Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Elkerülhetetlen esetlenség

iCoDaCo: it will come later –

A furcsa, hülye, extrém helyzetek kényszeres hajhászása, kiötlése nem teszi a műveket sem különlegessé, sem unikálissá…

‒ Meg tudná mondani, hogy mennyi tervszerű kísérletezésre volt szüksége sajátos stílusának kifejlesztéséhez?

‒ Ez a kérdés igen messzire vezetne, és fárasztó is volna. (…) Azt mondhatnám, hogy amit az amatőrök stílusnak neveznek, az rendszerint nem más, mint az elkerülhetetlen esetlenség, amivel az ember először kísérel meg valamit, amit addig még nem csináltak. (…) Az emberek először csak ezt a bizonyos esetlenséget látják. Később hozzászokik a szemük. De amikor még nagyon feltűnő az írók esetlensége, akkor az emberek azt hiszik, hogy ez az esetlenség: a stílus, és sokan utánozzák. Ez sajnálatos – felelte Hemingway.

Ez a válasz jutott az eszembe az iCoDaCo (International Contemporary Dance Collective) kortárstánc projekt estjén – nem pusztán az aktuális munka, hanem számos kortárs táncmű ürügyén.

icodaco1A fotók forrása: trafo.hu

Vajon hányszor hiszik és mondják „sajátos stílus”-nak azt, ami esetlenség? Hányan követik, utánozzák, majmolják az esetlenséget – amiből addigra stílus lesz, holott meglehet, valójában sutaság? Esetleg amatörizmus, dilettantizmus. És modorosság. A hongkongi (Mui Cheuk-Yin, Joseph Lee), svéd (Lee Brummer), walesi (Eddie Ladd), lengyel (Weronika Pelczyńska), magyar (Vass Imre) ad hoc tánccsapat kalákában megalkotott darabja az esetlenséget, a kísérletezést ötvözi az egyedire törekvéssel, a spontaneitással, az improvizációval, a tudatossággal.

icodaco2

A „tervszerű kísérletezés” eredményének tűnő konceptdarab egy gondolat/téma, az erőfeszítés köré szerveződik. A táncteret körbe ülik a nézők, a mű elején és a végén az előadók köztük foglalnak helyet; egy-egy sorban 19 szék van. A tánctér közepén egy fémrúdra applikált, ezüstszürke, rugalmas zsinórokból készült „függöny” áll – e körbe-körbeforgó díszletelem körül mozognak az előadók. Mind mezítláb vannak, míg az öltözetük többrétegű sportruházat, amelyet inkább visel(het)nek hivatásosok és/vagy a megszállottak, az extrém sportok hívei, mint a szabadidős hobbitevékenységet űző amatőrök (pl.: koca-kocogók, kirándulók). Azaz, a viselettel is hangsúlyozzák, hogy a küzdelemről, az önlegyőzésről, a kitartásról, az eltökéltségről szólnak, és hogy mindennek – értelemszerűen ‒ a fizikai, testi vetületét mutatják meg. Miközben persze minden ilyen jellegű, jelentős(ebb) koncentráltságot követelő teljesítmény nagymértékben a fejben játszódik le, ott dől el – még ha nem is szellemi szpartakiádról van szó.

icodaco3

Az egyórás mű komoly felkészültséget és tapasztalatot igénylő fizikai darab, az előadói mind nemzetközileg elismert, rutinos táncos-koreográfusok; közülük két nő, a kortalan Mui Cheuk-Yin és a szikár, fiús, vagány Eddie Ladd ráadást az ötvenes korosztályt képviseli – a húszas-harmincasok között. A produkció állandó eleme, hogy a hat – szólók, duók esetén öt, négy ‒ táncos összekapaszkodik, tolják-húzzák egymást, így araszolgatnak előre komótosan, a mű végére (majdnem) bejárva a teret. A kollektív, támogató és segítő összekapaszkodás – természetellenes, kifacsarodott mozdulatokkal, pózokkal ‒ egy közös cél eléréséről (esetleg a túlélésről) tanúskodik. A becketti hangzású cím, az it will come later (lásd: Godot-ra várva) önmagában azt erősíti meg, hogy a csoportnak nincsen konkrét, világosan megfogalmazható célja, missziója. A cél tehát: a l’art pour l’art küzdelem, harc – a győzelem, a diadal vágya nélkül. A négy nő és két férfi között nem alakul ki érzelmi kapcsolat, de kommunikálnak egymással. A szintén intimitástól mentes kettősökben megjelenik némi versengés, könyörtelenség és agresszió is; a duettek szereplői gyakran húzkodják-vonszolják egymást. Az egymást biztató-dicsérő Pelczyńska és az elismerőleg (de még inkább közönségesen) a fenekére csapó Ladd mintha egy megmászandó falnak tekintené a másikat. Ezek a jelenetek nem mellőzik az erőszakosságot, a vakmerőséget, a kíméletlenséget. És/vagy az esztelenséget, öncélúságot: az Ultima Vezben is edződött Vass Imre a szólójában újra és újra a földnek csapódik. Nagyot koppan.  

icodaco4

Az iCoDaCo a kreativitást nem nélkülöző, munkás/robotos opusa mintha túlságosan komolyan vette volna magát, így hiányzik belőle a humor, az (ön)irónia, a több szellemesség, képzelőerő. Választott témájuk kapcsán megüthettek volna könnyedebb tónust, jobban elrugaszkodhattak volna a tárgytól, fogalmazhattak volna kevéssé didaktikusan, fűrészporosan. Noha az igényes produkciónak számos erénye van – a tisztes dramaturgia, a minőségi társulati munka, a szép tér, a koreográfia nehézsége, Gosheven zenéje ‒ rányomja bélyegét a megannyi kortárstánc műre/performanszra jellemző mesterkéltség. A gyakran monológszerű (betét)szövegek manírosak, a darab befejezésére pedig végképp nincs megfejtésem: az újra a közönség soraiban helyet foglaló előadók elővesznek egy apró üvegtégelyt, annak (előttem rejtélyes) tartalmával kenegetik magukat, majd a tégelyeket begurítják a tánctérre. Mint megannyi máshoz, az ilyesmihez is idővel „hozzászokik a szem”. Mindazonáltal: a furcsa, hülye, extrém helyzetek kényszeres hajhászása, kiötlése nem teszi a műveket sem különlegessé, sem unikálissá – viszont igen gyakran bárgyúvá, egyhangúvá, közhelyessé, belterjessé és szűklátókörűvé.

Részint azért, mert a mód(szer), a forma, ahogyan a kortárstánc-munkák többségében az eredetiségre törnek, egy kaptafára megy; így – afféle bumerángeffektusként – nem különlegesek lesznek, hanem szubkulturális jelenségként uniformizálódnak.

it will come later (International Contemporary Dance Collective)

Alkotó-előadók: Lee Brummer, Mui Cheuk-Yin, Eddie Ladd, Joseph Lee, Weronika Pelczyńska, Vass Imre. Zene: Gosheven. Dramaturg: Gwyn Emberton & Israel Aloni. Jelmezterv: Hanka Podraza. Tér: Simon Banham. Fény: Kathrine Sandys.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. április 24.