Kritika

Néptánc

Kutszegi Csaba: Hagyomány és korszerűség metszéspontjában

Magyar Állami Népi Együttes: Liszt-mozaikok – Tánckoncert -

…a koreográfus-rendező a Liszt-mozaikokkal – ha ellentmondásként is hangzik – olyan közel került a bartóki szintézishez, mint még eddig soha.

Nem egyszer beszélgettem – többnyire néptáncos – barátaimmal arról, hogy vajon létre lehet-e hozni táncban ugyanazt, amit Bartók Béla megcsinált zenében; leegyszerűsítve: hagyománynak és korszerűségnek zseniális, művészi nyelvezetként működő szintézisét.

liszt1Fotók: Dusa Gábor / A fotók forrása: a MÁNE fb-oldala

Elég sok koreográfus megpróbálkozott már vele, és ha nem is veszem számba a kóros önértékelési zavarban szenvedők hervasztó tánctákolmányait, akkor is jóval több sikertelen kísérletre emlékszem, mint sikerrel kecsegtetőre. Itt hangsúlyozni kell: a végül sikertelennek tetsző kísérlet is dicső tett, ha becsületes munka, művészi érzékenység és szellemi muníció van benne. A feladat nyilván nem könnyű, de biztosan nem lehetetlen. Ha George Balanchine anno dacumál képes volt mozdulatokkal adekvátan vizualitásba transzponálni a muzsikát, legalábbis tökéletesen olyan hatást kelteni, mintha látnánk a zenét, akkor miért ne lehetne táncban felmutatni azt a bizonyos bartókit?

Lehetséges, hogy eddig azért nem sikerült, mert talán nem is Bartók-zenére kellene megpróbálni. Ha Bartók-zenére elkészül egy zseniális koreográfia, egyáltalán nem biztos, hogy az maga a bartóki szintézis volna, pláne ha a táncalkotónak szándékában sem állt megteremteni azt. Viszont bármilyen más muzsikára is megszülethet hagyomány és korszerűség tökéletesnek mutatkozó szintézise. Hogy pontosan értsük: nem egyvelegről, kevercsről, hangulatos mixről vagy ügyes, motivikus utalgatásról beszélünk, hanem egy újfajta értéket képviselő valóságos szintézisről.

liszt2

A Magyar Állami Népi Együttes Liszt-mozaikokját nézve eszembe ötlött, hogy talán – logikusan – táncban is éppen Liszt Ferenc felől közelíthető meg Bartók Béla, ahogy – nem egy kitűnő muzsikus és/vagy zeneértő megfogalmazta – a liszti életmű késői szakasza is a nagy utód felé mutat. Hogy a Mihályi Gábor által rendezett és több munkatársával közösen koreografált előadás mennyire közelíti meg a vágyott-elképzelt szintézist, azt nehéz lenne például számokkal kifejezni, annál is inkább, mert a sikeres célba érést nagy valószínűséggel csak évek vagy évtizedek elmúltával, rálátással képes felfedezni az ember. Ám látva Mihályi következetesen épülő életművét, abban biztos vagyok, hogy a koreográfus-rendező a Liszt-mozaikokkal – ha ellentmondásként is hangzik – olyan közel került a bartóki szintézishez, mint még eddig soha. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ez a kitűnő koreográfia Bartók Béla kiemelkedő alkotásaihoz hasonló remekmű volna. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy az előadáson végignézhetjük, ahogy a színpadon létrejön egy olyan komplex és bonyolult, de érzékelhető, élvezhető és értelmezhető színpadi nyelvezet, amelynek a tánc a főszereplője, és amely a hagyomány és aktualitás metszéspontját megtalálva, felmutatja, átélhetővé és érzékelhetővé teszi azt.

liszt3

Nem könnyű gyűjtött és rendszerezett alapanyagokból színvonalas és hagyományhű autentikus táncokat színpadra tenni, de még ennél is nehezebb feladat adekvát művészi választ adni arra a kérdésre, hogy mit is kezdhetünk ezekkel a gyönyörű és felbecsülhetetlen értékű hagyományainkkal a mában. Mert a korszerűség nevében eltávolodni tőlük és veszni hagyni őket ugyanolyan hibás gondolat, mint a formáikat és funkcióikat mesterségesen konzerválva, változatlan, állítólag eredeti állapotukban pusztán gyönyörködni bennük. Az őrzi jól a hagyományt, aki beszélni, közölni tud vele. Erre sok-sok (színpadi) esetben megfelelő lehet egy zenei kíséret nélkül előadott népdal vagy egy népszokásokat felelevenítő, kultúrtörténeti hűségre törekvő táncjelenet, de az embernek emellett rendszeresen szüksége van arra is, hogy bonyolultabb, összetettebb kérdésekre is kapjon műalkotás közvetítette válaszokat. És ha ezt a hagyományaiban nem találja meg, mert nem látszik sehol sem a múlt és jelen metszéspontja, akkor nem is a hagyományokban fogja keresni.

