Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Szoboszlai Annamária: A láblóbálás dicsérete

Artus – Goda Gábor társulata: Láblóbálók (Kérész Művek) -

Az emberiségnek van két jól elhatárolható csoportja. Ez egyik tud, a másik nem tud lábat lóbálni. Amelyik nem tud, az meg van róla győződve róla, hogy nem is érdemes.

Minap a gyerekeimmel zenét hallgattam, s a nekik tetszőkön elcsodálkozva, felötlött bennem a dijoni akadémia pályázati kérdése: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?”? Otthagytam a meglepett gyerekeket (…), leültem a laptop elé, s miközben a karomat rángatták, meg a nyakamba ugráltak a könyvespolcról, elolvastam a pályázat nyertesének, Rousseau-nak a rövid életrajzát. Rousseau szerint minden olyan dolog, mely a civilizált embert a barbártól megkülönbözteti, rossz és káros, a tudományt és a művészeteket pedig elítélte, amiért azok nem az emberi szükségletekre adtak választ, hanem lehetőséget teremtettek a semmittevés és a pazarlás kialakulására, elősegítve az ember romlását…

Egyáltalán nem éreztem rosszul magam, amiért színházba igyekeztem aznap este. No, de a Kérész Művek legújabb bemutatója, a Láblóbálók megint csak eszembe juttatta Rousseau-t, s vele együtt egy bibliai történetet is (Lukács 10:38-40), mely évek óta ott motoszkál a fejemben, különösen, amikor csak tésztát teszek a vasárnapi asztalra, konzerv paradicsomszósszal. A történet szerint Jézust behívja a házába egy Márta nevű asszony, hogy megvendégelje őt. Míg ő kint szorgoskodik a konyhában, addig a testvére, Mária Jézus lábánál ül, és hallgatja a beszédét. Márta megkérdi Jézust, miért nem tesz valamit, miért nem feddi meg az ő testvérét, amiért csak ül, és nem segít a konyhában. Mire Jézus azt mondja: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”

keresz a trezorban labak 768x525

„Aki siet, az már elkésett”, vagy „ha nem lóbálod eleget a lábad, elfecsérled az életed”(Leonardo da Vinci), olvasható az Artus oldalán, a Láblóbálók című előadás felvezetőjében. A Kérész Művek csapata ezúttal is a szokásos módon dolgozott együtt, vagyis a közös kiindulópontból továbbgondolkodva alkottak képeket, jeleneteket, installációkat tánccal, zenével, vetítésekkel, közönségmozgatással, „kocsmázással”. Bevallom, számomra kivétel nélkül mindig élmény egy-egy Kérész-előadás. Van abban valami különös, bizsergetően szép, hogy csak egyetlenegyszer látható egy-egy ilyen darab, ott, akkor, mikor én is jelen vagyok. Aztán többé soha. Ahogy az életben. Persze lehet, hogy a rendező, Goda Gábor tovább visz belőle ötleteket a nagy-bemutatókhoz, melyek később beépülnek a repertoárba, de ez semmit sem vesz el a különös színházi kocsmázások sármjából.

Ezen az estén több, egészen furcsa és kétértelmű képet mutatott a társulat. Nagy Csilla karján kisgyermekkel hátrált az őt követő három különös, kaftánt viselő férfialak elől, akik egy lángos és egy csillag alatt masíroztak előre. Aztán a Magyar népmesék-sorozatból következett egy bejátszás, A rest legényről, de mivel a vetítővászon mögött történt a vetítés, képileg a mese tükörképét láthattuk, no meg Kocsis Gábor árnyékát, aki (ugyancsak a vászon mögé) betolt egy állványt, fölmászott rá, s komótosan falatozni kezdett. Az egyik termet különös szélforgó uralta, melyet az izzadásig köröző táncosok keltette légáramlás nem különösebben hozott mozgásba, ellenben amint megálltak s pihegtek, ziháltak, az evezőlapát-szerű forgók lassan táncra keltek, mozdultak! Milyen kevés is elég! Egy másik teremben pedig az előtte mozgatott tekercs papírt festette meg tintába áztatott lábát lóbálva Hrotkó Heléna. Feltűnik a már korábbi Kérész-művekből ismerős pávián (Nádor Tibor) is, aki előtt jobbról balra menetelnek el kezükben kövekkel ütve a ritmust az elegáns ruhába öltözött előadók. Aztán vakaróznak, erősen. A Pávián közben (mintha vakarózva) keresztet is vetne, de talán csak a véletlen műve az egész. Mindenesetre a Három királyok a lángos csillagukkal s Máriával már behoztak a Láblóbálókba egy keresztény szálat, így akaratlanul is tovább asszociálok.

