Kritika

Balett

A megmentett Eszmeralda

Hézső István kritikája a La Esmeralda berlini bemutatójáról

esmeralda3_leadMindkét felújító nagy szakértelemmel és érzékenyen nyúlt a darabhoz. Segítségül vették a mű régi leírásait és a Harward Egyetem színházi gyűjteményében található archív anyagokat, melyeket egykor Nyikolaj Szergejev csempészett ki Szentpétervárról.

Hézső István kritikája a La Esmeralda berlini bemutatójáról

Mindkét felújító nagy szakértelemmel és érzékenyen nyúlt a darabhoz. Segítségül vették a mű régi leírásait és a Harward Egyetem színházi gyűjteményében található archív anyagokat, melyeket egykor Nyikolaj Szergejev csempészett ki Szentpétervárról.

 

Gondolom, nem egyedül örülök annak, hogy egy XIX. századi úgynevezett „elveszett” grand balett újra látható Európában. Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című világhírű regényét 1844-ben dolgozta át balettszínpadra Jules Perrot táncos-koreográfus. Bár időnként alapos megváltoztatták, de a koreográfia tovább élt Oroszországban: a mai verzió is Marius Petipa 1899-es átdolgozása nyomán készült. A „restaurátor” Jurij Burlaka (aki ez év márciusáig a Bolsoj Balett művészeti igazgatója volt) és társa Vaszilij Medvegyev 2009-en mutatta be saját feldolgozását Moszkvában. Ezt tanították be most a berlini Állami Balettnek.

 

transform

Fotók: staatsballett-berlin.de

A sztorit talán azok is ismerik, akik sosem olvasták a regényt. Például ha valaki szenvedélyes „filmbuff”, elkerülhetetlenül találkozott vele. A harmincas évek fekete-fehér verziójában a nagy angol színész, Charles Laughton nyújtott félelmetes Quasimodo-alakítást. Az ötvenes évek közepe táján már a színes CinemaScope változatban Eszmeraldát az „isteni” Gina Lollobrigida játszotta, sőt táncolta, miután Eszmeraldának – aki foglalkozására nézve utcai táncosnő – nem kisebb koreográfus, mint Leonide Massine egy táncbetétet komponált. És mellé ott volt még Antony Quinn Quasimodója is! A film nem véletlenül kapta a címét a toronyőrről (lásd: A Notre Dame-i toronyőr) – a balettnek talán ez az egyik (kisebb) dramaturgiai hibája, hogy Burlaka (és már Petipa) felfogásában Quasimodo szerepe epizóddá degradálódott.

A középpontban persze a szép cigánylyány, Eszmeralda áll, aki szerelmének és korának áldozata. A XIX. századi operákban és balettekben se szeri, se száma a cigányábrázolásnak. A korszak nagy Eszmeraldái – a mostani baletthez hasonlóan – szimpatikusra formálták a cigánylány alakját. A nagy „celeb” balerinák közül például Fanny Elsslernek Eszmeralda az egyik parádés „rolléja” volt, a szintén „isteni” Virginia Zucchi pedig a fehér éjszakákban ezzel a szereppel bolondította magába a pétervári balettománokat, köztük Alekszandr Benois-t. Matilda Ksesszinszkaja, II. Miklós cár korai szeretője is egyike volt a nagy Eszmeraldáknak. A táncosnő legendájához tartozott a híres kecskéje, aki kutyaként követte mindenhová, még a színpadra is. A balerina állította: „ez csupán etetés kérdése”.

A romantikus nagybalett a berlini bemutatóján is tele van jobbnál jobb élő táncokkal, akár az első felvonás kavargó párizsi „aljanép” táncait, akár a második felvonás nagy balerina ballabille-jét nézzük (ami igazi Petipa-munkának tűnik). A női corps de ballet-táncok fehér liliomos kosárkákkal, a kaleidoszkópszerű táncformák – ezek oly jellemzők Petipára. (Egyébként szerintem ezeket inkább felülnézetből lehet igazán élvezni.) Mindkét felújító nagy szakértelemmel és érzékenyen nyúlt a darabhoz. Segítségül vették a mű régi leírásait és a Harward Egyetem színházi gyűjteményében található archív anyagokat, melyeket egykor Nyikolaj Szergejev csempészett ki Szentpétervárról. A mintegy negyven, pontos (?) Sztyepanov-féle táncleírással lejegyzett régi balett között megtalálható az La Esmeralda is.

esmeralda3

 

