Kritika

Kortárs tánc

Albert Dorottya: A madár fogságában

Góbi Rita: Vibration -

Az együtt- és távollét lehetőségeit, formáit vizsgálják képekbe merevített nyugalmi pózok, kinagyított mikromozgások és a fájdalom határait súroló testhelyzetek váltakoztatásával.

Közhelyes, hogy minden előadás beágyazódik egy kontextusba, legyen az társadalmi, művészeti, politikai vagy az alkotó életműve. Továbbá az is általánosan elfogadott tény, hogy a kritikus egyik feladata ezt a kontextust meglátni, feltárni, körvonalazni. Góbi Rita legújabb előadása azonban más szempontból teszi relevánssá ezt a kérdést, éspedig: mi történik akkor, ha a befogadó képtelen függetleníteni magát a kontextustól, esetünkben egy korábbi előadástól, és ennek következtében nem, vagy nehezen válik autonómmá az új?

Vibration 011Góbi Rita és Ryuji Yamaguchi / Fotók: Mészáros Csaba

Aki nem látta Góbi Rita 2017 tavaszán bemutatott Reptében (Volitant) című szólóját, abban valószínűleg nem, vagy másképp merül fel ez a kérdés. Góbi mozgásnyelve rendkívül sajátos, minden mozdulata végtelenül precíz, testének puszta fizikalitásával játszik, az izmok dinamikájával, a test struktúrájával, amelybe a lábujjától a nyakcsigolyáján keresztül a szemgolyójáig minden beletartozik. Tánctechnikai tudása megkérdőjelezhetetlen, és mindemellett olyan alkotókkal – fénytervezővel (Beranova Pavlá), zenésszel (Szegő Dávid), jelmeztervezővel (Csomor Katerina és Sinkovics Judit) – dolgozik együtt, akik Góbi táncával abszolút összhangba hozzák az előadás látványvilágát. Minimalizmus, matematikai pontosság, jól megszerkesztett összkép jellemzi munkáikat. Olyan profizmussal hozzák létre az előadásokat és olyannyira redukálják a hibalehetőségeket, hogy ez a steril tökéletesség olykor már-már zavaró is lehet. A Reptében című előadás ezt a kimértséget és a táncos virtuozitását egy ezzel ellentétes állapottal ütköztette – tehetetlenséggel, törékenységgel, bezártsággal, rabsággal, a repülés vágyával –, ezáltal pedig elmozdította a figyelmet a (tánc-, fény-) technikai kivitelezésről a „reptében lét” tragikumára.

Vibration 015

A Vibration című legfrissebb előadásában azonban mintha hiba csúszott volna a gépezetbe, egy apró porszem. A Ryuji Yamaguchival létrehozott közös koreográfiája a két test közötti fizikai kapcsolatot kutatja. Yamaguchi és Góbi teste szorosan összefonódik az első képben. Háttal ülnek a közönségnek, félmeztelen testük összeér, fejüket előredöntik. A köralakot leíró vörös fénnyel megvilágított torzóban a két test egymásrautaltsága és összetartozása jelenik meg. Majd ez a homogén és kvázi élettelen orgánum fokozatosan kettéválik. Az ismételt vonzás-taszítás, elrugaszkodás-visszacsatolás kettémetszi az összeforrott testeket. Az első elmozdulások, mozgások elbizonytalanítanak. Góbi mozgásnyelve elsősorban hajlékonyságára épít, az előadás első képe pedig egy olyan geometriai formára, amelynek létrejötte mindkét táncos hajlékonyságának a függvénye. A szorosan egymás mellett ülő két test válla összeér, és csak a derekukat jobbra, illetve balra húzva képződik meg egy ovális rés, egy szimbolikus távolság kettejük között. Itt kezd kibontakozni az egyik fő probléma, amellyel az egész előadás alatt küzdök: a formákra, geometrikus alakzatokra épülő koreográfia mit veszít, ha a néző nem a megfelelő helyen, azaz nem pont középen ül, illetve hogyan válhat a két táncos egyformán meghatározóvá a koreográfiában, ha az az egyik alkotó egyéni test- és mozgásnyelvére épít? Létrejön és létrejöhet-e a két test különálló, egyéni tánca, vagy arra kell fókuszálnom, hogy az egyiknek mennyire sikerült elsajátítania a másik mozgásanyagát, mennyire sikerül lekövetnie annak nyelvét. Rögtön párhuzamot is vonok Fehér Ferenc legújabb darabjával, a The Station­nel, amelyben Mikó Dávidot láttam Yamaguchihoz hasonló helyzetben. Várakozom. Egyrészt arra, hogy kiszabaduljak a Reptében bűvköréből, másrészt arra, hogy Yamaguchi kitörtjön Góbi nyelvének fogságából, és megszólaljon, a saját hangján.

Vibration 020

Vörös és narancssárga úszósapkában, magasderekú alsóban, könyök- és térdvédőben, mint két víz alatti béka vagy alien látjuk őket. Az együtt- és távollét lehetőségeit, formáit vizsgálják képekbe merevített nyugalmi pózok, kinagyított mikromozgások és a fájdalom határait súroló testhelyzetek váltakoztatásával. A szekvenciák között kissé hosszúra nyúlnak az átállások, a képek pedig ehhez képest többször igen gyorsan továbbpörögnek. A két táncos folyamatosan átrendeződik a térben, hol távolabb, hol közelebb kerülnek egymáshoz, és ugyanígy alakul át a fény is. Váltakoznak a vörös, fehér és kék, statikus vagy videóval projektált vibráló fények. A fókusz mindvégig Góbi Ritára esik, akit Yamaguchi hol megtámaszt, hol mögé kerülve formál vele együtt mértani alakzatokat, mígnem az előadás utolsó negyedében, a világos és sötét részre bomló térben e két test elszakad egymástól. Erre a pillanatra vártam, Yamaguchi szólójára. És bár megszólalása nem hosszú, ráadásul neki jut az „árnyékos oldal”, felfrissíti az előadás ritmusát.

Vibration 031

Az első kép hangulatteremtő ereje a záró képben tér vissza. A vörös fénnyel bevilágított táncszőnyeg közepén egy nagysugarú, mélyfekete kör két szemközti szélén guggol a két táncos, akiket a nyitó „jelenetben” egymásba kapaszkodva láthattunk. E két kép közötti időben azonban a puszta fizikai vibrálásra esik a hangsúly, valamint a Reptében-ből ismert madárszóló táncára, annyi különbséggel, hogy ezúttal megfosztotta magát szép magányától, és közben alkotótársát bekebelezte.

Góbi Rita: Vibration
Koreográfia & tánc: Góbi Rita, Ryuji Yamaguchi. Zene: Szegő Dávid. Fény: Pavla Beranová. Kreatív producer: Bakk Ágnes. Jelmez: Csomor Katerina.


Bethlen Téri Színház, 2018. február 9.