Sokszínű otthontalanságunk
Ady Mária kritikája a Mindenre nyitottan előadásáról
A Berlinben élő argentin Constanza Macras rendezése két irányból tesz kísérletet, hogy kihúzza a hallgatás méregfogát. Nem kívülről-felülről, hanem romákkal karöltve, belülről fogalmaz...
Ady Mária kritikája a Mindenre nyitottan előadásáról
A Berlinben élő argentin Constanza Macras rendezése két irányból tesz kísérletet, hogy kihúzza a hallgatás méregfogát. Nem kívülről-felülről, hanem romákkal karöltve, belülről fogalmaz...
Igazán égető társadalmi feszültségekről beszélni nem egyszerűen nehéz: időnként mintha a szókincsünk is hiányozna ehhez a diskurzushoz. Ami az egyik oldalról súlyos előítélettel tölt meg egyes szavakat, az a másik oldalon nem kevésbé fojtogató tabukkal terheli a kifejezéseket: egyfelől árad a fenyegető verbális agresszió, másfelől „politikai korrektség" címén a hallgatás dominál. És miközben az erős demokratikus tradícióval rendelkező Nyugat liberalizmusa egyre inkább egyfajta „kettős beszéd" felszíni szólamává stilizálódik, ami mögött megkérdőjeleződni látszik a tolerancia társadalmi bázisa, addig Magyarországon ezeket a kérdéseket, bár egyre élesebben merülnek fel, időről időre háttérbe szorítják az aktuálpolitikai csatározások. Mígnem a verbális agresszióból sorozatos tettlegesség lesz, amelynek árnyékában emberek fenyegetettségben, állandó készenlétben élnek a származásuk miatt.
fotók: Thomas Aurin
A Berlinben élő argentin Constanza Macras rendezése két irányból tesz kísérletet, hogy kihúzza a hallgatás méregfogát. Nem kívülről-felülről, hanem romákkal karöltve, belülről fogalmaz, a kimondhatatlant nem bolygatva, elvontan is hatni képes tánc műfaján keresztül pedig a didaktikus, receptszerű és üres „üzeneteknek" igyekszik ellenállni. A kísérlet eredményeként megszülető előadás erőssége és gyengesége egyaránt ebből a kettősségből adódik. A személyes történetek és a projektbe válogatott amatőrök civil jelenléte, érintettsége bevonja a nézőt, táncuk keresetlensége és sokszínűsége, a színpad mozgalmassága élvezetes élményt nyújt, miközben a mozdulatok nem állnak össze egységes mozgásvilággá, nem, vagy csak elvétve és véletlenszerűen árnyalják a szavakat, ami miatt a hallgatás megtörése, a probléma mélységeinek feltárása, az árnyalatok kiemelése végül sikerületlen marad. A felhangzó, „talált" mondatokban megidézett sorsok öntudatlanul is reprezentálják az identitás kérdésének összetettségét, a sokszor parttalannak tűnő keresés súlyát, és a lehetőségek végtelensége, a szabadság, a multikulturalizmus, az akadálytalan társadalmi mobilitás illúziója mögött felsejlő determináltságot. Ugyanakkor éppen a koreográfia, amely arra lenne hivatott, hogy a dokumentumoknak művészi formát adjon, egy színes, a tradicionálist a kortárssal gond nélkül ötvöző kultúrát jelenít meg, amelyben mindenki lehet más és másságában elfogadott – az előadás felszabadító ereje ennek megfelelően inkább az egyre kevésbé magától értetődő posztmodern kultúroptimizmusnak zenében-táncban történő megjelenítésében, mintsem valamiféle párbeszéd kialakításában vagy az identitásdiskurzusok felpezsdítésében rejlik.
