Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: Néző bekapcs-kikapcs

Zambrzycki Ádám: Az idő végezete; Kelemen Patrik: Plateau -

Az idő végezete filozofikus estet ígér. – A Plateau egy nagyon profán kortárs mise négy táncos közt, egymásért.

Ülök a Nemzeti Táncszínház kistermében, talán az 5. sorban, valahol középtájon, jobbomon a videós, kritikus a balomon. A tánctérben Zambrzycki Ádám négykézlábra ereszkedve, nagyra nyílt szemekkel felénk fürkész. Mögötte/fölötte az előadás kitüntetett médiuma, egy vetítővászon függ. Zambrzycki csontváz vékony, csupa izom teste, pingponglabda nagyságú szeme, szenvtelen higanymozgása, clown-szerűsége, groteszk zártsága egyszerre vonz és taszít. Majd változik a kép, s szinte meztelen női alak (Sebestyén Tímea) kér figyelmet nekünk háttal a tér közepén. Kezében lámpának tűnő tárgy (utóbb kiderül, hogy ez homokóra), s miközben karjait mozgatja, miközben szépen hullámzik a hátizomzata is, Zambrzycki fényképezőgéppel a kezében szemből fotózza őt. Nem a meztelenségét, hanem a lámpát a kézben. Az elkapott, s a térben elfoglalt helyzetünknél fogva számunkra láthatatlan pillanatokat a vetítővászon képpé nagyítva közvetíti. Az idő végezete, melyet Zambrzycki Ádám Olivier Messiaen azon című zeneművére koreografált, ily módon filozofikus estet ígér.

idővégzete1Az idő végzete / Fotó: Havasi Gábor

 A Kelemen Patrik által jegyzett Plateau bemutatóján a Nemzeti Táncszínház előterében ülök. Akár fekhetnék is, ha úgy tartaná kedvem, mert plédek, ülőpárnák szegélyezik a kvázi-színpadot, táncteret. Tekintve azonban, hogy fekve gyakrabban fennáll a nézői ki-kapcsolódás veszélye, inkább a lépcsőt szegélyező padozatot választom. Rövid időn belül kiderül, hogy bár a döntésem alapvetően nem volt hibás, mégis, a szemem bármilyen testhelyzetben a négy táncos – Bakó Tamás, Gál Eszter, Kelemen Patrik és Szeri Viktor – színpadi munkájára szegeződött volna. Pedig nem történik semmi különös. A táncosok egyforma fehér pólóban, fehér testnadrágban érkeznek a színre, magukra veszik azokat a térbe belógatott ruhadarabokat, melyeket első pillantásra „hétköznapi”-nak mondanék. Akkor is, ha feltételezem, hogy Bakó Tamás gardróbjának nem alapdarabja a rózsaszín, susogós melegítő. Kelemen Patrik cipzáros, kék anorákját, Gál Eszter bumfordian bő, tüntetően aszexuális fölsőjét-alsóját, Szeri Viktor gyakorlóruháját elnézve, a ruházat elsősorban funkcionális: a mintegy 140 perces előadás végéig melegen kell tartani a táncosokat ebben a nem kevés légköbmétert befogó épületrészben. Ezen kívül pedig a néző figyelmét az emberre, a színpadon végrehajtott különös rituáléra irányítja.

Az idő végezetének öt táncosnőjén elegánsan egyszerű, az ókori görög viseletet megidéző jelmezek hirdetik a szépet. Eleinte élő szoborcsoportokat alkotnak anélkül, hogy az előadók közt képződő relációk, viszonyok kibontásra kerülnének. Egy-két lélegzetvétel, Zambrzycki Ádám kattint, s a vetítővásznon megjelenik az idő folyamából kiragadott pillanat. A statikus részt egy kellemes, harmonikus, verkliszerűen monoton, „balettosan lírai” hangvételű követi. Különösen hatnak a Zambrzycki keze nyomán egyre csak gyártódó képek ebben a lágyra formált atmoszférában. Mi köze mindennek az időhöz? Kié ez az idő? Miért fontos? Satöbbi, stb. Mint néző, persze értem a koncepciót, értem, ahogy a koreográfus fölmutatja az idő kétféle természetét, a kronoszt (a mennyiségi időt, a feltartóztathatatlanul múlót) és a kairoszt (a minőségi, a kitüntetett időt), de ezzel nem jutok nagyon messzire. Nehezen hiszem, hogy ebből lehet dolgozni, hogy két görög szó elég inspiráció egy alkotó számára.