lábFotó: Lipka Péter

Vakaróznak az elegáns urak és hölgyek is. Szalay Henrietta egy emelvény ül – mintha csak egy bárban várná kedvesét – és irányított láblóbálást mutat be, ugyanis keresztbe rakott, piros cipős lábaira kötél hurkolódik, a kötelek végét pedig Bakó Tamás, illetve Mikó Dávid tartja a kezében. Közben Mózes Zoltán közeledik, zihálva, ökleit közel a fejéhez tartja, mintha csak piciket a levegőbe bokszolva volna képes előre jutni. Mikor odaér a nőhöz, a kötelet tartók bábjuk köré vonják a béklyót, Mózes Zoltán pedig felkapja az ekkor mozdulatlanná dermedő Szalay Henriettát, s mint élettelen babát, kiviszi a színről. Az est legegyszerűbb, legszebb képét Bakó Tamás mutatja be. Egyik lábfejére nehezedő hosszú fapallót ölel/tart, így sétál lassan, nagyon lassan a nézők asztalai közt. Azt hiszem, ha a színen egy efféle méretű fagerenda tűnik föl, a néző nagy valószínűséggel a keresztfára asszociál. Bakó óvatosan föllép méretes terhével az emelvényre, majd vertikális helyzetéből lassan vízszintesbe engedi a fát, s egyik kezével tartja, másikkal pedig lazán, mintha csak söntésnél állna, könyököl. Ebben a képtelen pózban emeli föl egyik lábát. Nem kis erőfeszítés egy kis láblóbálásért, annak illúziójáért…

Az emberiségnek van két jól elhatárolható csoportja. Ez egyik tud, a másik nem tud lábat lóbálni. Amelyik nem tud, az meg van róla győződve róla, hogy nem is érdemes. Pedig lábat lóbálni nem könnyű. Például van, hogy a fejünk tetejére kell állni érte, ahogy azt Izsák Szilvia teszi újra meg újra az előadáson. Philipp György és Palojtay János zenél. De akkor hogy van ez a láblóbálás? Aki fejen áll, annak az égbe tör a lába. Ez a gondolati bukfenc okoz némi elmetornát, s valahogy az az érzésem, hogy ez a Kérész-mű (legalábbis ami az általam látottakat illeti) különösebb, korántsem annyira egyértelmű végkicsengésű, mint a többi volt. Vagy csak melankolikusabb. Egy kicsit. Talán. Egyébként a magasság, az égbe törés – mint a „láblóbálás” egy formája – többféle módon is megjelenik az est folyamán, elég csak a csillag vezette három királyra, Bakó Tamás fagerendájára, vagy arra a még nem említett, de emlékezetes jelenetre gondolnunk, melyben a táncos előadók épp úgy ülnek és foglalnak helyet egy, a föld fölött függeszkedő pallón, mint a New York-i felhőkarcolók építőmunkásai az elhíresült fotókon. Elképesztő és félelmetes az a láblóbálás! Az emberi teljesítőképesség határain túlinak tetszik, ahogy háttérbe szorul a félelem. Egy pávián ilyenre képtelen, az ösztönei nem engedik. Rousseau-nak nincs igaza. Ökörség, amit leírt, de elfogadom, hogy egyesek számára magával ragadóan provokatív (beteges) puritanizmusa és (barbár) erkölcsisége.

A láblóbáló őrült, akit elmegyógyászoknak (Bodóczky Antal) kell lenyugtatnia, amiért gondtalanul énekel és táncol? Vagy szabad? Születünk, meghalunk – halljuk a köztünk suttogó előadókat a sötétben. Születünk és meghalunk, igen, és közben szerencsére megnézhetünk egy pár Artus-előadást.

 

Láblóbálók (Artus – Goda Gábor társulata)

Alkotó-szereplők: Bakó Tamás, Bodóczky Antal, Dombi Kati, Hrotkó Heléna, Izsák Szilvi, Kocsis Gábor, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Nádor Tibor, Szalay Henrietta.

Videó és kreatív technika: Hajdu Gáspár, Papp Gábor. Zene: Philipp György, Palojtay János. Rendező: Goda Gábor.

Artus Stúdió, 2020. szeptember 5.