem gondolták, hogy ennyi ember próbál majd bejutni az előadásra, nekem pedig így az lett az első élmény útján szerzett felismerésem ezen az estén, hogy ha a nézőtéren érkezési sorrendben megy a helyfoglalás, ellenben a bejáratnál összegyűlt tömeget egyszerre engedik be, akkor a magasan kiművelt fővárosi nézők is pontosan ugyanúgy kivetkőznek emberi mivoltukból, mint a borsodi bányászok munkanélküli leszármazottai a távolsági busznál.

A szín fekete függönyökkel kialakított sötét doboz, benne egy boltozatos építmény, két oldalán lépcsőkkel, jobb oldalon, egy alacsony pódiumon nagy halomban fehér vásznak… Ráhangolódásképpen az alkotó páros rövid köszöntőt mondott, felolvasván pár magvas gondolatot is Balogh Balázs, a MTA BTK Néprajztudományi Intézet igazgatójának a bemutatóra született írásából. Aztán megszólalt az ifj. Csoóri Sándor által ehhez az előadáshoz szerzett kiváló programzene első tétele. A gyengébb idegzetű nézők elkezdtek összekucorodni, beolvadni a székbe, nézőtársaik árnyékába. A zenemű ugyanis nagyon erősen adta meg az alaphangot, aki azt hitte, hogy egy könnyed kis borzongással megússza, az nagyon mellényúlt. Hogy a Kör című horrorfilm kútból kimászó halott kislányát is megidéző, bomlott agyú nő mikor jelent meg a fehér vásznak között, számomra titok maradt. Egyszer csak ott volt és mosta, mosta eszelős buzgalommal a vásznait…

ir

Harangszó, szépen, rendezetten mozgó emberek jól öltözött csoportja sétált be a már emlegetett boltozat alá, háttal a nézőknek. Kétség nem fért hozzá, az Ünneprontók templomba menő népét látjuk. Michac Gábor ötletes jelmezei egyszerre idézik a hímzett, zsinórozott díszes ünneplőt és az áldozatok és gyilkosaik véráztatta, szennyes rongyait, a vörös ruhás nő itt még „csak” feltűnő, de később maga lesz a vér, a bűn… Amikor a duhaj-részeg ünneprontó színre lép és Sinkó Tera nevét kiabálja, már nyilvánvaló, hogy tényleg nem balladánként megy a történet, hanem összefonódván minden mindennel, egy nagy, közös tragédia közepébe csöppentünk. S ahogy a legénypajtások kijővén, nem lecsillapítják a dühöngőt, hanem csatlakoznak hozzá, apránként meglátjuk a szépen öltözött, templomban imádkozó, íróink, festőink, gyakran mi magunk által is idealizált falusi közösséget mutató kép fonákságait, hiányosságait, hibáit.

A bűn és bűnhődés, a lelkiismeret és annak furdalása örök és kimeríthetetlen téma, alkalmas a néző szembesítésére önmagával és tetteivel. Megdöbbenve látjuk/ismerjük fel a kegyetlen társadalom („a szenátorok derék férfiak, de a szenátus gonosz fenevad”) színeváltozásait, ahogyan a szánalomból, segíteni akarásból, a tömeghangulat sajátos hullámzása szerint egyszer csak átcsap egy rettenetes, gonosz játékba. Az áldozat elszigetelődik, a megvetés, kirekesztés súlya alatt összeroppan, vagy épp ellenkezőleg, fellázad, és szörnyű dolgokat tesz. Látjuk a hivatásos bajkeverőt, a nyomás alatt az emberben elszabaduló vadállatot… A féltékenység, a bosszú, de főleg a kirekesztettség, megbélyegezettség tragédiája nem Arany korának sajátja, ez mind csupa mai probléma, ez mind rólunk is szól. Amit látunk, nem idealizált, romantikus paraszti világ, ami iránt hamis nosztalgiát dédelget néha a néptáncos szakma (is). Ez a kőkemény valóság, annak minden fényes és sötét oldalával, sok-sok „csontvázzal a szekrényben”…

