Kritika

Balett

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…

Kutszegi Csaba kritikája a XVIII. Világsztárok Balettgáláról

lead_vilagTúlzás lenne azt állítani, hogy egy ilyen mini seregszemle képes lehet akárcsak vázlatos képet is felrajzolni a világ balettművészetéről (gondolom, ez nem is célja a gálának), de mindenesetre hasonlítási alapokat nyújt, némi nemzetközi kitekintést enged. Deklarált célja mellett (fiatal tehetségek támogatása a Magyar Nemzeti Balett Alapítványon keresztül) a világsztár-gála nem kevésbé társasági esemény is.

Kutszegi Csaba kritikája a XVIII. Világsztárok Balettgáláról

Túlzás lenne azt állítani, hogy egy ilyen mini seregszemle képes lehet akárcsak vázlatos képet is felrajzolni a világ balettművészetéről (gondolom, ez nem is célja a gálának), de mindenesetre hasonlítási alapokat nyújt, némi nemzetközi kitekintést enged. Deklarált célja mellett (fiatal tehetségek támogatása a Magyar Nemzeti Balett Alapítványon keresztül) a világsztár-gála nem kevésbé társasági esemény is.

 

vilagsztarok2010
Linda C. Sims a Pas de Duke-ban

 

A Világsztárok Balettgálában az a jó és szörnyű is egyben, hogy a recenzens kénye-kedve szerint döntheti el, jót vagy rosszat írjon a produkcióról. Ugyanis „mihez képest” kérdése az egész. Ha szó szerint értelmezem a világsztár titulust, akkor néhány fellépővel kapcsolatban felmerül bennem a gyanú, hogy a bátyja videóját küldte el a válogatásra. Ha elfogadom azt, hogy világsztár mindegyik kitűnő, tehetséges táncművész, akkor már nincs nagy gondom a mezőnnyel, de a legmegnyugtatóbb megoldás mégiscsak az volna, ha konszenzus alapján kijelentenénk: világsztár az, aki világsztár-gálán szerepel. Így a titulus kapcsán nem tudnék okvetetlenkedni.

A műsorszámok minősége sem volt egységes az immár XVIII. budapesti rendezvényen. Ha sorra venném az esten észlelt valamennyi tánctechnikai és előadóművészi ügyetlenséget vagy keresetlenséget, túllépném a cikkre adott terjedelmet, ha viszont azt nézem, hogy a szereplők különböző kultúrákból, iskolákból érkeztek, és akadt köztük igen fiatal is, akkor már részemről mindegyik produkció megérdemli az elismerő biztatást. A tisztán látás érdekében tehát csak nevén kell nevezni a dolgokat: jelen esetben az történt, hogy az operaház közönsége láthatott egy, különböző kvalitású táncosok számaiból összeállított, színvonalas balettgálát. (Ezzel közvetve elárultam, mennyivel szimpatikusabb nekem a montreali „modell” rendezvény elnevezése > Le Gala des Étoiles <, amely világsztárok helyett „csak” csillagokat említ.)

Az első számban a pekingi Kínai Nemzeti Balett szólistái (Zhu Yan és Sheng Shidong) John Cranko Rómeójának egyik kettősét táncolták – technikailag korrekten, de művészileg rendkívül „sterilen”. Mintha gesztusaikból, érzelemnyilvánításaikból hiányozna három-négyszáz év európai tánctörténete. Hasonló benyomásom volt a második részben táncolt Giselle-pas de deux-jükről is. Közben elgondolkodtam azon, hogy például mi itt, Budapesten hány emberöltő alatt tudnánk megtanulni és igaz tartalommal megtölteni a pekingi opera nevű, ősgyökerekből táplálkozó stílusműfaj speciális gesztikáját.

 

A következő, grúz páros (Lali Kandelaki és Vasil Akhmeteli) minden mozdulatán érződött a klasszikus orosz iskola hatása, képzetten, kulturáltan, technikailag megalapozottan táncoltak. Tangó című kettősük ügyes, hangulatos groteszk, az est záró számaként pedig ők táncolták a gálákon elmaradhatatlan Don Quijote-pas de deux-t. Ez utóbbi is technikailag igen rendben volt, de nem hallgathatom el, hogy Akhmeteli (a férfitáncos) előadói langyossága fájdalmasan hervasztón hatott rám. Vajon hová tűnt belőle késdobáló felmenői káprázatos temperamentuma? Szerencsére partnernője prezentálta a grúz szikrák gyújtotta spanyolos izzást, ráadásul a coda forgásvariációjában valóban világviszonylatban is ritka technikai trouvaille-t produkált – imponáló magabiztossággal.

