Kritika

Kortárs tánc, Néptánc

Kinek kell egy kiló bélyeg?

Kutszegi Csaba kritikája az Ami a szívedet nyomja előadásáról

lead_dunaJuhász munkái akkor is ízlésesen pasztellesek, ha harsány színekkel dolgozik. Ez utóbbi a jelmezekre, cuccokra igaz, a színpadi kamaszokban viszont nincs igazi tök-idióta-dilis állatság, amit én – kamaszként kamaszokról szólván – kicsit azért hiányolok.

Kutszegi Csaba kritikája az Ami a szívedet nyomja előadásáról

Juhász munkái akkor is ízlésesen pasztellesek, ha harsány színekkel dolgozik. Ez utóbbi a jelmezekre, cuccokra igaz, a színpadi kamaszokban viszont nincs igazi tök-idióta-dilis állatság, amit én – kamaszként kamaszokról szólván – kicsit azért hiányolok.

 

Kamaszoknak színházat csinálni nem könnyű: a felnőtt színházcsinálóknak például meg kell érteniük hozzá, hogy egyik kamaszt leginkább a másik kamasz érdekli. Bármennyire is nehéz felfognunk, de a tinédzsereket hidegen hagyja a felnőttek világa, jó esetben tudják, hogy előbb-utóbb úgyis bele kell nőniük, ennek bizonyos jeleit megnyugtatólag villogtatják is a szülők, tanárok előtt, de igazából, szívük mélyén tesznek a felnőtt-társadalomra. A felnőttek ezt általában azzal viszonozzák, hogy gyorsan magukra hagyják őket, mondván, elég nagyok, okosak és magabiztosak már, hogy megoldják maguk a saját problémáikat. Az örök meccsen a Duna Táncműhely most bevitt egy elegáns találatot: fiatal felnőtt táncosai eljátszották, hogy kamaszok, a tizenéves publikum meg lazán bevette ezt.

amia_068

fotók: Dusa Gábor

Annak, hogy ez megtörténhetett, szakmai okai is vannak. Először is a huszonéves táncosok legtöbbje külseje alapján simán letagadhat egy tízest, a belső tulajdonságokat illetően meg el kell mondanom: nem ritka a még ötven, hatvan felett is folyamatos kamaszkorát élő táncos kolléga sem. Ennek állítólag az az oka, hogy a profi táncosnak készülő gyerekek a szigorú terhelés mellett gyermekkorukban nem játszhatják ki magukat – de ez egy nagy hülyeség. Ugyanis kevés olyan hely létezik a világon, ahol annyi marháskodás, komoly vagy idétlen játék, végeláthatatlan röhögés zajlik, mint a (tánc)próbatermekben. A táncosok előre megfontolt szándékkal, mondhatni, aljas indokból maradnak egy életen át belül gyerekek: tudják ugyanis, hogy a világon az egyik legjobb dolog kamasznak lenni. Ez a felismerés látszódik az Ami a szívedet nyomja című előadáson a dunás táncosokon. Ezt azért is öröm látni, mert néptáncosok előadásain is gyakran előfordul, hogy parancsot teljesítő, nehéz feladataik megoldására erősen koncentráló katona táncosok alakiznak a színpadon. Nagy együttesek egyen-néptáncosait nem is könnyű megkülönböztetni egymástól, a színpadon talán életemben először most figyelhettem meg, hogy egy néptáncos csapat csupa egyéniségből áll. Ehhez persze alaposan hozzájárult a teljes horizontot betöltő vetítés is, amelyen gyakran premier plánban láthatók a versmondók és táncolók.

A versek, amelyek a táncjáték alapötletét szolgáltatják, az azonos című, svéd gyermekverseket tartalmazó kötetből származnak, amelyet három felnőtt költő jegyez: Ingrid Sjöstrand, Siv Widerberger és Britt G Hallqvist. Blogbejegyzésekből tudható, hogy a magyarul először már több mint három évtizede megjelent könyv (1978 és 2011 között legalább négy-öt újrakiadást megélt) nálunk is valóságos kultuszirodalommá vált: a szülők a segítségével próbálták megismerni gyermekeiket, és igyekeztek megtudni, milyennek látják őket a kamaszok, vagy éppen hogy milyenek is a valóságban. De hogyan lehet mindezt eltáncolni?

