Horeczky Krisztina: Az állatorvosi ló
Marius Petipa – Lev Ivanov – Liam Scarlett – Frederick Ashton: A hattyúk tava -
Mindenekelőtt: újrafogalmazás helyett újraszceníroztattak.
A hattyúk tava különleges jelentőséggel és presztízzsel bír a londoni royalisták történetében; az 1934-től repertoáron lévő romantikus balettet több mint ezerszer adták elő, mikor 2015-ben Kevin O’Hare balettigazgató végleg száműzte a műsorról – így átadta az enyészetnek ‒ elődje, Anthony Dowell 1987-es, az angol közönség és kritika által egyaránt rühellt rendezését. (Sir Anthony 1986-tól 2001-ig irányította az együttest.)
Május 17-én mutatták be a társulat rezidens koreográfusa, Liam Scarlett alkotását, melyet az angolszász sajtó – a The Independenttől a londoni Financial Times-on át a The New York Times-ig – általánosságban elismeréssel, mi több, esetenként (túl)áradó lelkesedéssel fogadott. A 32 esztendős tánckomponista munkáját Marius Petipa és Lev Ivanov 1895-ös, a szentpétervári Mariinszkij Balett számára készített kanonikusa újragondolásának mondják. Scarlett erősen vonzódik a démonihoz, a bűnhöz, a gótikushoz, a dekadenciához: ezt igazolta a Hasfelmetsző Jack megihlette, 2012-es Sweet Violets, majd egy évre rá Grimm meséjének groteszk-pedofil átirata, a Hansel and Gretel, eztán 2016-ban bemutatott első egészestés balettje, a Frankenstein. Noha a számtalan lehetőséggel megkínált alkotó kvalitásában nem/sem mérhető össze az Angol Királyi Balett (Royal Ballet) másik rezidens tánckomponistájával, az androgün-esztétikát kivételesen magas színvonalon képviselő, úttörő Wayne McGregorral, sem a makulátlan ízlésű, szellemes Christopher Wheeldonnal, a Hattyúk neki való. Másképpen: elviekben való neki ez lázálomszerű, sötét tündérmese, a doppelgänger-problematikával. Elhivatottságát – és/vagy élelmességét – igazolja, hogy ő a darab producere is.
Vadim Muntagirov és Marianela Nun᷉ez / Fotók: Bill Cooper
Őrült Lajos, komplexusok, férfihattyúk
John Neumeier a Hamburg Ballettnek készített, 1976-os verziójában Siegfried herceget a saját neméhez vonzódó, kirívóan különc II. Lajos („Őrült Lajos”) bajor királyról mintázta. Mats Ek az Oidipusz-komplexusra építette a Cullberg Ballet 1982-es, posztmodern darabját. Christopher Gable fasiszta diktátornak láttatta Von Rothbartot a Northern Ballet Theatre 1992-es előadásában. Matthew Bourne 1995-ös, férfihattyúkra írt parafrázisa pedig a tánctörténet része; maga az innováció, és sok tekintetben fölülmúlhatatlannak tartom. Az idei XENOS című turnészólójával a táncos karrierjét lezáró Akram Khan a Giselle-t értelmezte újra az English National Balletnak (ENB) készített 2016-os, első egész estés balettjével, címszerepben a művészeti igazgató Tamara Rojóval. A bangladesi-brit koreográfus a migránskérdéssel, a munkanélküliséggel, társadalmi különbségekkel foglalkozik hangsúlyosan 21. századi művében, melynek letisztult látványát az Oscar-díjas Tim Yip jegyzi. (Yipet az Ang Lee rendezte Tigris és sárkány látványvilágáért díjazta az Amerikai Filmakadémia.)
A kritika és a közönség által ünnepelt Giselle-t 2018 áprilisától vetítik az Egyesült Királyság mozijaiban, a filmváltozat rendezője a Royal Ballet (RB) élő közvetítéseinek direktora, Ross MacGibbon. Azzal, hogy az ENB és az RB a balettirodalom két, számos rokon vonást fölmutató alapművének 21. századi színrevitelét ilyen széles körben teszi elérhetővé, imázst is sugároz. (Az RB élő közvetítéseit a Live Cinema-évad keretében 40 ország több mint 1500 mozijában vetítik.) Mivel kulturális termékről, üzletről van szó, az is nyilvánvaló, hogy az RB (potenciális) közönsége, állandó nézői arra a fölfogásra, művészi szemléletre voksolnak, arra és azért fizetnek, amit a kompánia képvisel. Dacára a méltán megbukó, méregdrága kiállítású Frankensteinnek ezért is szavaz(hat)ott bizalmat a menedzsment Scarlettnek, mikor fölvették a Live Cinema műsorába A hattyúk tavát, közel egy évvel annak bemutatója előtt. Mindezt kockázatvállalásnak is vélhetnénk, amennyiben a Hattyúk silány, ad hoc turnébrigádok előadta, stadionbeli haknijaira nem vennék úgy a jegyeket, mint a cukrot.