ir2

A dráma csúcspontja a Hídavatás. Ebben a történetrendszerben nincsenek jók és rosszak, mindenkinek több arca is van, mindenki vétkezik, mindenkit meg lehet érteni, sajnálni, mindenki áldozat. És miként Ádám is Az ember tragédiája végén, vagy a Szegedi Kortárs Balett interpretációjában a Tavaszi áldozat sokat küzdő, s minden lehetséges aljasságot elkövető, de kiutat nem találó közösségének tagjai, a ballada szereplői is sorra rádöbbennek, hogy ez a történet nem érdemes a folytatásra, ami itt már megtörtént, arra nincs bocsánat. Levetik díszes-véres ruháikat, megpróbálkoznak egy reménytelen megtisztulással, ki-ki állapotának, testi-lelki erejének megfelelően felmegy a lépcsőkön a boltozat tetejére, és egyénileg, párosan, vagy kis csoportban a kulisszák mögötti sötét mélybe veti magát. Fini…

A színen Arany szavait mormolva („Irgalom Atyja, ne hagyj el”) egyedül marad az eszelős asszony a vásznaival, amitől a vég még hátborzongatóbb, mintha senki sem maradna.

ir3

Kiemelten dicséretet érdemel az egyszerű, okos, többfunkciós díszlet és jelmez, a kiváló zene, amelyet sajnos, csak felvételről hallhattunk. Ezt az előadást érdemes lenne élőzenés változatban is megcsinálni. Nagy, mindent elsöprő erőt ad az előadásnak a nagyon erős tánc. Kiváló tánckart láthattunk, mely nemcsak igen magas színvonalon birtokolja a Kárpát-medence táncos örökségét, hanem annak színeit, árnyalatait s az azokkal való okos színpadi játék csínját-bínját is ismeri. Magabiztos, erős a színpadi jelenlét, jók az energiák. Bátor emberhangok. Nem folklórműsor, de nagyon erős néptáncos, illetve abból ihletődött nyelvezet. Az alkotók pontosan érzik, hogy miből mikor és mennyi kell, hogy a megfelelő hatást elérjék. Így aztán a népi-falusi-balladai kontextus felismeréséhez szükséges szintig felismerünk dunántúli ugrós és bukós csárdás-elemeket, de azonnal örvénylik is tovább a színpadkép, számos kortárs elemmel, ugrásokkal, emelésekkel, esésekkel, gurulásokkal. Aztán ritka magyar, erdélyi/székely forgatós-elemek… Amit fentebb méltatásképpen mondtam arról, amit Arany János a magyar népnyelvvel tett, s amit a szakmánkban folyton felemlegetünk, hogy Bartók és Kodály mit tett a magyar népzenével, de amivel a magyar néptáncos szakma még mindig csak próbálkozik, abban egy szép (előre)lépés ez az előadás. Valahogy így lesz a magyar néptáncnyelv erős színházi táncosnyelv, valahogy így néz ki a magyar néptáncszínház.

ir4

Alázat, energiák. Divatszavak, melyeket szeretek kerülni, de melyeket most nem lehet. Alázat: az alkotók nem helyezik magukat Arany fölé, nem ürügyként kezelik, hanem példaképként, forrásként, táplálékként, útként, amelyen eljuthatunk az események mögötti lelki történések megértéséhez. Alázat a táncosok részéről, hisz amatőrök, de profi munkát végeznek! Ehhez nagy bátorság és hit kell, az alkotók, az alkotás, és önmaguk iránt, s ez nekik szemmel láthatóan megvan. Energiák: ez a társulat maga a Paks három. A tér, amiben az előadás létrejött, nem volt az igazi, de nem számít, a társulat óriási ereje elvitte a hátán az előadást itt is, így is.

A mű Aranyhoz méltó, az Arany-emlékév apropóján létrehozott előadások közül számomra az első és eddig egyetlen, mely minden fenntartás nélkül aranyminősítésre érdemes!

Irgalom (Fitos Dezső Társulat – Szentendre Táncegyüttes)

Arany János balladái nyomán készült. Zeneszerző: Ifj. Csoóri Sándor. Díszlet- és jelmeztervező: Michac Gábor. Dramaturg: Kocsis Rozi. Koreográfusok: Kocsis Enikő, Fitos Dezső. Rendező: Fitos Dezső.

Előadja: Fitos Dezső Társulat, Szentendre Táncegyüttes.

Fonó Budai Zeneház, 2017. május 2.