Kritika

Kortárs tánc

Komjáthy Zsuzsanna: Egy lélek se ki, se be

Timothy and the Things: Vadászat -

Tulajdonképpen tétlenül várakoznak valamire (vagy valakire), elütik az időt. Ez a valami/valaki azonban, hiába vadásszák, merre lehet, nem érkezik meg.

Az az érzésem, Fülöp László még mindig az elefántot keresi. Előadásai szinte megkövetelik, hogy összeolvassuk őket: a there’s an elephant in every room, az Anyádék rajtam keresnek, a Schrödingerre várva és a frissen bemutatott Vadászat hasonlóan az izomorf mozgáshoz vagy a paronomáziához, eszterláncot alkotnak. Azonos gondolati tőből fakadnak, de eltérő alakzatokban kristályosodnak ki. Ezek a variáns kristályok aztán szelíden egymásba kapaszkodnak, és miközben trallaláznak, mind szorosabbra fűzik a láncot intellektuális tárgyuk körül. Pofozgatják, csipkedik azt, forgatják és vizsgálják, játszadoznak, viccelődnek vele.

kepatmeretezes hu TimothyVadaszat VenerOrsolya07Déri András, Kelemen Patrik és Várnagy Kristóf / Fotók: Véner Orsolya

Fülöp László és a Timothy and theThings koreográfiái mondhatni, várakozással vannak teli. Egyfajta megvonásra, az ábrázolás megvonására épülnek, és egy megpillantás, feltárulkozás eljövetelét ígérik. Ez a feltárulkozás azonban folyamatosan elhalasztódik, és ez akár egy mozdulat, ami nem ér véget, vagy mint egy csók, ami nem csattan el, sóvárgást, szomjúságot kelt. Fülöp előadásai így rendre a beteljesületlenség, a hiány és a remény mezejében játszódnak. Egyfajta misztérium helyét jelölik, mégsem szólnak magáról a misztériumról. Ha a szó szoros értelmében vizsgáljuk őket, valójában nem közölnek, nem fejeznek ki semmit; mert amit kifejeznének, mindig érkezőben van, de nincs jelen soha.

A Vadászattal éppen ez a helyzet. Látszólag – pontosabban egyfelől – három fiatalember (Déri András, Kelemen Patrik, Várnagy Kristóf) kakaskodásáról „szól”, akik a társadalmi csoportmozgásokat modellálva, egy mesterségesen teremtett környezetben trollkodnak, viaskodnak egymással és önmagukkal. Tulajdonképpen tétlenül várakoznak valamire (vagy valakire), elütik az időt. Ez a valami/valaki azonban, hiába vadásszák, merre lehet, nem érkezik meg. A Vadászat így konfliktus nélkül, drámaiatlanul folyik tova. Mi pedig, akár az egereket a laboratóriumban, vizsgáljuk, felismerjük és megmosolyogjuk a várakozás közben formálódó viselkedésmintázataikat.

Ezek a mintázatok többnyire egy-egy hétköznapi gesztusból erednek (például ölelés, kézfogás), majd addig fokozódnak, míg végül nevetségessé válnak, és egy eltúlzott játékban érnek véget. Pontosabban, nem érnek véget teljesen, merthogy Fülöp egyik fogásához híven nyomokban sokáig ott kísértenek a továbbiakban is – a jelenetek pedig finoman és precízen csúsznak egymásba. Ez a dinamika persze nemcsak a szomszédos jelenetek összeszerkesztési módját, de az egész előadás kohézióját is jellemzi. Ha résen vagyunk, és nagyon fókuszálunk, elcsíphetjük, hogy valójában az egész Vadászat egyetlen egyszerű gesztusra, éspedig éppen az ölelés/közeledés gesztusára épül. Abból bomlik ki, azt túlozza el, és azt hullajtja darabjaira – hogy aztán a morzsalékokból, melyek az ölelés egyszerűségét továbbra is magukban hordozzák, valami mást kezdjen el gyúrni.

kepatmeretezes hu TimothyVadaszat VenerOrsolya42

De mit? Félek, ezt a kérdést teljességgel nem tudom megválaszolni. Ahogy az el nem csattant csók példájával a fentiekben körülírtam, nem tudjuk, nem tudhatjuk pontosan, mi az a misztérium, amiről szó van. Nem haraptuk a húsát, nem kóstoltuk a vérét. Azonban, ahogy a vadászok egy hosszú-hosszú vadűzés során szokták, a nyomokat követhetjük.

