Kritika

Kortárs tánc, Balett

Kutszegi Csaba: Lábmosás és balett

Kun Attila: Horda – KRITIKA

horda-leadLeginkább ez zavar a Hordában: a koncepcionális építkezés helyett provizórikusan létrejövő táncnyelvi eklektika. Ez abban is tetten érhető, hogy igen sokszor a laza, ősi-kortárs-kaotikus térformákat – koreográfiailag indokolatlanul – letisztult, (neo)klasszikus térformák váltogatják, értsd: a hordatagok, miközben hirtelen nyelvet váltanak, egyszer csak elegáns duókat, triókat pedánsan egyszerre táncoló tánckarrá változnak.

Kun Attila: Horda – KRITIKA

Leginkább ez zavar a Hordában: a koncepcionális építkezés helyett provizórikusan létrejövő táncnyelvi eklektika. Ez abban is tetten érhető, hogy igen sokszor a laza, ősi-kortárs-kaotikus térformákat – koreográfiailag indokolatlanul – letisztult, (neo)klasszikus térformák váltogatják, értsd: a hordatagok, miközben hirtelen nyelvet váltanak, egyszer csak elegáns duókat, triókat pedánsan egyszerre táncoló tánckarrá változnak.

 

Kun Attila Horda című koreográfiája kapcsán feltárulnak a teljes magyar táncszcéna jellemző ellentmondásai. Hogy ez vajon az alkotásra nézvést dicséret-e, vagy feddés, az akár nézőpont kérdése is lehet.

Kun koreográfiai nyelvezete alapvetően a klasszikus baletten nyugszik, még ha pályáján érték is a koreográfust olyan hatások, melyek ideig-óráig eltávolították a balettől. Aki manapság kortárs balettal (vagy annak megteremtésével) kísérletezik, az a legritkább esetben vonhatja ki magát a már a múlt század első évtizedeiben megjelenő, úgynevezett modern balett hatása alól. Ez még önmagában nem jelent se jót, se rosszat, de ha a már eléggé elavultnak tekinthető modern balett eszköztára nem direkt koncepcióba ágyazottan jelenik meg egy mai műben, az igencsak problémás. Márpedig Kun a Hordában provizórikusan, és nem koncepciózusan használja a modern balett koreográfiai kelléktárát. A provizórikusság, vagy még inkább az esetlegesség egész egyfelvonásosának alapjellemzője, emiatt az amúgy (főleg előadóilag) színvonalas produkció értéke sajnos megkérdőjeleződik.

horda2

Jelenet / fotók: Boda Bábor

Már a cím- és témaválasztás is azt sejteti, hogy az alkotó nem egy körülhatárolható jelenséget vagy jelenségcsokrot akart behatóan megvizsgálni és megjeleníteni, hanem olyan tartalmi keretet választott, amely teljes, de szerintem kétértelmű alkotói „szabadságot" biztosít számára, vagyis lehetőséget nyújt arra, hogy dekódolható üzenet megfogalmazása és/vagy hangulati-érzelmi kohézió megteremtése nélkül, bármilyen stílusban, bármilyen testnyelven megalkotott, egymásra csak olykor-olykor reagáló jelenetek sorozatát vigye színpadra. Ezt, vagyis a történetmesélést és a lineárisan szerkesztett állapot- vagy történéskövetést elvető, mozaikszerű képek kompozíciójával operáló ábrázolási módot már régóta kóstolgatja a modern balett, és e módszert a kortárstánc-koreográfusok is szívesen alkalmazzák. De ez csak akkor működik jól, ha valamilyen tartalmi kohézió összetartja a műegészt. A Horda esetében ezt a funkciót csupán a horda mint címadó fogalom, valamint Lajkó Félix muzsikája igyekszik betölteni.

A horda az emberi létezésmód olyan történelmi formája, amelyben – főleg a mából nézve – bármi és annak ellenkezője is bármikor megtörténhetett. Mindemellett a fogalomhoz vadság és felfokozott indulatok képzete társul, másrészről meg egyfajta primitivizmus, amelyben – főleg a mából nézve – erény a nyers, ám őszinte emberi érzelem-megnyilvánulás. A hordatémát a jóisten is a táncszínpadra teremtette, nem véletlen, hogy a modern balett egyik bölcsőjében, a Gyagilev Balettban már (idén pontosan) száz évvel ezelőtt színre került a táncművészet első ikonikus hordaelőadása, a Sacre du Printemps. A téma (és persze Sztravinszkij muzsikája) azóta is virul: számos jelentős 20-21. századi koreográfus mellett néhány éve Kun Attila is elkészítette a maga Sacre-verzióját, és az idei Budapest Táncfesztivál műsorkínálatában is a mű két változata szerepel (Bozsik Yvette-é és Raza Hammadié).