idővégzete2Az idő végzete / Fotó: Havasi Gábor

A Plateau végtelenül egyszerű módon változtatja kairosszá kronoszt – még ha ez nem is kimondott vállalása az alkotóknak. Egyszerűen rítussá formálják a színpadi történéseket! Nincs fényképezőgép, nincs vetítővászon. Csak vásznak és emberek. Előbbiek arra szolgálnak, hogy utóbbiakat betakarják, bezárják, burkolják, átváltoztassák. Van selyem, tüll, lakkbőr, állatmintás pokróc, taft… minden. Ezek az anyagok megelevenednek az őket tartó, mozgató kezekben. Nem mintha az előadók bármiféle módon is animálnák ezeket a lepedőnyi méretű anyagokat. Inkább úgy, ahogy a szertartást végző pap gondosan elrendezi a korporálét az oltárra készített kenyér- és boráldozat körül, s ez által a díszes misekendő egyszerre megszűnik egyszerű díszes misekendőnek lenni. Átlényegül és átlényegíti azt, amit takar. A Plateau egy nagyon profán kortárs mise négy táncos közt, egymásért. Hosszas készülődés után először Bakó Tamás fekszik az általa kiválasztott textilekből rétegzett „ágyra”, majd felveszi csillogós szemellenzőjét, és vár mozdulatlanul. Átengedi magát a többieknek, akik vizsgálni kezdik, hajlítgatják tagjait, betakarják, odébb göngyölik, belesimítanak a tenyerébe, ráfekszenek, gyűrik, nyomják… És ő nem mozdul. Egészen különös, ahogy nézőként tanúvá válok. Egyfelől láttam már ilyet, részese is voltam hasonló gyakorlatnak, s azt gondoltam, hogy mindez kizárólag annak jelent élményt, aki testileg részt vesz a megélésben, ebben a különös „utazásban”, szemén szemfedővel. Ezért is furcsállom, mi az, ami most mégis annyira hat rám. Jellegzetesen különbözőek ezek a „liturgiák”. Gál Eszteré nem olyan, mint Kelemen Patriké, s más arckifejezéssel veszi le a kendőt Szeri Viktor, mint Bakó Tamás. Ettől persze még a Plateau nem válhatna „előadássá” (igen, hosszan lehetne írni a műfajról), de az tény, hogy engem nézőként „bekapcsolt”, s egyáltalán nem úgy, mint egy táncterápiás kurzus. A táncosok nem táncolnak, de a kiművelt testek mozgása a tánc élményét adja.

Lila homok pereg az előadás végén a táncosnők kezében tartott homokórákból, lila homok az égből. Ők öten, az IDŐ megtestesítői, rezzenéstelen arccal dolgoznak. Nincs könnyű dolguk. De a kihívást egyáltalán nem a mozdulatok nehézségi foka jelenti, hanem az a tény, hogy nem igazán van mit eltáncolniuk. A darab véleményem szerint megreked a fogalmak szintjén, s csak alig érzékelhetően beszél a világ folyását tágra nyílt szemekkel fürkésző, az időt megtapasztaló személyes Én-ről.

Minden egyes érintés jelentőséggel ruházódik föl. Fontos, ahogy megfeszül egy keresztbe hajtott szőttes, és nem mindegy, hogy a csukott szemmel fekvő fölött milyen szelet kavar egy elsuhanó selyem. Különlegessé válik a délután három óra. A helyszínválasztás zseniális. Látom, ahogy odakint besötétedik. Az egymással folytatott játék oly módon ismétlődik meg, hogy immár mind a négyen lefekszenek rétegelt ágyaikra, és mozdulatlanul várnak. Talán ránk, a nézőkre? Hogy mi hajtogassuk őket rétegekbe? Hosszú idő elteltével megmozdulnak. Egymásba gabalyodnak. Birkóznak. Elkeverednek egymástól, aztán egy megrántott-kihúzott drapéria újrarendezi az immár maguktól mozgó testeket. A szertartásosság megszűnik. Minden nagyon konkréttá, fizikaivá válik. Érzem, ahogy lassan-lassan ránk nehezedik az idő. A Plateau közvetlen módja a kétféle idő megtapasztalásának.

Az idő végezete

Zene: Olivier Messiaen (Quatuor pour la fin du temps). Koreográfus: Zambrzycki Ádám.
Koreográfusasszisztens: Sebestyén Tímea. Fény: Pető József.

Előadja: Sebestyén Tímea, Zambrzycki Ádám.

Nemzeti Táncszínház, 2020. január 23.

Plateau

Alkotó-előadók: Bakó Tamás, Gál Eszter, Kelemen Patrik, Szeri Viktor, Porteleki Áron. Hang, zene: Porteleki Áron. Jelmez és tér: Vass Csenge. Fény és tér: Dézsi Kata. Mentor: Karczag Éva. Koncepció: Kelemen Patrik.

Nemzeti Táncszínház, 2020. január 25.