Kritika

Kortárs tánc

Albert Dorottya: Egyedül a csatatéren

Louise Lecavalier: Battleground -

A hirtelen és precíz mozdulatok a popping-locking és a diszkótáncok világát is felidézik egy-egy pillanatra, de kétségkívül nem szórakozni látjuk Lecavalier-t.

Ikonikus, karizmatikus, szexi, teljes erőbedobással pulzálja az energiát a közönség felé, holott lassan a hatvanadik életévét is betölti. A kanadai Louise Lecavalier 200%-ban itt volt, kérdés azonban, hogy a lankadó táncszekvenciák koncepciózusan a művésznő megkérdőjelezhetetlen hírnevére reflektáltak-e.

Vagy inkább fanyalogjunk, hogy itt-ott elsikkadt az előadás, és a kezdeti transzállapotot szülő intenzitás visszatérésére sajnos tényleg hiába vártunk. Inkább az előbbi feltételezéssel értek egyet, hogy az előadás koncepciójához hozzátartozott, hogy nem akart jó lenni. Lecavalier tizenöt perces szólójában elhúzta előttünk az úgynevezett mézesmadzagot, azt a reményt keltve bennünk, hogy feledhetetlen testi eufóriában lesz részünk, majd magunkra hagyott a reménnyel – amikor a szólóból duett lett.

battleground 02Louise Lecavalier, Robert Abubo / A fotók forrása: trafo.hu

A táncosnő akár egy rock-sztár, rovar, földönkívüli, automatizált robot vagy határhelyzetben lévő emberi lény jelenik meg a fából barkácsolt világos barna fal előtt. Fekete bőrnadrágos szerkóban, szűk, fekete kapucnis felsővel lép a színpadra – ami alól kilátszik egy csík aranyszínű csillogós topjából –, fehérre púderezett arccal, virtuóz apró mozdulatokkal. Spiccelve-topogva, alig észrevehetően suhan a tér egyik szögletéből a másikba, miközben karjával és kezével követhetetlen tempójú koreográfiát diktál. Táncát az élő elektronikus, olykor enyhén retro hangzású zene (Antoine Berthiaume) egyre feleresősödő lüktetése lendíti tovább a néző és előadó egyidejű katarzisa felé. Döbbenetes táncfutamokból álló szólóját akkor szakítja meg, ha elfárad. Ilyenkor leül zenésze mellé, a színpad sötét sarkában elhelyezett keverőpult melletti székre, és Berthieaume már nyújtja is neki a vizet. Majd Lecavalier újra felpattan, újra lüktetni kezd a zene, újra rabul ejt a rendkívül sajátos mozgás.

battleground mille batailles cornellier7

A hirtelen és precíz mozdulatok a popping-locking és a diszkótáncok világát is felidézik egy-egy pillanatra, de kétségkívül nem szórakozni látjuk Lecavalier-t. Talán inkább küzdeni, ahogy az előadás címe sugallja. Lecavalier tánca teljes szimbiózisban él androgün testalkatával és jellemével, mozgása olyan struktúraként szerveződik, amelynek mintha nem volna előzménye, csak és kizárólag ő maga, illetve a testébe és mozgásába beleíródó sok-sok évnyi tapasztalat és emlék, amely a nyolcvanas évek elejétől gyűlt fel benne. Lecavalier ugyanis több mint tizenöt évig a La La La Human Steps meghatározó táncosa volt, aki Édouard Lock-kal karöltve kutatott fölöttébb energikus és komplex, újszerű mozgásanyag után. És bár nem egyszerű, de elkerülhetetlen kiemelnem, hogy a színpadon egy idősödő testet látunk. Lecavalier tehát egyéni küzdelmét vívja, amelynek középpontjában feltehetően éppenséggel kora és táncos múltja áll. Gesztusai és arcjátéka gyakran háttérbe szorítják a feszes, de gondtalanságot sugalmazó ritmikus táncot. Egyöntetűen megfejthetetlen érzelmek és hangulatok válják egymást, amelyek között megbújik a pánik, a félelem, a kétségbeesés is.

battle

A küzdés tétjére egy időre homály borul, amikor Robert Abubo színpadra lép. Idétlen, irritáló figuraként jelenik meg Lecavalier mellett, akinek mintha annyiban kimerülne a szerepe, hogy meg kell zavarnia az előadást. Lecavalier pedig mintha azzal a kihívással szembesülne, hogy magára tudja-e vonzani és fent tudja-e tartani a figyelmet úgy, hogy valaki közbeavatkozott. Ezen felül pedig mintha az is az előadás kérdésévé válna, hogy el tudja-e nyerni Lecavalier a néző csodálatát úgy, hogy adott ez a zavaró elem (Abubo), de közben ráadásul borzalmas, dramaturgiailag deficites táncsorokat lát, amelyhez indokolatlan fényterv (Alain Lortie) is társul. A két táncos körbe-körbe hempereg a földön, jobbra-balra csúszkál a falon a folyamatosan színét változtató négyzet alakú színpadon. Abubo néha mint egy vízfelületen visszatükröződő torz árnyék lézeng, és bár csak a háttérben, szótlanul követi Lecavalier-t, elérte a célját, megzavarta az összképet. Csak reménykedni tudok benne, hogy ténylegesen ez volt a cél, én más alternatívát nem látok. Végül az egyikük kilőtte a másikat, hanyatt fekve, talán revolverrel, amit Lecavalier utolsó szólótánca követ. Ez volt hát az a csatatér, amelyen végül is Lecavalier egyedül volt jelen, s önmagával, a nevével, a testével, a korával vívta kegyetlen harcát.

Lecavalier maga volt a csoda, az eleven legenda, csak a koreográfiát figyelve kellett olykor szemet lehunyni vagy mereszteni, de már az is elegendő élményt nyújtott, hogy látni lehetetett őt. Nemde?

Battleground


Koncepció és koreográfia: Louise Lecavalier. Előadó: Louise Lecavalier, Robert Abubo. Rendezőasszisztens és próbavezető: France Bruyère. Fényterv: Alain Lortie. Eredeti- és élőzene: Antoine Berthiaume. További zene: Steve Roach.
Jelmez: Yso.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. április 6.