Kritika

Kortárs tánc, Balett

A Kis Táncosnő, a Fényhercegnő és Nyizsinszkij, a táncos-bohóc isten

Hézső István kritikája párizsi és amszterdami balettelőadásokról

lead_lapetiteNem véletlen, hogy a párizsi opera több Kylián-művet is repertoáron tart, hiszen a koreográfia művészetének kortárs jelesei, mint Mats Ek, William Forsythe is boldogan tanítják be alkotásaikat a társulatnak. Ez az egyetlen együttes, melynek Pina Bausch is átengedte néhány művét, hiszen koreográfiái itt sokszor új dimenziókat nyertek.

Hézső István kritikája párizsi és amszterdami balettelőadásokról

Nem véletlen, hogy a párizsi opera több Kylián-művet is repertoáron tart, hiszen a koreográfia művészetének kortárs jelesei, mint Mats Ek, William Forsythe is boldogan tanítják be alkotásaikat a társulatnak. Ez az egyetlen együttes, melynek Pina Bausch is átengedte néhány művét, hiszen koreográfiái itt sokszor új dimenziókat nyertek.

 

A Párizsi Opera Ballet kockázatos periódusra programozta szezonzáró balettelőadásait.

A Garnier Operában Patrice Bart Degas Kis Táncosnője c. balettjét újították föl (világpremierje 2003-ban volt). Degas-t, a nagy francia festőt, grafikust és – mint a Kis Táncosnő esetében – szobrászt természetesen világszerte ismerik.

Ám Bart balettje Degas művészete és a kor alaposabb ismerete nélkül majdhogynem áthatolhatatlan. A szobor modellje egy flamand bevándorló család tagjaként került az akkori Operába (ez még a Pelletier utcai régi opera, amely, mint annyi XIX. századi színház, leégett). A nyomorban élő család ambiciózus anyja mindhárom lányát a balettbe adta, és fiatal koruk ellenére az akkori szokások szerint – finoman mondva – konzumáltatta, árulta őket. A kis Marie van Goethem így került alig tizenöt évesen a nagy festőművész figyelmébe. Degas egész életében az Opera Ballet habitüéje volt, a tütük rabja, az Opera híres – vagy inkább hírhedt – előcsarnokában, a Le Foyer de la Dans-ban „ismerkedett” a balerinákkal. Ez az intézmény egészen a harmincas évek közepéig működött, és Lycette Darsonval, a neves étoile volt az utolsó, aki fizetésemelés-kérelmére válaszul azt kapta a direktor Jacques Rouchétől: „Madmoiselle, ott a Foyer!” (Értsd: szedjen fel gazdag, befolyásos, balettomán barátot).

 

Bart balettje nemcsak a házból, hanem a házról is szól, vagyis a Párizsi Opera Ballet sajátos hierarchiájáról, kiszolgáltatottságról és a tánckarrierek mögötti világ kis drámáiról beszél. A librettó szerint a főhősnő egy éjszakai lokálban egy gazdag barát erszényéből pénzt lop, és a Szent Lázár pályaudvar melletti női börtönbe kerül – ez a dráma a balett alapja. Az előadás mesterien „álmodja vissza” a jól ismert balerinapózokat, melyek a speciális világítástechnikának köszönhetően részben állóképekként jelennek meg. Patrice Bart, az együttes korábbi briliáns táncos étoile-ja tud újabb és újabb cselekményes balettekben gondolkozni, és a koreográfiai közhelyeket is ügyesen elkerüli.

Denis Levaillant zenéje először (kétszer láttam az előadást) számomra majdhogynem irritáló volt, de másodszorra már kezdtem értékelni, sőt, jó aláfestő zenénél is többnek éreztem. A közönség együtt tudott lélegezni a balettel, ebben egy pici szentimentalizmus is segítette. Címszereplőként a két szereposztásban Dorothée Gilbert és Clairmarie Osta valóban szoborból éledt fel, de a többi karakternek is nagyszerű lépéseket komponált Bart, aki – nem mellesleg – a balettigazgató Brigitte Lefevre helyettese is. A Degas-t táncoló Yann Bridard most már étoile táncos rangban remekel, jó színész és briliáns partner. A dacos, ármányos balett-anya szerepében jó volt látni Elisabeth Maurint, a Nureyev éra egykori csillagát, aki a remek szereplehetőségben színészi erényeit gazdagon csillogtatta.