A szereplők elsősorban nem a tánc, hanem a megidézett karakterek révén válnak szét amatőrökre és profikra (Macras társulatának táncosaira): míg az előbbiek személyisége és sorsa plasztikus és sokatmondó, addig az utóbbiak meglehetősen sematikusak. Macras különleges empátiával képes megteremteni azt a humoros, öniróniával átszőtt, a tragikust egészen finoman és ízlésesen ábrázoló közeget, amelyben az önmagukat és kultúrájukat reprezentáló roma szereplők otthonosan mozoghatnak, ugyanakkor nem képes árnyaltan fogalmazni a nem-romák viszonyulási lehetőségeit-módjait demonstráló alakok megrajzolásakor. Túlságosan ismert a romantikus naiv hippi, aki illúzióiban és sztereotípiáiban maga is reflektálatlan előítéletektől szenved, miközben szentül hiszi, hogy rajong „a" roma kultúráért, és erőszakosan igyekszik integrálódni abba – egészen addig, míg végül a sok száz éves bizalmatlanság vissza nem üt. Hasonlóan didaktikusra sikerül a Léni Riefenstahl-epizód, ami a kortárs problémákat boncolgató előadásban szervetlen és egyszeri történelmi visszacsatolásként hat. Bár sorra bukkannak fel az adódó tematikai klisék, a cseh és szlovák mellett magyar romákkal dolgozó koreográfus ellenáll a romagyilkosságok kínálkozó megidézésének: a történet nem erről a típusú, egészen szélsőséges és nyílt rasszizmusról, hanem a romák énképét is erősen meghatározó, determinisztikus sztereotípiákról szól.
Bollywoodot idéző zene, kígyózó indiai tánc, színes ruhák kavalkádjában örülten forgó sokadalom, magyar népművészeti motívumok zenében és táncban, körtánc és bokázás, virtuskodás és cifrázás, roma folklór, hiphop, aranyra festett, karácsonyfa-égőkkel díszített, gumiabroncs-glóriás szenttel fémjelzett vallásosság, hatalmas kitömött zebra és Louis Vuitton-mintás tragacs: vándorcigányok romantikus, National Geographic-os ideálképe, amelyet egyfelől az elmesélt élettöredékek, másfelől a hátsó falra vetített képek tesznek idézőjelbe. Lakókocsi és színes, virágos rakott szoknya helyett sivár lakótelepi panoráma, belvárosi tűzfal, cselédszoba keskeny ablakát elfüggönyöző színes anyagdarab, csupasz villanykörte, kietlen határ egyetlen fáján száradó rongyos paplan. És történetek generációk óta letelepedett roma családok belső viszályairól, a kitörés, a tanulás lehetetlenségéről, egyenlőtlen esélyekről és visszafogó erőkről, töredezett identitásokról: szüntelen otthonkeresésről szűkebb és tágabb közösségekben, kulturális kontextusokban. A „mindenhol otthon" helyett a „sehol sem otthon" érzéséről, amiben roma és nem roma korunk ugyanazon problémaegyüttesét nyögve válik eggyé. Társakká egy olyan világban, amelyben többé nem adott kultúra, identitás, bejárandó életpálya. Ami egyfelől determináló történelmi traumákkal terhelt, előítéletek kirajzolta, családi körülmények szabta szűk keretek közé szorított alig-szabadságot, másfelől súlyos kényszert, örök meghatározatlanságot, szüntelen otthontalanságot jelent; nem annyira jól vagy rosszul élt életekkel, mint inkább szerencsés, illetve szerencsétlen sorsokkal.
Mindenre nyitottan
Zene: Milan Demeter, Milan Kroka, Jan Surmaj, Petr Surmaj, Marek Balog Sergio de Carvalho Pessanha. Dramaturg: Carmen Menhert. Díszlet: Tal Shacham. Jelmez: Gilvan Coęlho de Oliviera. Hang: Mattef Kuhlmey, Stephan Wöhrmann. Technika: Welko Funke. Fotó, videó: Manuel Osterholt, Costanza Macras. Rendezőasszisztens: Annika Kuhlmann. Rendező, koreográfus: Constanza Macras.
Alkotók és előadók: Hilde Elbers, Anouk Froidevaux, Hyoung-Min Kim, Denis Kuhnert, Elik Niv, Markéta Richterová, Bordás Emil, Horváth Ádám, Hegedűs Fatima, Iveta Millerová, Monika Peterová, Rostás Magdolna, Rostás Viktor, Lakatos Zoltán, Lakatos Viktória, Rédai Rebeka, Horváth László, Orsós János Norbert.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. június 8.
