Kritika

Kortárs tánc

Megyeri Léna: A szexi őzgida és a felhőember

Batarita: Lüktetésed; PR-Evolution Dance Company: Magritte – Felhőember -

A fiatal csapat technikailag üzembiztosan interpretálja a koreográfiát…

A szóló azért veszélyes műfaj, mert az alkotónak és az előadónak (aki igen gyakran ugyanaz a személy) el kell érnie, hogy egy nagyon személyes történet ne csak az ő saját ügye legyen, hanem a neki bizalmat szavazó közönségé is.

A munkáiban a kortárs táncot az ázsiai mozgástradíciókkal elegyítő Bata Rita (művésznevén: Batarita) legújabb szólója (Lüktetésed) nemcsak a közönség ügyévé nem tud válni, de arra sem sikerült rájönnöm, hogy neki személyesen mi volt az az ügy, ami miatt létre akarta hozni ezt az előadást. Az ajánló szerint a darab „középpontjában a női test és annak végletes megnyilvánulásai állnak, a finom és vad szexualitás, a fény és az árnyék felé törő sebzett vad vergődése”. Az előadás egy pontján Batarita piros bogyókból álló „szarvakat” tűz a fejére, elmondása szerint azzal a céllal, hogy szexi őzgidára emlékeztessen. Nos, ahogyan az önmagát mórikáló „szexi” őzgida aránylik a sebzett vadhoz, nagyjából úgy aránylik az előadás többi összetevője akár a finom, akár a vad szexualitáshoz, illetve a női test végletes megnyilvánulásaihoz.

bataritaLüktetésed / Batarita /A kép forrása a Nemzeti Táncszínház fb-oldala

Kezdésként a táncosnő fémesen csillogó testdresszben mozog (valóban: vergődik) a földön, egy darabig nem látjuk arcát sem, mert a haja eltakarja. Ebből a kissé állatias létből tornássza fel magát fokozatosan álló helyzetbe, ekkor láthatjuk, hogy egy páncélra emlékeztető ezüst mellényt is visel. Már éppen elgondolkodnánk a ruhadarab szimbolikus jelentésén, amikor – meglehetősen váratlanul – Batarita leállítja a zenét, fényt kér ránk, nézőkre, és bejelenti, hogy neki már nagyon elege van ebből a jelmezből, és úgy döntött, megtréfálja a jelmeztervezőt: vett egy másik ruhát, ami szerinte sokkal jobb lesz. Ekkor csilivili mini ruhába bújik, és piros, magas sarkú szandálba (bocsánatkérően kommentálva, hogy utóbbi már elég régi darab), mindeközben megkérdezi az egyik nézőt, hogy nevezték-e már pipamocsoknak, mert őt bizony igen. Ezen a ponton megfordul a fejemben, hogy talán ez a feldolgozatlan trauma hívta életre a produkciót.

P4070101 sMagritte  Felhőember / Fotó: Toldy Miklós

Lehetetlen eldönteni, hogy mi irónia és mit kéne komolyan vennünk, pláne mivel Batarita színpadi jelenléte zavarba ejtően civil, és a közönséggel folytatott interakciói is ügyetlenek. Persze mindez lehetne koncepció része is, ha lenne bármilyen felismerhető koncepciója az előadásnak, vagy ha az alkotó-előadó valóban gondolna valamit a női szerepekről és a női testről, de sajnos csak megmarad a magamutogatás szintjén. A jelmezváltás után félig utcalánynak, félig őzgidának öltözve diszkó-vonaglást abszolvál, majd végül a miniruhától is megszabadulva, kombinéban vonaglik, kúszik-mászik és fetreng a színpadon. Aztán egyszer csak ennek is vége szakad, és a táncosnő távozik – nagy kérdőjeleket hagyva maga után.

P4070664Magritte – Felhőember / Fotó: Toldy Miklós

Ki ne elmélkedett volna már egy-egy festmény előtt állva, képzeletben megelevenítve a kép történetét vagy karaktereit? Nos, Nemes Zsófia és a PR-Evolution Dance Company pontosan ezt teszi a Magritte – Felhőember című előadásban. Persze a szürrealizmus, amely irányzathoz a belga festő is tartozott, nem a tiszta narratíváról vagy a könnyen megfejthető szimbólumokról híres, sokkal inkább a képzelet, a tudattalan, az álmok fókuszba állításáról. Magritte szerint például „Az élet egy nagy vászon, amelyet képzeletünkkel, és nem a kezünkkel festünk teli”. Nemes Zsófia koreográfus és társulata már több festő (Leonardo, Modigliani, Klimt és Mucha) munkásságával foglalkozott táncszínpadon, hol inkább az életútra, hol pedig a munkásságra koncentrálva. René Magritte esetében kifejezetten a karakterek és a képi világ életre keltése volt a koreográfus célja, ami jó megközelítésnek bizonyult. Olyan figurák és kellékek jelennek meg hosszabb-rövidebb szkeccsekben, melyeket biztosan felismer az is, aki nem mélyedt el túlságosan a festő munkásságában, csak néhány híresebb képét ismeri. Ilyenek a Magritte számos festményén megjelenő keménykalapos, öltönyös alakok; a Szerelmesek című kép fátyollal betekert arcú szerelmespárja, vagy épp egy hatalmas alma.