horda01

Palcsó Nóra és Eller Gusztáv

Hordáról fogalmazó koreográfus szubjektív igazságát sohasem lehet megkérdőjelezni, hiszen a maga hordaképe mindenkinek a sajátja (más azt nem bírálhatja felül), de a túlzott és tartalmatlan eklektika tulajdonképpen visszaélés a művészi szabadsággal. Hordatémára bármi megkoreografálható, ami egyénnel és közösséggel kapcsolatos, Lajkó muzsikája meg jó alapot teremt ehhez, mert rusztikus és ősi motívumai atavisztikus időkbe is visszarepíthetik a hallgatót, ráadásul a koreográfia mindennek lehet együttműködő megjelenítője, ugyanakkor direkt ellenpontja is. Elő is fordulnak a Hordában elvonatkoztatott, groteszk folklórelemekkel díszített táncok, amelyek valamelyest Kovács Gerzson Péter munkáira emlékeztetnek. De a koreográfust láthatóan nem köti meg az állandó folklórhangzás, ha egy képben arra ihleti a muzsika, saját kortárstánc-nyelvén igyekszik megszólalni. De ha e nyelvezet folyamatosan – akár egy tételen belül is – nem tart ki, akkor jöhet a jó öreg átértelmezett (neo)klasszikus balettalap, amely segítségével (és némi megszerzett rutinnal) a hirtelen támadt testnyelvi dadogás is könnyen áthidalható. Leginkább ez zavar a Hordában: a koncepcionális építkezés helyett provizórikusan létrejövő táncnyelvi eklektika. Ez abban is tetten érhető, hogy igen sokszor a laza, ősi-kortárs-kaotikus térformákat – koreográfiailag indokolatlanul – letisztult, (neo)klasszikus térformák váltogatják, értsd: a hordatagok, miközben hirtelen nyelvet váltanak, egyszer csak elegáns duókat, triókat pedánsan egyszerre táncoló tánckarrá változnak.

A magyar kortárs táncszcénán régóta vonuló jellemző (néha ordító) ellentmondás, hogy az az alkotás, amellyel mély művészi-színházi-intellektuális tartalmak színre hozatalát célozzák meg, táncban szegény, amelyik meg koreográfiailag és tánctechnikailag erős, az a felszínen mozog, avagy kifejezetten nem mond semmit. A Hordában Kun ezt a problémát is laza eklektikával oldja meg. A táncjeleneteket rendszeresen „sokatmondó" miniatűr mozgásszínházi képek törik meg, amelyekben a szereplők igen jelentőségteljesen szimbolikusként is értelmezhető cselekvéseket hajtanak végre. Csak semmi nem készteti arra a befogadót, hogy értelmezze is a látottak szimbolikus jelentéstartalmát, ugyanis az első értelmezési lehetőség általában banális és egyszerű, a mélyebb meg nem található meg. A közös kenyérevésről és a lábmosás visszatérő motívumáról például nem szívesen hiszem el, hogy csak annyi volna, amennyi rögtön és tolmács nélkül is érthető belőle, mást, például a többi szimbolikus cselekvéssel összefüggő tartalmat azonban nem találok bennük, ezért néhány kép után – jobb híján – egyszerűen ejtem a megfejtés szándékát. Bajba is lennék, ha nem így tennék, mert a fatörzsre állított befőttesüveg körbemorgásáról évekig tartó töprengés után sem tudnám meg, hogy mi is az, mint ahogy arra sincs komoly tippem, hogy az egyik férfi a lábát szertartásos áhítattal mosó nővel miért kezd el brutálisan erőszakoskodni (meg is fojtja végül). Bár kétségtelenül igaz: vad hordákban bármi megtörténhet. A parttalan eklektika egyik ékes bizonyítéka a néhány másodperces – egyébként igen ötletes és jól kivitelezett – futószám, amelyben az egyik férfi hátul, egy fólia előtt helyben fut, közben mindenféle mai holmit vágnak hozzá (hirtelen egy PET-palackra emlékszem közülük). A rövid jelenet érdekes és jó, csak mintha egy másik koreográfiából felejtették volna itt.

Ahogy a magyar táncszcénának, úgy a magyar kritikaírásnak is vannak jellemzői. Például a nem csak rosszindulattal megmételyezett kritikus az alkotásra vonatkozó bírálatát gyakran az előadók dicséretével igyekszik kompenzálni. Ez most is abszolút jogosan kínálja magát. Káprázatos ugyanis, hogy a Közép-Európa Táncszínház táncművészei egyik előadásról a másikra képesek precízen, tisztán mozgó, technikailag megalapozott neoklasszikus balettegyüttessé válni, amiben persze nyilván a betanító koreográfusnak is fontos szerepe volt. A nők lábmunkája külön említést érdemel: a kinyújtott térdek, lefeszített spiccek, a szabályos, balettos lábtartás esztétikumát egységesen magas színvonalon bemutatták. Név szerint egy szereplőt emelek ki: Petrovics Sándor kis szólói, groteszk-humoros megmozdulásai közben a nézőnek eszébe sem jut az előadás (a kortárs balett vagy az élet) értelméről töprengeni... Csak nézi a fiatal táncost, és aznap estére elég örömöt tud magának bekönyvelni.

Horda (Közép-Európa Táncszínház)

Díszlet-jelmez: Kiss Julcsi. Fény: Fogarasi Zoltán. Dramaturg: Lisztóczky Hajnal. Asszisztens: Fodor Katalin. Koreográfus: Kun Attila.

Előadók: Fábián Anikó, Frigy Ádám, Eller Gusztáv, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Palcsó Nóra, Petrovics Sándor, Podmaniczky Dorottya.

Nemzeti Táncszínház, 2013. április 24.

Budapest Táncfesztivál