Arra, hogy valami más, vagy fogalmazzunk úgy, átváltozás-átgyúrás történik az előadásban, a magam részéről az „I wanna be your dog” jelenetnél kezdek gyanakodni. Ebben a jelenetben Kelemen a The Stooges punk-rock nótáját gitározza-énekli, Déri pedig táncol rá. Nem túl nagy elánnal. Gyorsan tegyük hozzá: szándékoltan nem túl nagy elánnal. Vadulni akar, de igazán nem képes, zúzni szeretne, de teljes erőbedobással nem megy neki. Miért nem? Mert valójában nem az a fontos, amit ő csinál, most nem. Nem szabad, és Déri szándékosan nem is engedi, hogy a tekintetünk rá szegeződjön. Hiszen a háttérben, mellékesen valami sokkalta fontosabb dolog történik: Várnagy komótosan járkál, és közben a szcenikát babrálja. A színpad fölé belógatott égőket tisztogatja, kiteker, megtöröl, majd visszatesz egyet-egyet. Kilép az előadás teréből, megnyitja azt, mégsem sétál át egy másikba. Csupán csak felmutat: láthatóvá teszi a színpad széleit, letapogathatóvá a misztériumok születésének helyét.

Ekkor válnak gyanússá a ruhák (Kasza Emese / Mei Kawa), melyeket az előadók viselnek. Sehogy sem természetesek; nem illenek egy kortárstánc-előadáshoz. Túlzottan meg vannak tervezve, ki vannak munkálva, olyanok, akár egy nagyszabású musical-produkció vagy a kiöregedett rock-sztárok művi kosztümjei. Úgy hiszem, ennek az a funkciója, hogy a jelmezek aláhúzzák: akik magukra öltötték őket, éppen játékban vannak, éppen bemutatnak. Ezzel pedig egy csapásra összekuszálódnak a kint és bent határai.

kepatmeretezes hu TimothyVadaszat VenerOrsolya33

Másfelől mégis rázárul a táncosokra az előadás. A kísérteties, kék, sárga és zöld fények (Pete Orsolya), valamint a gomolygó füst összepréselik a játékteret. Ez egy olyan vadászmező, ahol nincs exit: egy lélek se ki, se be. A magára zártság Kelemen Patrik kulcsjelenetében válik egészen világossá. A jelenet elején Kelemen Rambo mintájára törzsi vadász-festékcsíkokat ken az arcára: „kéket, sárgát és zöldet”* – mondja, miközben szénfekete cipőpasztát maszatol végig magán. Majd folytatja: „Ahogy kinézek az ablakon, emlékszem, volt egy álmom, amit nem értek. De a nap, fényesebben ragyog odakinn… Sírást hallok, de túl halk, hogy felismerjem… Holnap új nap virrad” **. Emeljük ki monológjából a kulcsszavakat: emlékszem, sírás, halk, felismerjem, új nap – hát nem éppen a reprezentáció örök bezáródásának szavai?

A nyomok ezt követően tovább burjánzanak: hangos kopogást hallunk kintről, de hogy ki lehet az ajtó túlsó oldalán, nem tudjuk meg, Déri még az ajtónak is dől, nehogy befurakodjon, ami kívül dörömböl. A Tuxedomoon In the Manner of Speaking-jének csoportos éneklése közben pedig az égők egyesével, lassan felvillannak, a táncosok a fényhez énekelnek, miközben a színpadkép másutt feketébe burkolódzik. De vajon mit, milyen arcot rejthet-jelenthet a fény? És mit rejthet a kívülség az ajtó túlsó oldalán?

*„blue, yellow and green” – az előadók mindvégig angolul szólalnak meg.

** „As I look out the window, I remember, I had a dream that I don’t understand. But the sun shines brighter outside… I hear a cry that is too silent to recognize… Tomorrow is another day.”– nem pontos idézet.

Vadászat (Timothy and the Things)

Szereplők: Déri András, Kelemen Patrik, Várnagy Kristóf.
Zene: Varga Vince. Fény: Pete Orsolya. Jelmeztervező: Kasza Emese / Mei Kawa. Koreográfus: Fülöp László.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. március 28.