 

A nemzetközi gárda „magyar felhozatalát” sem lehengerlő technika, sem átütő temperamentum nem jellemezte idén (elsősorban a számválasztások miatt), de hazánkfiai – elfogultság nélkül állítható – a mezőnyből kiemelkedve, nagyszerű teljesítményt nyújtottak. A Kozmér Alexandra – Oláh Zoltán páros az amerikai David Dawson alkotta A napfény természetében európaiságból vizsgázott jelesre. A koreográfia nőcentrikus: benne Kozmér folyton áradó, artisztisztikusan leleményes-játékos, de mindemellett alapos tudást és felkészültséget igénylő mozgássorozatáé a főszerep, amelynek látszólagos könnyedsége ám nagyban köszönhető Oláh Zoltán partneri helytállásának is. A Kalóz-kettősben Felméry Lili mutatkozott be – azerbajdzsáni partnerével. Az iskolából rögtön a világsztár-képzőbe átlépett Felméry mozgásán jó és rossz értelemben egyaránt látszódtak a csak néhány hónapja bevégzett stúdiumának nyomai, a későbbiekben nyilván majd fokozatosan elengedi magát a színpadon, felpuhítja karmozgását, megtanulja – technikára figyelés mellett is – áramoltatni a kifejezőerőt. Pazár Krisztina és Bajári Levente A szavak útja című Bajári-koreográfiában igézően szép látványt nyújtott. Ez elsősorban a tökéletes testalkatú, egyre kicsiszoltabb technikájú, attraktív Pazárnak köszönhető, de a rendszeresen-közhelyesen igen sármosnak titulált Bajári egy lehelettel sem volt halványabb nála.

Az első részt az afroamerikai páros berobbanása zárta. Linda C. Sims és Matthew Rushing a New York-i Alvin Ailey American Dance Theatre-ből érkezett. Pas de Duke című (Duke Ellington-muzsikára készült) kettősük pillanatok alatt a helyszínre varázsolta az USA déli államainak békebeli hangulatát, különleges stílusuk és zenei kultúrájuk a második részben, a szintén Ailey készítette Vízben gázolva című darabban új megvilágítást kapott: a tradicionális amerikai dzsesszre komponált frenetikus mozgásból szabályos klasszikus pas de deux épült fel, benne kettőssel, variációkkal, codával.

A második részben jórészt az első rész szereplői léptek fel más számmal, kivételt képzett a Tsygankova Anna – Cserta József és a Vasyl Sevastyanov – Sergii Iegorov páros. Előbbiek a Még meddig? című Krzysztof Pastor-kettőst táncolták el – a tőlük elvárható magas színvonalon, hiteles kifejezőerővel. Az utóbbi férfi páros – Szlovákia képviseletében – az Érzelmek rabjai című opussal jelentkezett, mind a koreográfia, mind annak tolmácsolása a „halványabb világsztárok” kategóriájába sorolható. Feltétlenül említést érdemel Ulvi Azizov (aki a Kalózban egyáltalán nem remekelt, az Áttörés című szólójában viszont megmutatta tehetségét) és – még egyszer – Kozmér Alexandra, akinek a Déja Vu-ben jelenlétével ismételten sikerült a középen hangon doboló Horváth Kornélról némi figyelmet önmagára terelnie.

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy egy ilyen mini seregszemle képes lehet akárcsak vázlatos képet is felrajzolni a világ balettművészetéről (gondolom, ez nem is célja a gálának), de mindenesetre hasonlítási alapokat nyújt, némi nemzetközi kitekintést enged. Deklarált célja mellett (fiatal tehetségek támogatása a Magyar Nemzeti Balett Alapítványon keresztül) a világsztár-gála nem kevésbé társasági esemény is. Ennek megfelelően a szünet fő műsorszáma is sikeresen lezajlott: a királyi páholyban a jelenlegi-régi miniszterelnök kedélyesen kvaterkázott a régi-leendő (?), biztos balettigazgatóval. Technikai felkészültségük, rutinjuk, kisugárzásuk, megjelenésük imponáló volt, hogy a forma a tartalomnak megfelelt-e, arról nem ítélkezhetek, mert fogalmam sincs, miről beszélgettek.

 

Budapest, 2010. szeptember 25.