Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: Ha, akkor

Hodworks – Unusual Symptoms: Coexist –

 A ruhák mennyisége ismét csökken, a szabad bőrfelületek aránya nő.

Mivel Hód Adrienn darabjaiban a provokáció, a gondolkodási sémák át- és felülírása az egyik elemi cél, legalább annyira fontos az, hogy mit él át a néző s hogyan reflektál ezekre a megtapasztalásokra, mint az, hogy a táncosok éppen mit, miért és hogyan csinálnak a színpadon. A német Unusual Symptomsszal való együttműködésben létrejött Coexist a címében (feltételezem, szándékosan) egy mintegy húsz éve született ábrázolást, a lengyel Piotr Młodożeniec grafikus munkáját idézi, mely egyetlen képben jeleníti meg a három nagy világvallást (iszlám, judaizmus, kereszténység) az elfogadás és a tolerancia jegyében.Később a közhasználatban a csupa nagybetűvel írt COEXIST-grafika Hold-sarlója, Dávid-csillaga és keresztje mellé odakerült a béke jel, a hindu „Om” és a jin-jang szimbólum, valamint még sok egyéb jelkép és szín – nem feltétlenül az elfogadás és a tolerancia jegyében.

coexist2Fotók: Jörg Landsberg / A fotók forrása: hodworks.hu

Ebben a cikkben nem térek ki rá bővebben, de a Coexist-ábrázolás történetét, a körülötte kialakult disputát érdekes és érdemes elolvasni. Sokat elárul arról, hogy különböző ideológiai hátterű emberek, csoportok mit is értenek elfogadáson és tolerancián a 21. században, s tulajdonképpen arról, hogy milyen viszonyban van egymással szabad gondolat és dogma. Másképp fogalmazva: az igazság nem mindig pőre, és a hazugság nem feltétlenül jelentkezik álruhában.

Ami a ruházatot illeti, Hód Adrienn és a Coexist – igazságtartalomtól függetlenül – többnyire a meztelenség mellett teszi le a voksot, mára már bizonyosan nem megbotránkoztató célzattal. Bár az előadás kezdő jelenetében a segglyuka körül hegedűvonóval játszadozó Molnár Csaba akár még az is lehetne (vagyis megbotránkoztató), ha nem lennénk kellően elfogadóak. Vagy egyszerűen csak ne lenne irtó ciki bevallani, hogy ez kiveri… a biztosítékot. A humor húrja most is a levegőben feszül, pattanásig: hol rögtön előtűnnek az előadók testnyílásai és egyéb szervei, hol csak elképzelhetjük, ahogy a hangszertok mögött angol-spárgázó Jessica Simet alfele puszit ad a táncpadlónak. Egyszer félig kandikál elő „valamike” a letolt nadrág mögül, máskor egyáltalán semmi, így szép lassan, a fokozatosság elvét betartva körülbelül az ötödik jelenet végére átvergődjük magunkat az előadó és néző közti távolságot oldó pőre gegeken, melyek persze komolyak is, abból a tényből következően, hogy minden egyes előadó valakinek címzi röpke performanszát: a zeneművész apának, a nagymamának, a cenzúrának…

coexist3

Az előadók sorban váltják egymást a páston, az előadás hol tempósabb lesz, hol komótosabbra vált, de egy biztos: mire elérünk a huszonsokadik jelenetig, kapunk jutalomfalatot és keserű cukrot vegyesen. Egyszerre ijesztő és bumfordian vicces például Alexandra Llorens repkedő cicis szőke vadasszonya, aki meztelenül, mély gyomorhangon bömbölve, nagyszerű színészi meggyőzőerővel űzi képzeletbeli dárdájával a képzeletbeli mamutot – (mint megtudjuk) őseink emlékére. Vagy. Mellbimbóira tűzött plecsnikkel, fanszőrzetét eltakaró flitteres fityegővel, énekelve masíroz be Nora Ronge, tiszteleg, munkáját pedig Lábán Rudolfnak, a modern táncművészet meghatározó alakjának ajánlja. (A fityegők fityegnek… mire gondolna ezt látva Lábán?) Young-Won Song keleti mozgáskultúrát idéző mozdulatsort mutat be – a korábbiakhoz képest kicsit halovány produkciót a „kultúrámnak” ajánlva. Aaron Samuel Davis pedig hosszú ruhában, fején turbánnal azokat szólítja meg, akik „mások kultúráját kisajátítják”. Horváth Nóra meztelen mellkassal, mint a rák, araszol előre, bugyiban, kijelenti, hogy mindezt ő teljesen meztelenül szokta volt előadni, így a jelenetet az őt zaklató nézőnek címzi, megspékelve egy vaskos, szexuális töltetű magyar népdallal és néhány tánclépéssel. Rusu Andor pedig a kezek mozgatását szinte egészen lefojtó felsőben azokra emlékeztet, akik a rákbetegséggel kénytelenek küzdeni. De születik performansz a diktátoroknak, a pingvineknek, és azok számára is, akiknek nincs része szeretetben. A performanszok többsége frappáns, várom, hogy a jelenetek végén kiderüljön, ki a címzett. Sok néző megszólítva tudhatja magát (kivéve talán a pingvineket), jómagam a nyakában kolomppal beszökdécselő Nora Ronge irányában éreztem mélységes empátiát, ő ugyanis minőségi, tehenes magánszámát a gyermekeinek ajánlja.

