Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Nincs és Van

L - E - V: Love Chapter 2.-

…az információ/történet másokkal megosztható, ám maga az érzés, a sokk, és mindaz, ami legbelül lezajlik, nem tehető kollektívvá. Az személyes, saját.

Az 1990-es születésű észak-amerikai Neil Hilborn slammer, költő 2013-ban egy slam poetryn előadott OCD című versét a Wikipédia szerint ez idáig több mint 75 millióan látták a világhálón; így ez a slam-költemény produkálta minden idők legnagyobb nézettségét, megosztását a neten. (OCD: obsessive-compulsive disorder; kényszerbetegség).

love1Fotók: André Le Corre / A fotók forrása: trafo.hu

Az egyik elragadtatott olvasó, Sharon Eyal „teljesen kész koreográfiának” nevezte a 2015-ös OCD Love-ot megihlető művet, melyben a kényszerbeteg lírikus egy, a kezdetekben gyógyító/terapikus, majd kisiklott szerelem történetét beszéli el – a szakítás után.[1] Eyal „ártalmas, pusztító betegség”-nek definiálta mindazt, amit a kirobbanó érzékisége, áradó energiái, technoparty-hangulata ellenére/mellett sötét munkájában ábrázolt. Tehát a 2017-es Love Chapter 2. eleve egy baljós, a kiszolgáltatottságot, a függőséget, a kényszercselekvéseket és -gondolatokat, a reményvesztettséget, a magányt etc. is megmutató opus párdarabja. Melynek tárgya a szerelem vége. A betegséget követő kór. Az „utóbetegség, miután minden elveszett”, amikor „a vak testünkben álmodunk” ‒ citálok a koreográfus, a L - E - V alapítója kísérőszövegéből, amelyet a produkció angol nyelvű ismertetőjében a Trafó site-ján is közöltek.[2]

A Trafóban 2017-ben bemutatott OCD Love, és majd a Love Chapter 2. hat táncosra (három nő, három férfi) írt koreográfia. Az OCD Love ‒ melyet a költemény kortárs táncszínpadi parafrázisának tartok ‒ akár egy pszichedelikus, legalábbis addiktív anyag; bajosan vonja ki magát a néző a hipnotikus ereje alól. Hasonlóképpen a 2011-es, „a tánchoz írt szerelmes levélhez”, vagyis a Batsheva Dance Companynak készített House-hoz, amellyel az izraeli társulat először vendégeskedett a Trafóban, jóval direktebben, intenzívebben hat, mint a Love Chapter 2. Melyet ‒ nem elhanyagolható körülmény ‒ a még Izraelben lesérült, fekete Clyde Emmanuel Archer igazolt hiányzása következtében most öten adtak elő Budapesten, három alkalommal.

love2

Az Eyal-darabok egyik vízjele, az androgün-esztétika ellenére a nemeknek sokkal nagyobb szerep/jelentőség jut az előbbi, nyerse(bbe)n érzéki, nagy és széles érzelmi amplitúdójú darabban; ezen a benyomáson nyilván változtathatott volna a puszta ránézésre is eleven erotikus szimbólum Archer szereplése. Az OCD Love-ban markánsan megjelenő, ismétlődő mozdulatok ‒ a mellkas, a has simogatása, a nyak fojtogatása, a léggitározás, az arc dörzsölése, és mintha a táncosok levakarnák a bőrüket ‒ ha nem is didaktikus formában, de táncnyelvre (le)fordítása a Hilborn-versben leírt kompulzív cselekvéseknek. Mint a zárellenőrzés, a kézmosás, a villanykapcsolgatás, az egymás után többször föltett ugyanazon kérdés, a csókok.