Domináktól nyögve
A Királyi Balett közel háromórás négy-felvonásosa akár az állatorvosi ló: majd’ összes elemében magán viseli a kor elit-balettjének válságtüneteit. Sőt, szimbolizálja magát a válságot. Mindenekelőtt: újrafogalmazás helyett újraszceníroztattak. A koreográfus állandó munkatársa, a kiváló John Macfarlane 19. századi, gótikus látványvilágot teremtett szürkéskék, fekete, sötétebb alapszínekkel, O’Hare balettigazgató külön kívánságára nyolcvanvalahány tütüvel. Scarlett gondolat helyett restaurál, és főként – mint a Frankenstein esetében is ‒ illusztrál. Mindent a szemnek, semmit az észnek, képzeletnek, szellemnek.
Muzeális tevékenysége során kvázi-újítás az I. felvonásbeli jellegtelen valcer, a II. felvonásbeli stilizált és néhol esztrádszerű nemzeti táncok, valamint a rekonstruált, Petipa–Ivanov-féle IV. felvonás. Siegfried herceg emellett kap két húgot, egyikként a májusi premieren, majd a júniusi 12-i élő közvetítéskor az amennyire precíz, remek, mosolygáskor éppen annyira bájtalan Akane Takadát. Több recenzens említette újdonszerűségként, hogy ezúttal a Hamlet-szerű Siegfried szemüvegén keresztül láttatják a történéseket. Nos, Scarlett és/vagy bárki hercege nem válik hamletivé attól, hogy nemrégiben meghalt az atyja ‒ a király ‒, anyja pedig megözvegyült. Vadim Muntagirov mindenféle hercegi jellegtől, kivált intellektualitástól, szemüvegtől, lelki tépelődéstől, mélabútól mentes Siegfriedjének sokkal inkább sajátja, hogy két domina hatása alá kerül: egyikük az őt elnyomó, rideg anyja (Elizabeth McGorian), másikuk Marianela Nun᷉ez Odette/Odile-ja. Ez lélektanilag érdekes lehetne – noha eleve elcsépelt ‒, ám Muntagirov femininsége és a sokkal inkább maszkulin, mint nőies Nun᷉ez jelenléte (mindezek következtében a nemi szerepek fölborulása) a küllemükből, a viselkedésükből fakad, nem pedig a csapnivaló dramaturgiából.
Marianela Nun᷉ez
Bennet Gartside – aki Scarlett menedzsere is – Von Rothbartként egy sürgős vérátömlesztésre szoruló vámpírt idéz. Vannak pillanatok jócskán, amikor a látottak a Trocks briliáns Hattyúkjára és egyéb rekeszizomedző romantikus balett-paródiáira emlékeztetnek; gyanítom, nem szándékkal. A Covent Garden deszkáin előadóművészet, színészi játék nem tapasztalható, részint mert karakterek hiányában erre nincs is mód. Ellenben reneszánszát éli a pantomim, melyet az előadók természetesnek/természetesen igyekeznek megmutatni. Csakhogy attól még, hogy egy kőbaltát úgy próbálnak elhajítani, mint ha az frizbi volna, a kőbalta kőbalta marad.
Megbízható, terhelhető, pótolható
A lépésanyagában korszerű, de minden elevenségtől, szellemességtől, érzékiségtől/szexustól mentes előadás leverően anakronisztikus, és ritkán esik meg, hogy nem fullad unalomba. A Puskin moziban vetített ismétléskor, a mellettem és előttem több liter popcornt habzsoló, Csajkovszkijra rágcsáló nézőkkel mindez egyenesen tragikomikus élményt hoz. (Zárójelben: ezúton javaslom megfontolásra a pattogatottkukorica-árusítás fölfüggesztését az opera-, balett- és a színházi közvetítések alkalmával, kivált egy ún. art mozi esetében. )
A londoni együttes produkciójának legnagyobb – és szinte egyetlen említésre méltó – erénye az osztályon felüli kar, a több mint kéttucatnyi kartáncosnővel. Ők ‒ a hattyúk – képviselik a stílust, és összességében magát a művészetet – amennyiben a művészet és a művészi jelleg egyik lényegi sajátjának tekintjük a katarzist. A magasabb rendűt. Az RB új Hattyúkját e kar, és a lenyűgöző csoportos jelenetek teszik A hattyúk tavává; miattuk mitikus, lidérces és költői ez a balett. Amely balettelőadás egyébként igen technikás, olajozottan működik – Muntagirov és Nun᷉ez részéről kiváltképp kifogástalanul végrehajtott, néhol virtuóz szólókkal, kettősökkel. Megjegyzem, az élő közvetítés ismétlésekor többen fölfigyeltünk egy, mintha kivágott epizódra; lehetséges tehát, hogy porszem került a gépezetbe – csak azt számunkra láthatatlanná tették.