Juhász Zsolt koreográfus természetesen nem a versekben felbukkanó rövid történeteket akarta megjeleníteni, hanem kamaszábrázolással a kamaszság lényegét próbálja megragadni. Már az is unikum, hogy valaki ezt a közönségréteget célozza meg. Az meg különösen üdítő, hogy nincs az előadásban egyetlen egy didaktikus tanulságos történet sem, nincs szó kamaszokra leselkedő aktuális veszedelmekről, a hátsó gondolatok között sem suttyog rejtegetett felnőtt szándék drogprevencióra, gondos pályaválasztásra késztetésre. Helyette kamaszlelkek finom kis rezdülései érzékelhetők, és ezt a korcsoportos publikum is veszi: csendes figyelemmel, derűvel és empátiával figyeli a történteket. Persze jól tudom (jó memóriával megáldott örök kamaszként), hogy a nézőtéren a csajok leginkább a srácokat lesik a színpadon, a néző srácok pedig a fenti csajokat osztályozzák. Mert – mint tudjuk – az egyik kamaszt a másik érdekli…

amia_034

A finom visszafogottság a svédes mentalitásból is fakad, és ez tökéletesen illik Juhász Zsolthoz. Juhász munkái akkor is ízlésesen pasztellesek, ha harsány színekkel dolgozik. Ez utóbbi a jelmezekre, cuccokra igaz, a színpadi kamaszokban viszont nincs igazi tök-idióta-dilis állatság, amit én – kamaszként kamaszokról szólván – kicsit azért hiányolok. Ízléstelenség és durvaság nélkül nagyon jól elvagyok, de kamaszként tessék, kérem, igazi nagy marhaságokban is szentül hinni. És a francba a jólneveltséggel! – de ne legyünk telhetetlenek: az Ami a szívedet nyomjában már az is elismerendő, hogy koreográfusa képi világban, zenében, mozgásban mert újra szokatlan vizekre evickélni. (A kamaszok tudják a legjobban: nincs nagyobb kín, mint folyton-folyvást ugyanazt a sztereotip dumát hallgatni.)

Az első vers, a Sietek tökéletes felütés. A legfontosabb mondata így hangzik: „Be kell majszolnom az egész világot, mint egy paradicsomot, mielőtt megöregszem, mielőtt meghalok.” No comment: tényleg ez az általános alaphelyzet. Ennek elhangzása után besietnek a táncosok, horinzontális és vertikális útjaik amúgy juhászosan keresztezik egymást. Az Óriási termekben rohangáltunk című után álomszerű körkörös gomolygássá bomlanak fel a térformák, plüssbabák hullnak a földre, és pisztolyos gengszterek jelennek meg, ólálkodnak, mint egy akciófilmben. „Milyen kár, hogy nincs cipzár a banánon!” – hangzik fel, majd megtudjuk, hogy „Cilla és én” ugyanazt gondolják egymásról (mármint mindkettő dedósnak tartja a másikat). A színpadi akciók mindezt nyomatékosítják: vad, zsír kemény harcművész fiúk csapják le a plüssállatkákat, a lányos dedó jelképeit. Ha „Susanna jön hozzánk, Akkor én fogok egész nap biciklizni, és hagyom, hogy Susanna loholjon mellettem.” – tudjuk meg nemsokára, és a színpadon kezdetét veszi a biciklis, majd motoros (végül talán autós) csajkergetés. Aztán egy ifjú hölgy elárulja: „Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül.” A vallomást szelíd, táncos udvarlás követi. Terítékre kerül még a felnőttek furcsasága, hogy mit nem bírunk anyuban, miért rossz gyereknek lenni meg csontvázról álmodni, de a felnőttek totál korlátoltságára a Bélyeg című háromsorosban derül fény: „Bélyeget gyűjtöttem. / Papa hozott egyszer egy kilót. / Azóta nem gyűjtök bélyeget.”

Ahol felvázolódik a teljes világ, ott a halálnak is meg kell jelennie. Jó volna megnézni, hol lakik (vagy talán nem is lakik?) a muzsikás néni, de „Ha nagy leszek, és gazdag, és azt tehetem, amit akarok . . . Addigra a muzsikás néni nem él már.” Végül a halál ijesztő, titokzatos képét naná, hogy egy kis önfeledt diszkózás oldhatja csak fel. Amibe a „tuc-tuc” zene ellenére is jól keverednek a néptánc-motívumok. Nem is lehet holmi elmúlással hosszasan szarakodni, ha még előtte be kell majszolni az egész világot.

 

Ami a szívedet nyomja (Duna Táncműhely)

Drámapedagógus: Egri Bálint. Dramaturg: Sebők Borbála. Jelmezterv: Kiss Zsuzsanna. Fény: Lendvai Károly. Videó, hang: Fekete Mátyás. Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt.

Előadók: Fekete Dániel, Gyulai Anikó, Horváth Eszter, Kanozsai Ákos, Kriston Fruzsina, Kuzma Péter, Sebestény Barbara, Szabó Csaba. Közreműködnek a Vörösmarty Mihály Drámatagozatos Gimnázium 9/d osztályának tanulói.

Nemzeti Táncszínház, 2012. február 9.