A Love Chapter 2. számos gesztusában, mozgáselemében, és az Ori Lichtik-féle, élő zenéjével reflektál a bravúros előzménydarabra. Ugyanazzal a monoton hangeffektussal kezdődik – a metronóm kattogása vagy az óra másodpercmutatójának ütései. És aztán rendre megismétlődnek bizonyos mozdulatok/gesztusok: a léggitározás mellett az előadók a nyakukhoz nyúlnak; néha mintha fojtogatnák magukat, sőt, a társulat oszlopos tagja, az izraeli Gon Biran egyszer olyan mozdulatot tesz, mintha elvágná a torkát. (Vagy: „nyakamon a kés.”) Míg a zsigeri OCD Love alapvető ismérve a transzállapot, az eufória, a megszállottság, a mámor, a Love Chapter 2. sajátja az izoláltság, a befelé fordulás, introvertáltság. Az előbbi darabban az előadók végig kapcsolatot teremtenek egymással, „kapcsolatban vannak”, átveszik egymás energiáit, figyelnek és reagálnak egymásra, valamint versengenek. Az utóbbiban ugyanazt élik át, gyakran ugyanazokat a mozdulatsorokat hajtják végre makulátlan szinkronban – de egymagukban, külön, fizikai kontaktus nélkül, rezerváltan, szürkéskék uniszex egyendresszben. Eyal és Gai Behar munkájának talán legnagyobb erénye, hogy képes megmutatni az önemésztő trauma és (mára elcsépelt kifejezéssel) a gyászmunka ab ovo magányos jellegét. Vagyis: hogy bár az információ/történet másokkal megosztható, ám maga az érzés, a sokk, és mindaz, ami legbelül lezajlik, nem tehető kollektívvá. Az személyes, saját. Legalábbis Eyal ebben hisz, és abban, hogy a szerelem téttel bír; romba dönt, megbetegít, öl(het). Komoly – mint a halál. Ebben az értelemben (is) vadromantikus rock’n’roll-figura.

love3

Az öt szereplő – tánc-, mozgás- és testmágus ‒, akiknek mindegyikét láthattuk az OCD Love-ban is, tökéletesen közvetíti a fönt leírtakat; sőt, sokkal többek ők, mint közvetítők, előadók, tolmácsok. Talán a médium szóval írhatók le a legpontosabban ‒ azzal az alapvető kitétellel, hogy a táncszínpadon nagyon erős, szuggesztív a személyiségük. Nem lehet róluk levenni a szemünket. Ez az elsajátíthatatlan, taníthatatlan képesség különösen értékessé, bámulatra méltóvá teszi őket abban az esetben, amikor egy-egy darab nem több erősen közepesnél. És a Love Chapter 2-t ilyennek vélem; sőt, amikor a Mezzón néztem a 2017-es Montpellier Dance Festival egyik eseményeként, kimondott csalódást keltett. Élőben látva más ‒ ha közel sem katartikus ‒ élményt hozott, bizonyítékaként annak, hogy az, amit a L - E - V táncosai hozzátesznek egy-egy produkcióhoz, roppant ritkán, egyre ritkábban tapasztalható a táncszínpadokon. Olyan, mint a mágia, az alkímia.

A kis közösség (jelenleg 8 táncossal) az élő cáfolata annak a vélekedésnek-gyakorlatnak, hogy a táncos/előadó ki- és lecserélhető, pótolható, helyettesíthető. A 2013-ban alapított L - E - V tagjai, kivált a már említett Biran, a 37 éves svéd Rebecca Hytting, a kanadai Darren Daveney, a japán Mariko Kakizaki és az amerikai Keren Lurie Perdes minden esetben megtöltik tartalommal, és naggyá teszik az Eyal-darabokat. El- és leválaszthatatlanok egymástól, egymásról. (A táncosok „korelnöke” a 38 éves, dán Daniel-Norgen Jensen, akit az OCD Love-ban láthattunk.) Túl a kivételes tánctudásukon, technikájukon, előadóművészi kvalitásukon, a karizmájukon, és a roppant koncentrált jelenlétükön: közölnivalójuk van. Ezt a képességet függetlenítem attól, hogy Sharon Eyal munkamódszerének sarkalatos pontja a Batshevából hozott, és az Ohad Naharin (Mr. Gaga) nevével fémjelzett gaga-metódus – amelyben sok más mellett fölhasználják a jógát, a piláteszt, a Feldenkrais-módszert, az ajkidót. Valamint a gaga-tréningeken nem használnak tükröket, hogy a táncos befelé irányítsa a figyelmét, és az állandó (ön)kontroll helyett a belső fantáziájára összpontosítson, a saját testére adaptálva a koreográfiát. Eyal – mint korunk egyik legelismertebb kortárs mozgáskomponistája ‒ a világ számos vezető társulata számára dolgozik, így az NDT 1-nek is, de ahogyan az androgün-esztétika másik kiváló képviselője, Wayne McGregor műveit a londoni Royal Ballet táncosai közvetítik a leghitelesebben (és nem a saját társulata!), úgy Eyal munkáit a nemzetközi L - E - V.