coexist4

S hogy tényleg itt legyen egy térben, egy időben minden, ami egy kortárstáncosnak fontos (a hegedűvonón kívül), Molnár Csaba bemutatja például a nézőknek, milyen egyszerű koreográfiát készíteni, egy másik jelenetben pedig a szokásos nézői reakciókról tájékoztat. A „not my cup of tea” stílusban sajnálkozó mellett megjelenik a mindenért lelkesedő, a bonyolult körmondatokban fogalmazó, s a tudományos felkészültségű is, aki egészen a részecskeszintig élvezi az elemzést. De úgy rémlik, mintha a kritikusok is kapnának egy nagy óvatossággal kivitelezett orrpöccintést, már ami a határokat, a befektetett munkát, a keretet meg a tartalmat illeti.

A számos odavetett ötlet közt azért nem nehéz fölfedezni az alapfelvetést, vagyis Isten létének vagy nem-létének problémáját – legyen az bármelyik nép istene. Jessica Simet furácska, erősen szexuális beállítottságú lény-kezdeményként mászik színpadra s térdelve, félig nyitott ajkakkal próbál kapcsolatot létesíteni a Teremtő(jé)vel. A jelenetből kinő egy valós?/fiktív? történet, a jelenet pedig tovább alakul az Isten létének kifordított bizonyításába egészen onnan, hogy mozoghatnék-e itt most, ha nem lenne Isten, odáig, hogy megfojthatnám-e magam, ha nem lenne Isten. A szövegek alapján egy negatív, visszatetsző Isten-kép fogalmazódik meg. Miközben Jessica Simet a saját nyaka köré szorított huzallal szenved, mélyen a közönség szemébe néz. Zavarban vagyok, mert igazán nem tudom eldönteni, hogy ez most a szokásos nézővádolós kortárs klisé, mely szerint miért nem sietünk már szegény lány megmentésére (ha van Isten, s ha mi is vagyunk) vagy a kortárs klisére alapozott geg?

coexist5

Az előadás szinte észrevétlenül alakul át, de aztán annál látványosabb lesz a két fél-rész közti törésvonal. A verbalitás megszűnik, kezdetüket veszik a táncos akciók, belép a monoton, repetitív szövegű zaj(zene). Testek telítik a teret, váltják egymást, hol oldalpályára kerülnek, hol vissza a pástra, a mozgás sokszínű, az egészen groteszk elemek mellett ott élnek a klasszikus(abb)ak. Mintha táncban, a mozdulatok nyelvén élnénk újra a darab első felét – bár a kohézió bizonytalan. A ruhák mennyisége ismét csökken, a szabad bőrfelületek aránya nő. Intimitás, gyengédség, durvaság, aberráció, energia, tettvágy, állatiasság különös elegyével telítődik az egyre sötétebb színpad.

Nem tudnám megmondani, meddig tart ez a hol kaotikus, hol rendezettségről árulkodó rész, mint ahogy azt sem, miért kaptuk a füldugót a kezünkbe még az előadás előtt. Hangos a zene, de azért nem annyira. Jelképesen talán így zárhatom ki magam a Hód Adrienn-teremtette koexisztálásból? Van, hogy meg is teszem. De ha nem lenne Hód Adrienn, megírtam volna ezt a cikket?

Coexist (Hodworks – Unusual Symptoms)

Előadók: Gabrio Gabrielli, Horváth Nóra, Alexandra Llorens, Molnár Csaba, Nora Ronge, Aaron Samuel Davis, Rusu Andor, Jessica Simet, Young-Won Song, Antonio Stella

Koreográfia: Hód Adrienn. Kreatív partner: Molnár Csaba. Jelmez : Anna Lena Grote. Zene: Gryllus Ábris. Dramaturg: Gregor Runge. Asszistens: Andy Zondag. 

Konzulens: Szabó-Székely Ármin. Produkciós menedzsment: Alexandra Morales, Básthy Ágnes.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2019. november 7.