P4070730Magritte – Felhőember / Fotó: Toldy Miklós

A festő világának megidézését segíti még néhány díszletelem (egy asztal és egy rafinált, kétoldalt nyíló szerkény, amelyet számos humoros jelenetben kihasználnak), illetve minden jelenet kap egy vetített „háttérképet” Magritte egy-egy híres motívumával (felhős égbolt, tengerpart) vagy konkrét képrészlettel (például a Golconda házrészletével, amelyen az egyik jelenetben animálva, megjelennek az eredeti képről ismert, levegőben lebegő keménykalapos figurák is). A jelenetek hangulata az adott karaktereknek és kontextusnak megfelelően széles skálán mozog, ehhez igazodik a mozgásanyag is. A fátylas szerelmespárnak például egész kis története bomlik ki a darab folyamán lírai szólók, duettek és egy trió formájában. Az öltönyös-keménykalapos figurák személytelen, gépies világot jelenítenek meg, amelyből azért nem hiányzik a groteszk sem. Az ő esetükben a koreográfia is keményebb, ugyanakkor ezek a jelenetek tartalmazzák a legtöbb mozgásbeli geget is. Aranyos és játékos a partra vetett hal jelenése, és hálás magánszámot kap Krizsán Dániel, aki jobb oldalán férfinak, bal oldalán nőnek öltözve, egy személyben ad elő egy szerelmi mini-drámát.

A fiatal csapat technikailag üzembiztosan interpretálja a koreográfiát, ugyanakkor az előadói oldalon bőven elférne még kicsivel több harsányság, bátorság, vagányság, hogy jobban tudjon érvényesülni az előadásban egyébként potenciálisan nagy adagban benne lévő humor. Néhol a jelenetváltások sem teljesen olajozottak, és időnként a díszletelemekkel is adódnak konfliktusok. Nyilvánvalóan ezek elnézhető premier-hiányosságok, és csak azért említem meg őket, mert ezek mind olyan „hibák”, amelyek könnyen kiküszöbölhetők lennének, ha az előadásnak lenne ideje és lehetősége érni és összeérni. Nagy kár, hogy a hazai közegben egy táncelőadásnak erre lényegesen kisebb esélye van, mint egy prózai előadásnak, különösen a független szférában.

P4070618Magritte – Felhőember / Fotó: Toldy Miklós

Összességében gazdag képi és koreográfiai világú előadás a Magritte, amely szerencsére kerüli a didaxist, helyette érvényes módon fordítja táncra egy különleges látásmódú festő világát. Külön öröm, hogy az egyes jelenetek zenéi is koncepciózusak, sokszínűek és élvezhetőek, ami egyre ritkábban mondható el kortárstánc-előadások esetében. Ugyanakkor a Nemzeti Táncszínház felületein 50 percesnek hirdetett előadás végül majd’ 90 percesnek bizonyul, ami nem válik javára: egy idő után önismétlésbe csap át. Hiába még aranyosabb két halacska, mint egy, hiába szépek a fekete kesztyűbe és kendőbe csavart lányok vonalai, és hiába sokfunkciós az a bizonyos szekrény, az utolsó félóra már nem tud újat mutatni, és leül a produkció. Ráadásul a legutolsó jelenet (Magritte-égboltos köpenybe öltöztetett lány kereng és repülőzik a színpadon) a darab többi részéhez képest zavarba ejtően szépelgő, és szerencsétlen módon a sokszor tapasztalt „vajon ez a vége?” reakciót hívja elő a közönségből. Így a végére, a szép képre mégiscsak kerül egy nagy paca.

Batarita: Lüktetésed

Koreográfia, tánc, látvány: Batarita. Zene: Xrc Kovács Balázs. Jelmez: Hornyák Isty, Batarita. Külön köszönet: Pintér Gábor.

Nemzeti Táncszínház, 2019. április 6.

PR-Evolution Dance Company: Magritte – Felhőember

Közreműködnek: Bakonyi Jusztina, Bujdosó Anna, Guzmics Petra, Hoffmann Luca, Hortobágyi Brigitta, Tóth Rebeka, Keresztes Patrik, Krizsán Dániel
Zene: Gergely Attila, Szirtes Edina Mókus. Dramaturg: Fabacsovics Lili. Jelmez: Nemes Nóra. Díszlettervező: Molnár Zsuzsa. Szaktanácsadó: Hegedűs Sándor. Koreográfus-asszisztens: Asztalos Nóra. Koreográfus: Nemes Zsófia.

Nemzeti Táncszínház, 2019. április 7.