love4

A föntieket azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a Love Chapter 2.-t olyan munkának látom, amely az előadók formátumától, klasszisától válik jobbá, érdekesebbé, izgalmasabbá annál, mint amilyen a koreográfia minősége. Sokkal inkább az előadók energiája működteti, mint az egyébként néha meglehetősen egyhangú, de jó dramaturgiájú, kidolgozott, intelligens kompozíció, különösen szép kar- és kézmunkával. Ezért a produkció erejét elsősorban az előadóiban látom/érzem. Ők azok, akiket nézve eszembe jutnak Schiele alakjai, vagy a nemes vonulásukról a versenylovak, a matadorok – és kevésbé a klasszikus balett-táncosok, holott az 55 perces darabban számos utalás van a műfajra. Ahogyan az OCD Love-nak a dekadenciája, az erotikája rendkívül elegáns, úgy a Love Chapter 2.-ban a lidércesség, az elfojtottság és a fájdalom, az „utóbetegség” jelenik meg lefegyverző eleganciával, bizonyos arisztokratizmussal. Csírájában sem fedezhető föl benne közönségesség, bornírtság, giccs, szépelgés – miközben a füsttel elárasztott tánctér önmagában hatásvadász lehetne.  

A mű roppant kifejező, jelképes epizódja, amikor a nagyszerű Mariko Kakizaki a levegőnek ad csókot. Mert mindaz, amit a Love Chapter 2.-ban látni, nem más, mint a (már) nincs, és a (még) van-állapot. A kvintett – akár egy foglyul ejtett törzs ‒ mintha a (még) van-t, azaz az emlékeket, régmúlt élményeket akarná kimozogni, kitáncolni, kiölni magából – legyűrni mint a betegséget, vagy elűzni mint a démonokat. Bárhogyan is: nem úgy festenek, mint a vert sereg; nem áldozatok, főleg nem páriák. Ahogyan a záró képben (le)vonulnak, olyannak látom őket, mint a csatateret, a ringet, a pástot elhagyó harcosokat; az önmagukat megőrző túlélőket.

L - E - V: Love Chapter 2.

Alkotók: Sharon Eyal, Gai Behar. Zene: Ori Lichtik. Fény: Alon Cohen. Jelmez: Rebecca Hytting, Gon Biran, Odelia Arnold. Technikai munkatárs: Baruch Shpigelman. Táncosok: Gon Biran, Rebecca Hytting, Mariko Kakizaki, Keren Lurie Perdes, Darren Davaney.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Nagyterem, 2019. május 24.

 

[1] Neil Hilborn: OCD https://www.youtube.com/watch?v=dFteUqPV7HY

[2] „I'm a living, loving, functioning being broken into crumbs of love, giving myself to the blast. A sense of disaster, death of all hope and of ending, crawl like an illness via the dancers' bodies. Now that there are no limits we are dangerous to ourselves. Liquids of information, the pain of loss and mental exhaustion mutate into a big a heart coated with darkness and matter made from guarded secrets.
This creation is post the actual illness, after all had been lost already. It holds just enough to sustain us alive, dreaming in our blind body.
This creation is a reason to cry.”