Varga Kinga: Nem píszí indiánábrázolás
Pécsi Balett: A Jó, a Rossz és a Csúf COLOS – KRITIKA
A felelevenítés tökéletes, tér- és időérzékünket el is veszítjük, csak mikor lovaglást és lövést imitálva mozogni kezdenek, ötlik fel bennünk, hogy hát persze, hiszen ez egy táncelőadás. És ebben a pillanatban igazolódik az előzőleg citált mondat a western táncszínpadi helyénvalóságáról.
Pécsi Balett: A Jó, a Rossz és a Csúf COLOS – KRITIKA
A felelevenítés tökéletes, tér- és időérzékünket el is veszítjük, csak mikor lovaglást és lövést imitálva mozogni kezdenek, ötlik fel bennünk, hogy hát persze, hiszen ez egy táncelőadás. És ebben a pillanatban igazolódik az előzőleg citált mondat a western táncszínpadi helyénvalóságáról.
„A nagy westernek világa, kliséivel, feszültséggel teli nyugalmával és vonzó romantikájával szinte adja magát, hogy táncszínpadon megjelenjen." A Nemzeti Táncszínház műsorfüzetében olvasható sorok a Pécsi Balett Budapesten most bemutatott előadására, A Jó, a Rossz és a Csúf COLOS-ra vonatkoznak. Hiába azonban a kijelentő mód, akadhat olyan potenciális néző, aki a western műfaja és a balett között összeegyeztethetetlen ellentmondásokat érez. A Sergio Leone klasszikusát megidéző cím és a műfaji meghatározás, a „vadnyugati táncbohózat" mégis olyan fogódzók, amelyekbe belekapaszkodhat az is, aki „önfeledt szórakozásra" vágyik, és az is, aki kíváncsi rá, hogy a western ebben az esetben milyen továbbélési formát ölt magára.
A Colos: Koncz Péter / Fotók: Mihály László; forrás: pecsibalett.hu
A felütés hatásos és erős, a Leone-film (A Jó, a Rossz és a Csúf) kezdőjelenetét – a keretes szerkesztésből adódóan majd a zárót is – látjuk magunk előtt, a három jómadár hátat fordítva a füstös-ködös színpadon áll, Ennio Morricone jól ismert, a konkrét filmhez tartozó zenéje adja az aláfestést. (A volt egyszer egy vadnyugat hanganyagából is elővillan egy-egy taktus a későbbiekben, de valljuk be őszintén, e nélkül nem is lehet western-paródiát színpadra vinni.) A felelevenítés tökéletes, tér- és időérzékünket el is veszítjük, csak mikor lovaglást és lövést imitálva mozogni kezdenek, ötlik fel bennünk, hogy hát persze, hiszen ez egy táncelőadás. És ebben a pillanatban igazolódik az előzőleg citált mondat a western táncszínpadi helyénvalóságáról.
Jelenet
A kezdő képpel kitűzött színvonal és profizmus egy pillanatra sem inog meg. Az első felvonás, a westernek kihagyhatatlan helyszínén, a kocsmában játszódik (a félreértések elkerülése végett a „salon" felirat jól olvasható a díszlet részeként a színpad rendezői balján), a műfajparódiát adó ötletek ki vannak dolgozva, a legapróbb részletekig meggyőzőek, a jelmezek kavalkádja, a három hősünkhöz csatlakozó, tőlük elváló többi szereplő és a kar kellemes, harmonikus összhatást biztosít. A fel-felvillanó klasszikus balett-mozdulatok szerves részét képezik az „egésznek". Burleszkzenére burleszket idézve verekednek, az ütéseket hangeffektusok kísérik, isznak és a legváratlanabb pillanatban lőnek, lőnek és lőnek, amit kivétel nélkül szintén a lövés bejátszott zaja kísér. Soha nem tudjuk, hogy éppen kire irányul a pisztolycső, erre csak utólag a lelőtt összeeséséből lehet következtetni, de ha azt is hinnénk, hogy ez most végzetes kimenetelű, a következő pillanatban biztos, hogy az áldozat egy pirouette-tel belibben a színpadra.
A Jó: Dóri István
Az előadás rájátszik a címből asszociálható filmre, a Jó (Dóri István), a Rossz (Molnár Zsolt) és a Colos (Koncz Péter) egyaránt saját zenei motívummal rendelkező önálló figura, bemutatkozásuk szóló koreográfiájukkal zenei témáikra történik, ezzel is felidézve a Leone-filmet. Azonosításuk érdekében a többi szereplő a nézők felé mutatott felirattal is jelzi az illető alak nevét, ami a „salon" kiírással együtt a néma filmes westernek korát idézi. Ez a keveredés adja végül is az egész este lényegét: a különböző korok különböző alműfajaihoz tartozó western-klisék egybeolvasztását. Míg a három címszereplő kincsvadászata, a zsákmány megtalálásához szükséges térképdarabok összegyűjtése (amire felfűzhető a cselekmény) megidézi a spagetti-westerneket, több részlet disszonáns is ezzel. Az első felvonásban fergeteges táncot járó bendzsós fiú alakja (akinek egyébként a történetszál alakulásában igen jelentős feladat jut, és akinek magánszáma figyelemreméltó annyira, hogy megérdemelt volna személyszerű kiemelést is a szereplőlistán) éppen az éneklős klasszikus westernre tesz utalást, amihez képest a Leone-filmek és a Morricone-zene válaszként értelmezhető. Vagy az indiánok szerepletetése is korábbi idők westernjeivel hozható összefüggésbe.
Jelenet
Ami az indiánszál szerepeltetését illeti, így bonyolódik általa a történet: indiánlányok törnek be a „fehérek" terepére, és elfogyasztandó lakoma gyanánt elszállíttatják a törzzsel egyik főhősünket. Ennek folyományaként a második felvonás az indiántáborban játszódik, ahol aztán a kábítószerszíváson át a törzsi tánc kigúnyolásáig minden megtalálható. S habár a koreográfia, a táncok kidolgozottsága megfelel az első felvonásban látottaknak, a gúny és a kifigurázás mintha egy kicsit visszafelé sülne el, és ezen nem enyhít sem a „szerelmes indián lány" (Ujvári Katalin) és főhősünk intim viszonyának ábrázolása, sem a térképfoszlányok megszerzéséért lejátszott taktikai küzdelem. Hiába pontos a paródia mértékének adagolása, és hiába bonyolódik a történet, ha a második felvonás indokolatlan indiáncsúfolása rossz szájízt hagy maga után. Nem beszélve arról, hogy a westernben nem az indiánok kezdeményezik a támadásokat, hanem csak viszontreagálnak, és nem vesznek részt a kincsvadászatokban sem, és kannibalizmus sem jellemző rájuk.
Kétségtelen azonban, hogy ezek a (filmesztétákból esetleg kritikai megnyilvánulást előcsaló) részletek nem kérdőjelezik meg azt a benyomást, hogy működőképes táncelőadással van dolgunk. És az előadásnak a saját kritériumainak kell elsősorban megfelelnie.
A Jó, a Rossz, és a Csúf COLOS (Pécsi Balett)
Rendező-dramaturg: Vidákovics Szláven. Koreográfus: Vincze Balázs. Díszlet- és jelmeztervező: Kiss Julcsi. Asszisztens: Vincze Brigitta.
Táncolják: Dóri István, Molnár Zsolt, Koncz Péter, Ujvári Katalin, Czebe Tünde, Domoszlai Edit, Harka Máté, Kerekes Soma Lőrinc, Matola Dávid, Szabó Márton, Tuboly Szilárd.
Nemzeti Táncszínház, 2013. november 8.