De most vissza a berlini produkcióhoz. A karakterek sodró drámai erővel éltek a színpadon, bár meg kell jegyeznem, hogy a premieren az első felvonás kissé laposra sikerült, de a folytatás már szinte szárnyalt, ami a táncosok mellett a zenének is köszönhető volt. Vagyis a zeneszerzőnek, Cesare Pugninak, a XIX. századi balettzenére specializálódott olasz komponistának, aki közel háromszáz egész estés baletthez készített zenét, de volt ereje még tíz opera és negyven egyházi zenemű megírására. Nagyon jó ritmusú és dallamgazdag az La Esmeralda zenéje, amelybe a későbbi felújítások átdolgozói bele-beleraktak egy-egy Drigo-, Simon- és talán még Glier-számot is. Ezt a mostani betanítás hangszerelője, Aleksander Troicki is hangsúlyozza a műsorfüzetben. Troicki igyekezett megtisztítani a zenét a stílusban nem oda tartozó részektől.

Ami a koreográfus-restaurátorokat illeti, nekik már nem lehetett elég az aprólékos szakértelem: munkájukhoz szeretet, sőt szerelem és általában a balett múltjának féltése is kellett. Talán nem véletlen, hogy korunk három nagy balett-animátora – Vladimir Malakhov, Aleksander Ratmansky (a New York-i ABT tagja, a világ egyik legkeresettebb balettkoreográfusa) és Jurij Burlaka – ugyanabból az iskolából, a Bolsoj Balett akadémiájából, a híres mester, Piotr Pestov keze közül érkezett. A társulat mindkét estén remekelt, bár a premiert megzavarta egy váratlan sérülés, így pár szerepet már a második felvonástól mások táncoltak, de így is emlékezetemben maradt a címszereplő Iana Salenko – akinek technikailag ugyan nincs nehéz dolga, de gyönyörűk a bourée-i, és vitathatatlan a muzikalitása. Partnere, a Phoebust táncoló Mikhail Kaniskin több mint partner, és a vékonyka jellemábrázoláson túl technikailag is jelentőset nyújt. Ha jól értettem, a szereplőváltozások miatt a premieren Elena Pris táncolta a Fleur de Lys (a fehérbalett-balerina) szerepét – hibátlanul; a második előadáson viszont kisebb technikai hibákat vétett (leesett a spiccéről, egyensúlyát vesztette a rond de jambe fouette közben) – ez gyengítette az amúgy jó benyomást.

Frollo papként Michael Banzhaf – egy lényegében mím-szerepben – nemigen tudott mit kezdeni a hálátlan intrikus hipokrita „közhely” figurájával. Apropó hipokrita: az La Esmeralda 1950-ben a moszkvai Sztanyiszlavszkij – Nyemirovics-Dancsenko Zenés Színházban bemutatott új verziójában Vlagyimir Burmejszter koreográfusnak – felsőbb utasításra – még jobban meg kellett erősítenie a darab klérus elleni élét. Ezt a verziót játszották 1959 augusztusában a Szegedi Szabadtéri Színpadon is. Egyébként az La Esmeralda sohasem tűnt el az orosz repertoárról, sőt jó néhány éve Nyikita Dolgusin Tallinnban betanította a saját verzióját.

 

transform01

 

Azon el lehet csodálkozni, hogy a párizsi Opera sohasem tűzte műsorára ezt az ugyancsak oda való darabot! (Akár csak a Párizs lángjait, ami szintén róluk szól.) Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Roland Petit megalkotta az Esmeralda saját modern, nagysikerű verzióját…

A Burlaka–Medvegyev változatot nézve, az embernek van egy kis deja vu érzése, hogy itt-ott a karaktertáncok a Párizs lángjaiból valók. Mindezek dacára én mégis hiányoltam a Diana és Acteon-kettőst, még akkor is, ha ezt a számot a múlt század 30-as éveiben Vaganova komponálta bele a második felvonásba.

Talán egy napon (megérdemelten) az La Esmeralda is bevonul a nyugati együttesek repertoárjába. Azoknak, akik ma húzzák a szájukat, csak azt tudom mondani: emlékezzenek vissza a 60-as évekre, amikor Rudolf Nurejev először tanította be a Royal Balettnek a Bajadér egyfelvonásos változatát. Az akkori kétkedőket mi sem győzné meg jobban, mint ha számba vennénk, hány társulatnak van ma saját Bajadér-verziója.

Burlaka–Medvegyev „huszonnégy karátos” produkcióját nálunk is játszani kellene – akár ismét Szegeden –, amivel kissé kompenzálható lenne az a nyári játékok „elmusicalesedése” is.

 

La Esmeralda

Koreografálta és színpadra állította Máriusz Petipa nyomán: Jurij Burlaka és Vaszilij Medvegyev.

Deutsche Oper Berlin, 2011. április 15.