 

A balett-társulat ezzel párhuzamosan a Bastille Operában Jiří Kylián Kaguyahime (Fényhercegnő) című, 1988-ban Hágában alkotott koreográfiáját is bemutatta. A librettó alapja egy IX. századi nippon legenda: bár van „cselekménye”, Kylián ezt nem igazán hangsúlyozza. Aki nem olvassa el a műsorfüzetben a „tartalmat”, vajmi keveset ért meg abból, amit a színpadon lát. Nincsenek kimonók, tatamik, vagy kabuki maszkok, make-upok. A táncosok szokásos „modern” mezben táncolnak, ami a balett külső megjelenítését tekintve, „akármi is lehet”. A balettet japánná a zenei kíséret teszi, amely majdhogynem domináns az egész produkcióban. Maki Ishii-Szan húsz (!) taiko dobosa, valamint a kodo és a gagaku (kb. 1500 éves japán császári, főleg fafúvósokból álló zenekíséret) nem mindennapi atmoszférát biztosít a meghökkentő alkotásnak. Mégis úgy éreztem, hogy a kiváló világítás és a színpadtechnikai bravúrok mellett (a Bastille Opera színpada ma Európa legnagyobbja) a koreográfia „a leggyengébb láncszem”, és csak az Opera táncosai (na meg a zenei kíséret) teszi poétikussá és igazán emlékezetessé az előadást.

Hiba – és ez nemcsak Kylián dramaturgiájának, esztétikájának gyenge pontja – az örökös szürkeség, ami szinte „kötelező” a mai (poszt)modern műveknél. Viszont a táncosok közül Marie-Agnes Gillot és a frissen étoile-lá előléptetett Stéphan Bullion olyan éclat-val táncol, hogy a még kiváló tehetségekkel rendelkező Nederlands Dans Theater tagjait is elhomályosítja. Nem véletlen, hogy a párizsi opera több Kylián-művet is repertoáron tart, hiszen a koreográfia művészetének kortárs jelesei, mint Mats Ek, William Forsythe is boldogan tanítják be alkotásaikat a társulatnak. Ez az egyetlen együttes, melynek Pina Bausch is átengedte néhány művét, hiszen koreográfiái itt sokszor új dimenziókat nyertek.

A Holland Nemzeti Balett társulatának az elmúlt évadban a lengyel Krzysztof Pastor (csatlakozva sok illusztris koreográfushoz) Nyizsinszkijről készített koreográfiát. Már a darab címével is vihart kavart: Nyizsinszkij – táncos, bohóc, Isten. (Már ez is déjà vu-érzést kelt az emberben.) A huszonnyolc jelenetből álló életrajzi balettben fel- és megidézni a nagy táncost. Pastor darabja mélyen zavart pszichéről árulkodó naplókból származó szövegrészekben, vetített fotókban, koreográfiai idézetekben jeleníti meg a „tánc istenének” alakját. Egy briliáns francia táncosnak, Cèdric Ygnace-nak jutott a nehéz feladat, hogy felidézze ezt a tragikus életet. Ygnace technikailag magas szinten áll, bár tudható: a mai férfi balettművészeknek nem jelent különösebb problémát a Nyizsinszkij-koreográfiák eltáncolása. Érzelmileg viszont nagyon ritkán tudnak Nyizsinszkijhez „hozzáőrülni”.

 

Pastor (a Varsói Balett művészeti igazgatója és koreográfusa) műve filmszerűen pergő epizódokból építkezik; néha idéz, ha nem is szöveghűen. Felvonultatja a nagy táncos életének főbb szereplőit, akik életét és művészetét manipulálták. Megjelenik Gyagilev, a lvovi herceg (Nyizsinszkij „megrontója”) és Pulszky Romola is, aki a dél-amerikai turné fatális hajóútján szinte minden kommunikáció nélkül tudta Nyizsinszkijt elhódítani Gyagilevtől. Sajnos az ebben a „csupa távérzésből lett házasságban” rejlő tánclehetőségeket Pastor kihagyta.

A valóság és az álom víziója jó alkalom lehet(ne) a konfliktusok kibontására. E nélkül viszont nem igazán rendül meg a néző. Vajon miért? Ygnace – úgy érzem – a poklot megjárt táncos világából emocionálisan keveset mert kimutatni, lehet, hogy a koreográfus instrukciója miatt. A társulatnak ráadásul e szezon végén még a futball vébével is meg kellett küzdenie, de a majdnem teltház azt igazolja, hogy a mindent elhomályosító futballmánia még a kevésbé elszánt balettnézőket sem tudta elhódítani.

2010. augusztus 10.