Kritika

Kortárs tánc

Horeczky Krisztina: Vadászik, gyűjtöget

Eastman – Sidi Larbi Cherkaoui: Nomad -

Cherkaoui a szokatlant, a meghökkentőt vadássza, tárgyiasít ‒ miközben leginkább banális, töményen felszínes, és nem tud magával ragadni.

Sidi Larbi Cherkaoui – katolikus belga anya és marokkói muszlim apa fia ‒ az Anne Teresa De Keersmaeker alapította, brüsszeli P.A.R.T.S-ban pallérozódott táncosként. Koreográfusi pályája az 1990-es évek közepén indult el, és közel húsz éve tett szert világhírnévre együttműködése során az Alain Platel fémjelezte Les Ballets C de La B-vel. Dolgozott – mások mellett ‒ a Holland Nemzeti Balettel, az L. A. Dance-szel, a Cirque du Soleil Michael Jackson-showjában, a Sasha Waltz & Guests táncosaival, Akram Khannal, a Stuttgarti Balettel, a Martha Graham Dance Companyval, a Párizsi Opera Balettjével, és Marina Abramović performanszművésszel.

002Fotók: FilipVanRoe

A brit szobrász Antony Gormley-val és a harcművészetéről is híres, kínai Shaolin Templom 19 buddhista szerzetesével hozta létre a Sutra című 2008-es multikulturális művét, melyben a lengyel Szymon Brzóska zenéjére ötvözte a kortárs táncot a gyerekkora óta rajongott kungfuval. Idén tavasszal debütált a Medusa című egyfelvonásosával az Angol Királyi Balettnél, bukásközeli eredménnyel, főszerepben az odaadó Natalia Osipovával. Mozgástervezője volt Lyndsey Turner és a londoni Barbican Theatre nagysikerű, 2015-ös Hamletjének (a címszerepben Benedict Cumberbatch); koreográfusa az angol Joe Wright 2012-es Anna Karenina-mozijának, és a Broadwayen idén bemutatott Jagged Little Pill című musicalnek, amely részben Alanis Morissette azonos című lemezén alapul.

Ez évben állította színre és koreografálta Gluck operáját, az Alkésztiszt a Bajor Állami Operaházban. Ő a koreográfusa Beyoncé és Jay-Z a Louvre-ban forgatott tavalyi videoklipjének, az Apeshitnek és a neves francia kliprendező, énekes-dalszerző stb. Yoann Lemoine (Woodkid) I will fall for you című, remek 2017-es klipjének is. 2008-ban csatlakozott a londoni Sadler’s Wells művészköréhez („Associate Artist”), amelynek ‒ többek között – tagja a bár 2015-ben visszavonult Sylvie Guillem, Matthew Bourne, Wayne McGregor, Akram Khan, Crystal Pite, Christopher Wheeldon, Russell Maliphant, Hofesh Shechter és a Ballet Boyz. Laurence Olivier-díjat kapott 2010-ben a Babel, és 2012-ben a Puz/zle című munkájáért. 2010-ben hívta életre antwerpeni székhelyű projektegyüttesét, az Eastmant. 2015-től a Flamand Királyi Balett művészeti igazgatója; jobbkeze Móricz Tamás.

Az 1976-ban született belga sztárkoreográfus a 2010-es Budapesti Őszi Fesztiválon lépett föl a Sasha Waltz & Guests d’avant című darabjában, amelynek egyszerre volt pompás előadója, valamint Juan Kruz Díaz de Garaio Esnaola, Luc Dunberry és Damien Jalet mellett a koreográfusa. Önálló munkával most mutatkozott be először hazánkban. A Nomadot eredetileg a Holland Táncszínház egykori tagjai, Václav Kuneš és Nataša Novotná által 2007-ben alapított, prágai 420PEOPLE kortárs művészeti kollektívának készítette; 2017-ben mutatták be a Prágai Táncfesztiválon a cseh csoport táncosai az Eastman tagjaival kiegészülve. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon a mű 2019-es, egész estés változatát láthattuk.

003

Mint a fönti információcunami is megerősíti: a Nagy-Britanniában kivált népszerű, rendkívül frekventált, vélhetőleg munkahabzsoló alkotó eddigi életműve egyszerre hatalmas, sokszínű és stílusokon-műfajokon-kultúrákon átívelő. Tízszereplős darabját a sivatagi nomád népek ihlették; a tartalomismertető szerint az opus megmutatja „küzdelmüket, heves fizikai és lelki vágyukat, a biztonság és a víz utáni folyamatos sóvárgásukat, (…) az összetartozást, a barátság és a szimbiózis fontosságát”.

A nyitóképben az animált (díszlet)háttér szikkadt földet, kék eget mutat, majd a továbbiakban folyamatosan változó természeti képek sorát látjuk (szakadó eső, csillagos ég, naplemente vagy napfelkelte, világító hold stb.) egészen az apokaliptikus befejezésig. Ezt a letisztult – ha nem is fantáziadús ‒ látványt ellenpontozza a mozgáskompozíció, amelynek eklektikussága akár egy keleti bazárba ojtott retro kotorkáé. Ami azonban tagadhatatlan: megannyi újszerű ismerettel gazdagod(hat)tunk. Számomra legalábbis nóvumként szolgált, hogy a szaharai népek gólyalábon járnak. Sőt, futnak is ‒ dacára az embert próbáló körülményeknek. Van, hogy a gólyalábas férfiak a hátukon cipelik a nőket, így halad(hat) a karaván, felteszem, amikor tevehiány áll elő.