Általánosságban az a benyomásom, hogy a produkcióra, erre a produkcióra is a végrehajtás a jellemző, és semmiképpen az egyediség, a karakteresség, főleg nem az exkluzivitás. Utóbbi – egyik – feltétele az volna, hogy az üzembiztos társulatban legyen egy-egy karizmatikus balettművész, akik a főszerepre termettek. Ilyen azonban nincs; emlékezetes, emblematikus Odette/Odile és Siegfried helyett van sok alkalmas, bevethető, következésképp sok pótolható, hivatásában mind kiváló, főleg megbízható, terhelhető táncos. Ha megsérül a 34 éves Cuthbertson, helyére lép – a már említett – 28 éves japán Takada vagy a 37 éves Sarah Lamb, és rajtuk kívül még táncolja a szerepet a 36 éves Nun᷉ez (aki alkatilag ugyanannyira nem Odette/Odile, ahogyan nem Giselle), a 32 éves Natalia Oszipova, és a 26 éves Yasmine Naghdi. (Egyébiránt: az RB honlapján a nézői kommentek azt igazolják, hogy ez a premier- és Live Cinema-szereposztás nem nyerte el az elsöprő többség ízlését. Leginkább Oszipovát, másodsorban Cuthbertsont kívánták volna látni Odette/Odile-ként, Matthew Ballt és Federico Bonellit Siegfriedként. A mintha a kispadra ültetett Oszipovával kapcsolatban – akit 2015-ben láttam ebben a szerepben – osztom a véleményt, elismerve elfogultságomat.)
Az Angol Királyi Balett Hattyúkja elvesztegetett, ki nem használt lehetőség, Liam Scarlett pedig továbbra is az a táncosból lett, középszerű, ifjú koreográfus, aki őrzi a status quót, kerüli a rizikót és főleg az intellektuális munkát. Mindeközben a londoni együttes Live Cinema-évadai kezdenek olyanná válni, mint a Bolsojéi. Túlsúlyban a rongyosra játszott/vetített, enyhén áporodott klasszikusok. A 2018/19-es évadban látható lesz MacMillan Rómeó és Júliája, Mayerlingje, a Carlos Acosta-féle Don Quixote, A bajadér, valamint az elmaradhatatlan A diótörő. Viszont „mutatóba” műsorba került egy kortárs-est, három egyfelvonásossal. Azaz, Christopher Wheeldontól a Within the Golden Hour, Crystal Pite-tól a 2017-es Flight Pattern, amely a kanadai tánckomponista első RB-nak készített opusa, és amelyet – a legjobb új táncelőadás kategóriájában – idén Laurence Olivier-díjjal ismertek el Nagy-Britanniában. Sidi Larbi Cherkaoui új munkájának világpremierje pedig egyben koreográfusi debütálása is lesz a királyi társulatnál. Tekintettel az RB nagyon magas minőséget képviselő együttesére is, ez a 21. századi est minden bizonnyal figyelemre lesz érdemes.
Marius Petipa – Lev Ivanov – Liam Scarlett – Frederick Ashton: A hattyúk tava (Royal Ballet)
Koreográfia: Marius Petipa, Lev Ivanov. További koreográfiai elemek: Liam Scarlett és Frederick Ashton. Producer: Liam Scarlett. Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Karmester. Kone Kessels. Díszlet- és jelmeztervező: John Macfarlane. Fény: David Finn.
Szereplők:
Odette/Odile: Marianela Nun᷉ez. Siegfried herceg. Vadim Muntagirov. Von Rothbart: Bennet Gartside. Királynő: Elizabeth McGorian. Benno, Siegfried barátja: Alexander Campbell. Siegfried húgai: Akane Takada, Francesca Hayward.
Puskin mozi, 2018. június 17. (a június 12-i, élő közvetítés ismétlése).
