Kritika

Kortárs tánc

Sárosi Emőke: Bökjön meg valaki!

Pataky Klári Társulat: Mint egy táj… -

Ha nem lehet érteni, akkor hogy lehet róla beszélni?

Egyénspecifikus virtuális valóságában keringő zárt entitás keresi valódi emberi hanggal rendelkező, kapcsolódni akaró embertársait. Ez a fiktív apróhirdetés akár a bemutató meghívójára is kerülhetett volna.

jokuti mintegy1Bujdosó Anna és Bot Ádám / fotók: Jókúti György

Izgalmas fricska, hogy épp a Magyar Kultúra Napjára időzítette Pataky Klári legújabb premierjét a Bethlen Téri Színházban, amely jelenünk elmagányosodásáról elmélkedik. A Mint egy táj… az emberi kapcsolatok szövevényes szövetét, a kötelékek szálainak sokféleségét hivatott értelmezni, és napjaink sivár „tájképét”, hiszen szép lassan elvész a beszélgetés művészete. Ennyi csak, amit kapunk az előadás befogadásához. Huncut, hiszen ezek a felvetések, kérdések épp egy dinamikus kapcsolódási lehetőséget katalizálhatnak a nézőben, azonban a tánc nem segíti elő a kommunikáció megvalósulását. A kérdések helyénvalók: „Vajon elmagányosít bennünket a kor, amiben élünk? Elveszítjük a beszélgetés művészetét?” A válaszok azonban nem tudnak megszületni, hiszen nem interaktív a kortárstánc műfaja, így csak a szomorú teória köreit lehet több aspektusból, hangulatból, pillanatként láttatni.

pataky1Széki Zsófia és Bujdosó Anna

Pataky Klári 2003-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán, azóta független koreográfusként dolgozik. Minden előadásában új témákat, s ezekhez új formákat keres. Izgalmasan sokoldalú, érzékeny koreográfus, aki egy csak rá jellemző formanyelv kialakítására törekszik: kiérlelt és rafinált produkciók születnek a keze alatt. Jelenünkre reflektálva alkot, a 2017-es előadásában, a Függőleges pillanatban a világunk őrült káoszát, száguldását, bizonytalanságát és kiszolgáltatottságát álmodta színre zajjal, csenddel épp, mint egy táj… Eltelt egy év, a táj változik, és most a néma magány a művészi fájó pont.

Adott egy fiú és két lány (Bot Ádám, Bujdosó Anna, Széki Zsófia), akik különösebb érdeklődést nem mutatnak egymás iránt. Közömbösek. Mégis az öltözékük, mint elsődleges vizuális inger két kasztba sorolja őket. A lányok fekete alapon aranyszállal átszőtt, vékonypántos, csinos felsőben és fekete nadrágban léteznek, míg a fiú natúr színű semleges (megkockáztatom) próbaruhában.

pataky4Bot Ádám és Széki Zsófia

És máris dübörögni kezd a kérdéshalmaz, mit akar ez sugallni: a fiúk nem adnak magukra? Jelenünk létező társadalmi kasztrendszerére akar utalni? Vagy a selfie-királynők torztükrét látjuk? Válasz nincs rá, hiszen az előadás csak a kérdéseket járja körül. Nincs kapcsolat a karakterek között, csak szólók vannak, olykor két-három egyszerre futó magánszám, nincs más választásuk. A pózokba és a társadalmi elvárásokba beleragadt figurák tehetetlen és boldogtalan tekintete bénító és nyomasztó egyszerre. Ezt erősíti a lányok virtuális létnek gyakorolt csábító, ledér repetitív mozdulatsorai, amire szintén nincs reakció.

Egyetlen kapcsolódási próbálkozás van a fiú részéről, de sikertelen, mert önálló kisbolygóként keringenek, pályájuk nem metszi egymást. És ezt a gyermeki szomorúságot, elvágyódást, ugyanakkor kapcsolódni akarást erősíti Bujdosó Anna tetoválása is: jobb belső felkarján A kis herceg emblematikus „kalap” rajza látható, amelyen az óriáskígyó egészben nyeli le áldozatát. Szinte sikoltja a tetoválás: láss mélyebbre, akarj megismerni, meghallani, megérteni.

pataky5Bujdosó Anna

Úgy tartják Pataky Klári koreográfiáiról: „víztiszta testlelkek mozgóképei, nem kell őket érteni, elég érezni”. Ez remekül hangzik, de mit is jelent? Csak nézni kell, mert mozog és kész? És aki nem így működik? Miért nagy elvárás, hogy legyen értelme is egy mozgássornak? Ha nem lehet érteni, akkor hogy lehet róla beszélni? És itt álljunk meg egy pillanatra: 50 percen át nézzük a fájó gondolat színpadi absztrakcióiját, hogy elvész a beszélgetés művészete jelenünkből. Igen, ingerdömping van, és nagyon nehéz egy történetmentes, expresszív hangulatól beszélgetni. Fantasztikus táncosok tűpontosan megtanult, begyakorolt mozdulatait, éveken át formálódott testét, technikáit és a koreográfus érzékeny lelkivilágának apró rezdülés-metamorfózisait nézzük, látjuk, jó esetben érezzük – és ennyi. A zárómomentum sem könnyíti meg az estét: konkrétan egy groteszk néma hahota áldozataivá válik a közönség, ami alapvetően mindent megkérdőjelez, és idézőjelbe teszi az estét. Magányosak vagyunk? Nem beszélgetünk? Őszintén fáj ez valakinek?

Mint egy táj… (Pataky Klári Társulat)

Fényterv: Vajda Máté. Konzulens: Kompár Valéria. Zene: montázs. Koreográfia: Pataky Klári.

Táncolják: Bot Ádám, Bujdosó Anna, Széki Zsófia.

Szakmai partner: a Nemzeti Táncszínház.

Bethlen Téri Színház, 2019. január 22.