Kritika

Néptánc

Péter Márta: Újraélt fejezetek

Kácsor István: „Egy mennyasszonyé…”; Kácsor István és Kácsor Ignácz Gariella: Böjt (felvételről)

Mitől és hogyan lehet korszerű a színpadi hagyományőrzés?

A Hagyományok Háza négy éve indította útjára azt a színpadi néptánc sorozatot, amelynek célja e műfaj legkiválóbb alkotóit és előadóit bemutatni, s amely utóbb „új koncepcióval”, alkotókkal és táncszakértőkkel – az eredeti otthon felújítása miatt – a Bethlen Téri Színházban kapott helyet. A sorozatban legutóbb április 4-én Kácsor István és Kácsor Ignácz Gabriella darabjait láthattuk, míg a beszélgetést Dr. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza néprajzkutatója vezette.

01A fotók az "Egy menyasszonyé..." című darabról készültek / Forrás:  Hagyományok Háza

Az estnyitó mű az „Egy menyasszonyé…” című darab volt. Az alkotói emlékezés szerint a művet 2010-ben állították színpadra, így az elmúlt években nyilván beszámoltak már róla, s talán némileg elemezték is. Ahogy most a darabról Sándor Ildikó írja, „A fiatalon elhunyt és még meg nem házasodott legényektől, leányoktól búcsúzott így a faluközösség.” Egy népszokásról van tehát szó, amely eltér a megszokott temetési rendtől, ami ugyanakkor máig él, a következő mondat szerint pedig az „Egy menyasszonyé…” című alkotás színpadán „A halál, a gyász, a veszteségérzet és az elengedés örök kérdései jelennek meg”, mégpedig „a néptánc formanyelvén, korunk emberéhez szólva”. Hát, korunk embere, aki a youtube felületén is kószál, sajnos, friss temetést is láthat, amely alkalommal a fiatalon elhunyt és még meg nem házasodott leány mennyasszonyként, a fiú pedig vőlegényként fekszik a koporsóban, és körülötte jajongnak, természetesen. Változatok persze a temetés mai rendjében is vannak, ahogy a gyászolás színeiben ugyancsak; felénk Róma óta pl. a fekete a gyász szokásos színe, de a világ más tájain olykor éppen a fehér, a sárga, vagy épp a föld-színe jelenti ugyanezt az emberi drámát (amúgy a fehér-gyász itthon sem ismeretlen; Csökölyön ilyenkor még a hetvenes években is fehérbe öltözködtek). Vagyis mennél nagyobb léptékben, tágasabb szemlélettel fordulunk egy lokálisnak tűnő jelenséghez, általánosságban annál több emberi hasonlóságot – s mellette persze formai különbséget is – találhatunk, mert az ember alapérzelmei mindenütt ugyanazok. E tágas szemlélet nélkül azonban szeretetről beszélni általánosságban is lehetetlen… Persze, itt és most nem az ál-szeretetre gondolok, amikor szándékosan, avagy naiv jóindulatból összekeverik a valót a hamissal.

05

Mintha a Nyíregyházáról érkező Kácsor István meglehetősen pontosan érzékelné a dolgok változékony hangsúlyait, szinte veszélyes sokszínűségét, szimpatikusan és őszintén beszélt az alkotás bizonytalan állapotairól, lélektani hátteréről, kétségeiről, személyes tipródásairól is. A koreográfus becsülettel igyekezett állni a sarat, ám a válaszoló szerepében arról nem tehetett, hogy a beszélgetés fonala meglehetősen hektikus volt, hogy az egzaktan néprajzos közelítés mellett pszichológiai, alkotás-lélektani, esztétikai, kompozicionális, színpadi, történeti vonalak is kirajzolódtak, miközben természetesen nem teljesülhettek a rendezők papírra vetett ígéretei, vagyis a színpadi mű konkrét elemzése, az előzmények és a tánctörténeti párhuzamok esetleges áttekintése, a színpad törvényeinek, illetve a színpadi néptáncművészet szerves fejlődésének akár érintőleges bemutatása… Nem igazán derülhetett ki, hogy a mai színpadi néptáncművészet merre halad, miből merít és táplálkozik, illetve a zenei és szcenikai adalékokon kívül mi lehet az ebben a sok évtizedes műfajban, ami önállóan új, ami aktuális, izgalmas és fontos lehet ma is.

15

A második művet felvételről nézte a közönség; a Böjt című darabot Kácsor István és párja, Kácsor Ignácz Gabriella állította színpadra. A sötét és fehér öltözékkel kétfelé osztott női csoport e kétféleség polifóniájában harcolt egymással. A kört alkotó előadók felszabadult éneklése, vagyis a dinamikusabb és vidámabb szökellés meg a puritánul hangtalan, szigorú járkálás éppen színek szerint elkülönülve mutatott kétféle, egymásnak feszülő tónust, amely igazából soha nem oldódott össze. Érdekes, hogy ez a látszólag egyszerűbb koreográfia néhány részletével, így csoportos tömbmozgásaival és hangzási polifóniájával, jóval modernebbnek hatott és többféle értelmezési lehetőséget mutatott, mint az előbbi, a halál drámáját színpadra állító, szellemi-érzelmi emóciókkal is operáló mű. Mindehhez muszáj hozzátenni, hogy a darabok színpadi hatóerejét egyértelműen a szcenikai elemek, így a fénytechnika és a látványhoz társított zenei effektek, tehát a hangzásvilág hozta.

17

A hagyományőrzés tisztes feladatával és öntudatával régi jelmezekbe bújó színpadi emberekről azért mindig eszébe juthat az egyszeri nézőnek, hogy mitől és hogyan lehet korszerű a színpadi hagyományőrzés és maga a hagyományokat őrző, ha otthon azért megszokott a fürdőszoba, ha a vizet nem a kútról kell cipelni, ha a mosdáshoz nem lavór szolgál, ha a szutykos ruhanemű dézsa vagy mosóteknő helyett mosógépbe kerül, ha a kályhába nem kell begyújtani, de nem kell szappant főzni, kenyeret dagasztani, vajat köpülni, kemencét fűteni sem, etc. etc. Mert az efféle teendő csak addig csábos, amíg nem szükségszerű napi feladat. Ki az, aki hiteles ebben a tablóban, mobillal a zsebben? Ki vehető komolyan? A kérdés nem egyszerű, a válasz nyilván még kevésbé. De közben marad az egykori teljesítmények leszólása, és marad a tájékozatlan megnyilatkozások sora. Mindezért különösen elemi pillanat volt Kácsor István kissé réveteg, ám a maga számára is örökre szóló emlékidézése, amelyben Györgyfalvay Katalin – elemezve egy régi, autentikusan hű darabot – hirtelen azt mondta a koreográfusnak: „De hát ez színpad!” És Kácsor ezt értette, és megjegyezte, így hát ő kapcsolódhat a színpadi néptáncművészet már megélt, és a jelen törekvéseivel sokszor csak újraélt fejezetéhez, sőt, ebből ki is nőhet, ha van elég ereje, kétkedő invenciója is.

„Egy mennyasszonyé…”

Zene: Jeszenszky István. Előadók: Szabad Tánc Mívesek társulat. Rendező-koreográfus: Kácsor István.

Böjt (Felvételről)

Koreográfus: Kácsor István, Kácsor Ignácz Gabriella.

Bethlen Téri Színház, 2018. április 4.