Sidi Larbi Cherkaoui illusztratív ötletviharai láttán igen hamar az a benyomásom támadt, hogy (épkézláb) koncepció híján a meglepetésre, a „bombasztikumra” épít. A sokszor közhelyes, és általánosságban egydimenziós kortárs táncot street dance-szal (hiphop), árnyalatnyi kungfuval és akrobatikus-cirkuszi elemekkel, vizuális trükkökkel elegyíti. Ezért is jut az indokoltnál nagyobb szerep az említett gólyalábnak. Mindeközben igazolatlanul távol marad a dramaturgia, a karakteres koreográfia, az érzelmi mélység és – bátorkodom – a gondolatiság. A Nomadban akadnak szép megoldások – ilyenek az éteri emelések, a darab vége felé a finom kéz- és karmunka ‒, de nincs benne egyetlen emlékezetes, mi több, a viszonylag korrektnél jobb szóló, kettős vagy trió. Csoportos koreográfia hangsúlyos, pontos szinkronmozgással és megannyi önismétléssel. Az Eastman igen rugalmas és hajlékony táncosai precízek, ám ennél ezúttal nem tűnnek többnek; egyéni, karakteres megmutatkozásra nincs módjuk, sem arra, hogy kiderüljön, milyenek az előadóművészi képességeik. A szereplők közötti kapcsolat neutrális, híján az érzékiségnek, esetleges konfliktusnak, dinamikának, így nem érthető, vajon miféle akol meleg közösség is alakulhatott ki a (kis)csoport tagjai – 8 férfi és 2 nő ‒ között?

001

Nyilván hosszasa(bba)n lehetne részletezni, hogy sokszor leválik a zene – tradicionális(abb) vokális muzsika, lírai zongoraszólók stb. ‒ a koreográfiáról. Hogy miért/hogyan lesz nagyjából félidőnél érdektelenné, lagymataggá a hatvanperces darab. Csakhogy mindehhez tartalom, inspiráció kellene. Mindazonáltal: Cherkaoui státuszával, presztízsével különösen kínos, milyen megoldásokhoz nyúlt, amikor végleg elfogyott a muníciója. Az előadók test-, illetve homokszínű alsóneműre vetkőznek, eztán homokot szórnak a táncpadlóra, majd az 1970-es évek akcionizmusát idézve, bevizezett testtel meghemperegnek a homokban. Eztán jön az atomrobbanás, infra- és vörös fények, majd két (nyilván, túlélő) férfiú ad elő egy se hús-se hal duót, testükön piros festéknyomokkal. Nem világos, miért a véres vég, az erőtlen pacifista nekibuzdulás.

Cherkaoui a szokatlant, a meghökkentőt vadássza, tárgyiasít ‒ miközben leginkább banális, töményen felszínes, és nem tud magával ragadni. Kulimász-szerű munkájában nem éreztem a saját hangot, markáns stílusjegyet, ráadásul az esztétikája – amennyiben volt ilyen ‒ avasnak tűnik. A Nomad nem igazolja a klasszisát, a rangját, a pozícióit. Ugyanakkor tudjuk, hogy a divatosság ‒ természetéből adódóan ‒ nem szorul bizonyításra. És noha a művészek nyilvános megszólalásait, imázsát, magánszféráját nem tartom szerencsésnek (össze)keverni az oeuvre-jükkel, Sidi Larbi Cherkaoui darabja hasonló érzésekkel töltött el, mint a The Times-ban idén áprilisban megjelent, önkitárulkozó portréfélesége. A főcímben rebellisnek nevezett alkotó beszámol diszfunkcionális családjáról; az őt elsősorban lelkileg bántalmazó, pszichés problémákkal küzdő apjáról; vegán életmódjáról; hogy csak teát fogyaszt, és nem dohányzik. Valamint megosztja a nyilvánossággal: „nehéz volt felnőnöm fehér arab melegként”, és hogy „egész életemben áldozatnak éreztem magam”. Mindebben éppen akkora az eredetiségfaktor, mint a lázadójelleget nyomelemekben sem tartalmazó darabjában – viszont passzol a korszellemhez.

Eastman – Sidi Larbi Cherkaoui: Nomad

Koreográfus-rendező: Sidi Larbi Cherkaoui. Zene: Sidi Larbi Cherkaoui, Felix Buxton, Kaspy N’DIA. Jelmez: Jan-Jan Van Essche. Díszlet: Willy Cessa, Adam Carrée. Fény: Willy Cessa, Sam Mary. Animáció: Paul Van Caudenberg. Előadják: Pol Van den Broek, Nemo Oeghoede, Oscar Ramos, Shawn Fitzgerald Ahern, Verdiano Cassone, Stephanie Amurao, Mohamed Toukabri, Kazutomi „Tsuki” Kozuki, Wang Qing, Mabrouk Gouicem. Közreműködik: Kaspy N’DIA – ének.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. október 18.

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál