Kritika

Kortárs tánc, Balett

A gólvonalon innen meg túl

Szoboszlai Annamária kritikája a XI. Kortárs Koreográfusok Estjéről

lead_kepekÚj nevek fedezhetők fel a koreográfusok közt, például Annabelle Ochoa Lopezé, aki régebbi (2006-os, illetve 2009-es) koreográfiáit tanította be az Operaház kortárs szekciójának. De vannak egészen fiatalok is, mint Jalonen Jenna és Rónai Attila. Ők nyerték meg a májusi, Trafóban rendezett főiskolai koreográfusversenyt, s valószínűleg így kerültek a „nagyok” közé a programba.

Szoboszlai Annamária a XI. Kortárs Koreográfusok Estjéről

Új nevek fedezhetők fel a koreográfusok közt, például Annabelle Ochoa Lopezé, aki régebbi (2006-os, illetve 2009-es) koreográfiáit tanította be az Operaház kortárs szekciójának. De vannak egészen fiatalok is, mint Jalonen Jenna és Rónai Attila. Ők nyerték meg a májusi, Trafóban rendezett főiskolai koreográfusversenyt, s valószínűleg így kerültek a „nagyok” közé a programba.

 

Az idei Stúdió Együttes-produkció frissebb és könnyedebb, mint a tavalyi. A X. jubileumi Kortárs Koreográfusok Estje javarészt a megelőző évek terméséből mazsolázott, így ahhoz képest az idei gyűjtés, az „Új évtized” mindenképp egy lépést tesz előre, még ha nem is tudni, mit kell értenünk „új” alatt. Nyilván nem csak az évtizedet.

Új nevek fedezhetők fel a koreográfusok közt, például Annabelle Ochoa Lopezé, aki régebbi (2006-os, illetve 2009-es) koreográfiáit tanította be az Operaház kortárs szekciójának. De vannak egészen fiatalok is, mint Jalonen Jenna és Rónai Attila. Ők nyerték meg a májusi, Trafóban rendezett főiskolai koreográfusversenyt, s valószínűleg így kerültek a „nagyok” közé a programba. Ugyan párperces szenvedélyes kettősüket, a Hometown Gloryt nem feszíti túl a koreográfusi lelemény, előadó-párosként mégis emlékezetesek. A 80-as évek Flashdance-fílingje, kortársias futás, mezítlábasság (természetesen) és a kontaktórák anyaga – mindez ötvöződik ebben a szerelmes „se veled se nélküled” darabban. Az ömlengéstől az menti meg őket, hogy egyszerűen belevetik magukat az egymásból továbbívelő-folyó mozdulatokba, s hagyják, hogy az így keltett energiák azt tegyenek velük, amit csak tehetnek.

Összevetésként a dél-afrikai származású Higgins Jaclin Ann (az Operaház balettkarának tagja) Zebra crossing „Imbube”-ja jóval naivabb alapról indul. Ha van valami, ami rettentőn rosszul áll egy balett-táncosnak, akkor az a laza, csoki barnán született, zsigerből csípőt, fart és (nők esetén) zsírpárnákat rázó bennszülöttet-mímelés. A három táncosnő – Maira Sahra, Chernakova Olga, Asai Yuka – kedvesen, bájosan-balettosan abszolválják a feladatot, de sajnos nem „csípőből”. Még a széles mosolyú Asai Yuka tudja leginkább elhitetni, hogy helye lehet a végtelen szavannákon – nem csak a steril táncszőnyegen. Mindenesetre a zebracsíkos ruhákban spárgázó, termékenységtáncot járó balerinák elég bizarr látványban részeltetnek minket.

A „vidám”, poénos show-vonulatba tartozik a futball-világbajnokság ihlette Mikor hogy?! is. Az előadók: a piros, fehér és zöld pólós drukkerek. Plusz a meccsnéző kanapé. És egészen a Góóóól!-ig tart a darab. Magam olykor bekiabálnék, hogy a kanapé körüli körözés és bukfencezés kapufa, járna nekünk a 11-es (vagy a koreográfus Kerényi Miklós Dávidnak minimum egy sárgalap), de a söröző10-essel, 4-essel meg 17-essel láthatóan együtt örül a közönség.

Régi visszatérő az alkotók névsorában Andrea Paolini Merlo, aki folytatja a korábbi évek Ligeti György-ciklusát, s a Metamorphoses Nocturnes, valamint az Uncertain Harmony után most Fragments címen készített egy rövid etűdöt két táncosra, Kozmér Alexandrára és Oláh Zoltánra. A korábbi munkákból is kiderült Merlo zeneérzékenysége, a mostani darabot viszont kifejezetten a zongoramű mély és magas dallamíveinek váltakozására építette; a magasabb hangok festik a nő, a mélyek a férfi táncát. Magas-mély előbb egy szép pas de deux-ben egyenlítődik ki, majd az azt követő szólókban immár külön is kihangsúlyozódik a két pólus. Az alapötlet és a stílus a koreográfus játékosabb arcát mutatja. Miközben maximálisan kihasználja a táncosok technikáját, addig a pas de deux-re mint műfajra rá is játszat, szinte idéző jelbe teszi. Oláh Zoltán egyszerű fehér pólójában hiába kap a klasszikus partnerolásnál lényegesen több szerepet, Kozmér Alexandra elegáns, klasszikusabb kosztümében, intenzív mimikájával (és technikájával) leuralja a színpadot. Azaz, rendet teremt. Ő a balerina, neki kell csillognia, tündökölnie. Kérdés, hogy ez mennyiben direkt szándék…

Hasonló a helyzet Bajári Levente koreográfiájában, amelyben ugyancsak a férfi és női (táncos) szerepek értelmezése kerül fókuszpontba. A Képek duettje (Pisla Artemisz, Banka Viktor) a Bajáritól megszokott kidolgozottsággal, a pontos és bravúros technikai tudással ad erős kezdő lökést az estnek, a kissé zötyögősnek tűnő átvezetések, akadozós emelések ellenére is.

 

 
 

kep.php
Borbély-Bajári: Képek
Pisla Artemisz, Banka Viktor
(Fotó: Mezey Béla)

 

Annabelle Ochoa Lopez két kettőse, a Lacrimosa és a Locked up Laura a koreográfus történetmesélő érdeklődését mutatja. A Pergolesi Stabat Materjére készült Lacrimosa („Siratás”) nem annyira a koreográfia, mint inkább a szereplőválasztás miatt lesz érdekes. Pisla Artemiszt hosszú kibontott haja, vékonysága rebbenővé, törékennyé teszi a jelenséget, de a karakteréből leválaszthatatlan fiatalos érzékiség egészen átszínezi a fiát sirató anya képét. A Szentes Máté lényéből sugárzó angyaliság azonban jól ellenpontozza a testszínruhás – s emiatt szinte meztelennek ható – táncosnőt. Úgy veszi ölbe, úgy tartja újra és újra, mint egy nemtelen, tiszta égi szerzet. A Locked up Laura az est „legrafináltabb” műve. Bajári Levente igyekszik életre kelteni a magát elhagyó, részegnek vagy magatehetetlenül álmodónak tűnő Pazár Krisztinát, miközben a hangosbemondóból újra és újra megszólal angolul a táncost/színészt színpadra hívó figyelmeztetés. Bajári báb módjára viszi, mozgatja partnerét, végül azonban már mindketten gépszerűen mozognak, s a bemondó férfihang is gépiesre vált. A legtöbb kaput, bejáratot s talányt ez a párperces rejti.

A lezáró Déjà vu Venekei Marianna koreográfiája Kozmér Alexandra már idézett „keletiességére” és egy érdekes alakú-hangú, dobszerű hangszerre (a neve: hang), melyet Horváth Kornél szólaltat meg. Kozmér távolságtartóan elegánsan van jelen. Venekei megkereste, hogyan lehetne balettre átértelmezni az indiai táncot (én legalábbis az odisszi alapjait véltem felfedezni balettbe maszkírozottan), de nem tudja táncosnője felé fordítani a figyelmet. Az egzotikus hangszer lenyomja a nem annyira egzotikus táncot.

Az est „egységes”. Szólók, duettek és két trió követi egymást rendben, hasonló fénydramaturgiával, a felfénylő háttér előtt pózoló sötét sziluettes alakok nyitóképével, hatvan percben.

Sehol egy merészebb csel, les… Ami van: csak hazaadás.

-----

Kortárs Koreográfusok Estje XI. (Magyar Nemzeti Balett Alapítvány)

Bajári Levente – Borbély Mihály: Képek; Táncolja: Pisla Artemisz, Banka Viktor. Andrea Paolini Merlo – Ligeti György: Fragments (Akadémiai töredékek); Táncolja: Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán. Higgins Jaclin Ann – Soweto String Quartet: Zebra Crossing „Imbube”; Táncolja: Maira Sahra, Chernakova Olga, Asai Yuka. Jalonen Jenna / Rónai Attila – Adele: Hometown Glory; Táncolja: Jalonen Jenna, Rónai Attila. Annabelle Ochoa Lopez – Bart Rijnink: Locked Up Laura; Táncolja: Pazár Krisztina, Bajári Levente. Kerényi Miklós Dávid – Lantos Zoltán / Kaltenecker Zsolt / Andrew J. / Aqua: Mikor Hogy!?; Táncolja: Szirb György, Kerényi Miklós Dávid, Koháry István. Annabelle Ochoa Lopez – G. B. Pergolesi: Lacrimosa; Táncolja: Pisla Artemisz, Szentes Máté. Horváth Kornél – Venekei Marianna: Déjà vu; Táncolja: Kozmér Alexandra.

Nemzeti Táncszínház, 2010. június 14.