Nekem a Liszt-mozaikok éppen arról beszél, hogy mennyire élők a hagyományaink, mert szerteágazó szálakkal kapcsolódnak az európai kultúrához, hogy a magyar mivoltunk európai kontextusba helyezve kifejezetten vonzó jelenség lehet, hogy nincs okunk kisebbségi érzésben szenvedni, de általános világelsőknek sem gondolni magunkat. Hogy kitartó munkával, felkészültséggel, magabiztos, tudásra alapozott technikával nemcsak áthidalhatók a nehézségek, de általuk a sorstragédiák komor szépsége is megmutatható. Hogy a talminak, a felszínesnek az értelme az, hogy jó kezekbe kerülve minőséggé érjen – és nem pedig fordítva.

liszt4

Az előadás a Liszt-jelenséget mutatja fel zenés-táncos színházi fogalmazásban, amelyben az ízléses, korszerű és jelentéses látványvilág is fontos elem. Szerencsés a témaválasztás, mert Liszt kapcsán olyan folyamatosan időszerű, releváns fogalmak merülhetnek fel, mint a nemzeti öntudat és önértékelés, a viszony a gyökereinkhez és a kultúránkhoz, a kapcsolódási pontjaink más kultúrákhoz, a keresztény hitvilág kultúránkra és mindennapjainkra gyakorolt hatása. Liszt Ferenc tulajdonképpen csak ürügy, mert nem az a fontos, hogy a fenti fogalmakkal birkózva ő merre, hova jutott, hanem hogy ezekre a kérdésekre a legtöbb néző mind a mai napig hasonlóan keresi a maga válaszait. E tekintetben annyi a különbség köztünk és a „hírhedett zenész” között, hogy Liszt Ferenc a fentiekről szóló érzéseit, gondolatait időt álló alkotóművészi életműbe tudta kódolni.

Fontos erénye az előadásnak, hogy magyarságunkat nem távolságtartással, de rálátással szemléli, ahogy Liszt is – európaiként és magyarként – képes volt ezt megtenni, muzsikája erre a bizonyíték. Egyformán lényegesek voltak számára az európai zenei hagyományok és a magyar népies műzene, az európai romantika divatos stílusiránya és a magyar népművészet tiszta forrásai. Ezért hangoznak fel az előadáson Liszt dallamai mellett Chopin és Paganini tételei, avagy Bihari János, a legendás prímás játéka. A Szent Efrém Férfikar lebilincselő, mindig szép és tiszta éneke a szakrális, liturgikus zenei hagyományainkat is – olykor üde humorral – maiember-közelbe hozza. A Magyar Állami Népi Együttes szimfonikusokkal kibővített, Radics Ferenc vezette zenekara, élén Farkas Gábor zongoraművésszel kimagasló zenei minőséget létrehozva, érzelemgazdagon, gyönyörűen muzsikál (sajnos a hangosítástechnika a premieren ezzel nem mindig tudott lépést tartani).

liszt5

A MÁNE-tánckar meg egyszerűen felülmúlja önmagát: a táncosoknak a hatalmas 19. századi tablóban a bálok világa és a divatos korabeli balett stílusa mellett a már-már abszurdba hajló zenei groteszkek és disszonanciák jelenségét is meg kell – mozdulatokkal és érett színészi játékkal – fogalmazniuk. Ezt sikeresen, nagy játékkedvvel meg is teszik, hogy végül – saját pályájukon kiteljesedve – a II. Magyar Rapszódia lehengerlő zenekari átiratára.

Jó volt két felvonásban ránézni lehetséges ilyetén önmagunkra.                 

Liszt-mozaikok – Tánckoncert (Magyar Állami Népi Együttes)

Zene: Liszt Ferenc, Frédéric Chopin, Niccolò Paganini. Zenei átiratok: Bubnó Tamás, Pál István Szalonna, Radics Ferenc, Bubnó Márk. Zenei szerkesztő: Pál István Szalonna. Koreográfusok: Ágfalvi György, Mihályi Gábor, Orza Calin, ifj. Zsuráfszky Zoltán. Jelmez: Szűcs Edit. Díszlet, látvány: Árvai György. Videoanimáció: Korai Zsolt. Fény: Vida Zoltán. Zenekarvezető: Radics Ferenc. Tánckarvezető: Kökény Richárd. Tánckari asszisztensek: Borbély Beatrix, Jávor Katalin, Ágfalvi György. Rendező: Mihályi Gábor.

Előadja a Magyar Állami Népi Együttes. Közreműködők: Farkas Gábor (zongora), Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás).

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2018. október 31.